Jézus etikája

Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből

Törvényemet a szívükbe írom be (Jeremiás 31:33)

Az etika eredetéről szólva már utaltunk arra, hogy az embert Isten erkölcsi lénynek teremtette. Az ember erkölcse a Teremtő kijelentéséből fakad. Isten fenntartotta magának az élet és a halál felől való döntés jogát, de nemcsak ezt, hanem azt is, hogy Ő mondja meg: mi jó és mi rossz, mi erkölcsös és mi erkölcstelen. Ez ellen lázadt fel az ember a Kígyó sugalmazására.

A „kijelentés etikája” legtömörebben a Tízparancsolatban nyer megfogalmazást. Ezt a kőtáblákra vésett Törvényt az Úr Jézus a Hegyi Beszédben újra értelmezte és alkalmazta, majd rámutatott az Istentől származó Törvény lényegére, amikor egy törvénytudó kérdésére kiemelt két parancsolatot:

Szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.
(Máté 22:37-39)

Jézus eszerint nem tanított mást, mint az Ószövetség. Sőt hangsúlyozta: Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat (Máté 5:17).

Mi a különbség a humanista és a bibliai etika között?

Az alábbi vázlat lehetővé teszi, hogy összehasonlítsuk a humanista gondolkodást és a bibliai tanítást néhány fontos kérdésben:

[table id=1 /]

Az emberek többsége magától értetődőnek tartja azt, hogy a saját maga tulajdonosa. „Mégis, kinek az élete?” – így szól egy ismert dráma címe, melyben egy súlyos balesetet szenvedett tehetséges fiatalember nehéz küzdelmek árán eléri, hogy a kórházban kapcsolják ki az életben tartó készülékeket. Ez a szemlélet szabadítja fel az embereket saját testük pusztítására, vagy akár az életük kioltására. A Biblia ezzel szemben ezt mondja: Nem a magatokéi vagytok (1Korinthus 6:20). Szépen és egyértelműen fejezi ki ugyanezt a Heidelbergi Káté az első kérdés-feleletben:

Mi néked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?
Az, hogy testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.

De folytassuk az összehasonlítást három fontos téma – az ember, a tekintély és az erkölcs – dolgában:

[table id=2 /]

Rousseau azt tanította, hogy az ember eleve jó, de megrontotta a civilizáció. Ebből kiindulva fogalmazta meg híres jelszavát: Vissza a természethez! A mai humanisták nem utasítják el a civilizációs vívmányokat – ők is használják az elektromos áramot, a hírközlési technikát, a gépesített közlekedést stb. De a jelszónak megfelelően sokmindent „természetessé” igyekeznek tenni: természetes táplálkozás, természetes gyógymódok, természetközeli életforma… Mindezekre valóban nagy szükség van, mert a civilizáció pusztításai Rousseau óta gigantikus méretűvé váltak. A humanizmus úttévesztése abban van, hogy nem a természethez, hanem a természet Alkotójához lenne szükséges visszatérni. Ez a lépés változtatná meg az értékrendünket és tisztítaná meg önző, rövidlátó gondolkodásunkat.

Az ember nem képes önerejéből véghezvinni ezt a szemléletváltást, mert mindenestől, lénye legmélyét tekintve megromlott. A „jó” emberek is ebbe a kategóriába tartoznak, ezért kell nekik is újonnan születniük. Télen nem találunk az erdőben gombákat, pedig azok ott vannak akkor is: a talajt behálózzák a gombafonalak. Ami látható a gombákból, az a gomba-termés. A gomba bizonyos időjárási feltételek mellett terem. A hírhedt bűnösök – a világ zsarnokai és tömeggyilkosai – hatalmas „bűngombákat” teremnek. A „rendes emberek”, a tisztességes polgárok bűngombái alig látszanak, néha csak a velük együtt élők veszik észre. Ha ki akarjuk irtani a gombákat, nem elég mindig szorgalmas leszedni; ki kell cserélni a talajt. Ez az újonnan születés, amit Isten kegyelméből az Ő igéje és Lelke végez, de csak „ama napra” készül el a munkával, amikor tökéletesként állítja maga elé az egyházat – a világból kihívottak közösségét (Efezus 5:26-27).

A mai humanisták számára a civilizációnál nagyobb bűnbak a tekintély. Ezt igyekszik kiiktatni az életből a szabados korszellem. A tendencia a pedagógiától a gazdasági életig szinte minden területen felfedezhető. Aki már szakított ezzel a szemlélettel, az felismerte, hogy Isten uralmának elfogadásánál, az Ő szolgálatánál nincs nagyobb kiváltság és tisztesség.

Korábban már rámutattunk arra, hogy a bűneset kapcsán az ember visszautasította Isten megbízását és uralmát azzal, hogy az erkölcsi megítélést a maga kezébe vette. Más szóval: önmaga istenévé vált. Ettől kezdve az egymást követő évszázadok során az erkölcs fokozódó relativizálódását figyelhetjük meg. Isten nem változik, ezért az általa adott erkölcsi útmutatás és mérce is állandó. Az ember etikája azonban korszakok és kultúrák függvénye. Napjainkban már a szituatív erkölcsnél tartunk, ami azt jelenti, hogy helyzete válogatja: mi erkölcsös és mi nem. A következő lépés valószínűleg az lesz, hogy semmi sem erkölcstelen, amit az ember nem tart annak. Ezt látva kételkedni kezdünk abban is, hogy az ember értelmes lény; hiszen nem volna nehéz belátni, hogy szilárd talajon biztonságosabb a járás, mint a mocsaras ingoványon.

A büszke humanista

Az ősidőkben Bábel tornya jelképezte az ember önhitt büszkeségét. Ezt a félbemaradt monumentális építményt ragyogó fantáziával megfestette Pieter Bruegel a 16. században. Egy 20. századi festőművész – Pierre Brauchli – kiegészítette a csonka tornyot egy atomreaktor hűtőtornyává. A kép címe: Bábel tornya ma.

„Sok van, mi csodálatos, de az embernél semmi nincs csodálatosabb” – kezdi a kórus az embert dicsőítő himnuszt Szophoklész drámájában – legalábbis Trencsényi Waldapfer Imre fordításában. Hiszen az ember csodálatos dolgokat visz végbe: fölszántja a földet, átszeli hajójával a tengert, megszelídíti a vadállatokat. A mai Szophoklész énekelhetne az űrhajókról, az atomenergiáról, az informatikáról…

A fődolog a teljesítmény és a még nagyobb teljesítmény. Csodáljuk és kitüntetjük a bajnokokat – és magát az embert. Néha megtörténik, hogy egyik-másik bajnok váratlanul összeesik a pályán; sajnáljuk és gyászoljuk őt. Járhat-e így „maga az ember”?

A vallásos embernek is vannak teljesítményei. Böjtölök kétszer egy héten, dézsmát adok mindenből, amit szerzek…” – kezdi a felsorolást (Lukács 18:9-14). Vannak, akik díjazzák ezért, de Isten nem dicséri meg. Ő nem teljesítményeket vár tőlünk.

A reménytelen humanista

A csodálatos teljesítmények azonban – mint a rossz puskák – néha (de előbb-utóbb szinte mindig) visszafelé sülnek el. A toronyépítők egymás ellen fordulnak, majd szétszélednek. A munkagépek fegyverekké válnak. A gyors közlekedés és hírközlés nem biztosít több időt, mert a civilizált ember nem ér rá ellazulni. Szophoklész drámája pedig – Ratkó József fordításában – másképp szólal meg: „Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb”, mert megsebzi a földanyát, és rabbá teszi az állatokat. A civilizáció pusztítja és szennyezi a környezetet. „Az ember fáj a földnek” – írja Vörösmarty. „Az emberfaj sárkányfog vetemény: nincsen remény, nincsen remény.”

Reménytelen humanista a vallásos ember is. Amikor rájön, hogy képtelen megfelelni a Törvény mércéjének, megpróbálja kiengesztelni Istent: sanyargatja, bünteti magát, fokozza vallásos teljesítményeit, és kétségbeesetten fogadkozik: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked (Máté 18:26). Nem kegyelmet kér, hanem haladékot. Balgán és öntelten azt hiszi, hogy ki tudja fizetni Istent. A példázatban szereplő király nem haladékot ad, hanem kegyelmet: Megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát (Máté 18,27).

Miért jött Jézus?

Kőtáblára, vagy szívbe írt törvény?

A tízparancsolat Jézusra mutat

A vallásos emberek nem mind Jézus követői


« A párkapcsolatok anomáliái – az önzés ideológiája ∙ ∙ ∙ ∙ ∙ Ítélet és örömhír »


Reklámok