Testorientált terápiás eljárások, bioenergia

A testorientált terápiás eljárások a Gestalt-terápia nyomdokain haladnak.

Az alapul szolgáló ideológiát a következőképpen vázolhatjuk fel: Az ember energia-rendszer, láthatatlan erőtér (aura) veszi körül. Az élet-áram (bioenergia) ebből az erőtérből áramlik, és átfolyik rajta.

Az életszükségletek elfojtása feszültséghez vezet, ami az energiaáramlást leblokkolja. A blokkolást különféle, testre irányuló módszerekkel fel lehet oldani; ilyen a masszázs, a légzési gyakorlatok, az akupresszúra stb. Ezután a bioenergia újra szabadon átáramlik az emberen.

A “bioenergia” feloldására törekvő testorientált “terápiák” nincsenek összhangban a biblikus gondolkodással. E fantáziadús elgondolás mögött tudományos vizsgálati eredmény nem áll, csak hinni lehet benne. Nem kétséges, hogy a pszichoterápia cégtáblája alatt vallási hiedelmek területére léptünk.

A beszéd tisztasága


Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből

Élet és halál van a nyelv hatalmában.
(Példabeszédek 18:21)

Az a tény, hogy mi emberek tudunk beszélni (Isten földi teremtményei között egyedüliként!) – óriási kiváltság, hatalmas lehetőség, és súlyos felelősség.

Kiváltság a beszéd képessége, mert az állatok nem képesek rá.

Nem igaz, hogy a papagájt meg lehet tanítani beszélni. Amit ez a tanulékony és érdekes madár produkál, az a legjobb esetben is emberi hangok utánzása, amit megfelelő helyzetben alkalmaz. A jó kutya kitűnően kommunikál a jó gazdival, „megérti” az ember utasításait, de amit hangokkal és testmozgással kifejez, az messze van az emberi beszéd differenciáltan gazdag közlési lehetőségeitől.

Kiváltság a beszéd az ember számára azért is, mert isteni képesség. A bálványok némák – fejtegeti Jeremiás (10:1-10) –, de az élő Isten szól az emberekhez.

Lehetőség is a beszéd, mert minden más közlési módnál gazdagabb és hatékonyabb módja az információcserének, feltárulkozásnak, kapcsolatteremtésnek és a kapcsolataink ápolásának.

Ugyanakkor felelősséget is terhel ránk az, hogy beszélni tudunk: felelősség, hogy mit mondunk és mit hallgatunk el, – egyáltalán az, hogy mire használjuk a beszédet. Szavakkal ugyanis akár ölni is lehet, de lehet gyógyítani is és életet menteni.

Nyilvánvaló mindezek alapján, hogy ha a beszéd ennyire emberi és ennyire fontos dolog, meg kell becsülnünk. Amit mondunk, sohase legyen csak szó vagy üres fecsegés. Ennek a felelősségnek a komolyságát maga az IGE – Isten szava – is hangsúlyozza: Minden haszontalan szóról, amit kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján. (Máté 12:36) A „haszontalan” jelző itt többet jelent annál, hogy nem származik belőle haszon. A Károli fordítás „hivalkodó” beszédet említ; a Szent István Társulat szövege „fölösleges” szavakat ír.

Amit megbecsülünk, azt tisztán tartjuk. Tisztán tartjuk az utcát (bárcsak így lenne!), a lakást, az autót, a testünket, és fizikai értelemben is a szánkat. Hogy lehet, hogy sokan mégis elfogadhatónak tartják a mocskos beszédet, és ami a beszédet leginkább beszennyezi: a hazudozást?

Az Úr Jézus ezt tanítja: Amivel tele van a szív, azt szólja a száj. (Lukács 6, 45)

Ennek alapján szögezzük le, hogy a mocskos beszéd és a hazudozás

  • NEM rossz szokás csupán,
  • NEM pallérozatlan modor,
  • NEM ártatlan gátlástalanság,
  • NEM bizalmas jópofáskodás,
  • HANEM a romlott szív gyümölcse.

Ezen a tényen nem változtat az, hogy kinek szennyes a beszéde: hogy az illető neveletlen kamasz, sumákoló férj vagy vezető politikus. A trágár szavak minden esetben trágár szavak, a hazugság mindenki szájából hazugság. Aki így beszél, az romlott szívű ember.

A családi életet és a közéletet egyaránt jótékonyan gyógyító tanítás a Hegyi Beszédben ez: A ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van. (Máté 5:37)

A hazugság gyümölcse halál

Ki az a „Gonosz”, akit az Úr itt egyes számban említ? (Írhatjuk nagy kezdőbetűvel, mert személyről van szó.) Jézus így jellemzi őt: Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja. (János 8:44)

A Kígyó (első ízben így nevezi őt a Biblia) az Éden-kertben hazugsággal vette rá az embert a Teremtő Istentől való elszakadásra. Az első hazugságot kérdésbe csomagolta: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Isten ilyent nem mondott, ezt az ember is tudta. De ez a kérdés belecsempészte az ember szívébe az Isten iránti bizalmatlanság csíráját. Éva még megpróbálkozik a helyreigazítással: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. Nyilvánvaló, hogy Isten védeni akarja az embert. A helyzet hasonló ahhoz, mint amikor a magas feszültségű villanyvezeték oszlopára kiteszik a táblát: „A vezeték érintése életveszélyes.” De a hazug kérdés felkelti a gyanút: „Isten talán korlátozni akar minket?” Ez a gyanú nyit ajtót az ember szívében a következő, most már állításként megfogalmazott hazugság előtt: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz. (1Mózes 3:1-5)

Fontos értenünk a bibliai jelképeket. Ősszüleink nem a „tudás fájáról” ettek, ahogyan sokan hiszik, hanem a jó és rossz tudásának fájáról (1Mózes 2:17), vagyis az erkölcsi megítélés fájáról. Amit az Éden-kertben az ember a Kígyó tanácsára tett, ezt fejezi ki: „Isten ne szóljon bele az életünkbe, nekünk ne mondja meg, hogy mi jó és mi rossz, mi erkölcsös és mi erkölcstelen, mert tudjuk azt mi magunktól is.” Az ember önmaga istene akart lenni (Olyanok lesztek, mint Isten.).

De vajon valóban meghaltak-e akkor? Isten kiűzte őket az Éden-kertből, gyermekeik már a kerten kívül születtek. A harmadiknak született fiú, Séth születése után Ádám még nyolcszáz évig élt, kilencszázharminc éves korában halt meg (1Mózes 5:5). Eszerint a Kígyó mégis igazat mondott? Egyáltalán nem.

A Biblia élet és halál fogalma nem biológiai. Ősszüleink meghaltak még akkor, ott, amikor ettek a tiltott fa gyümölcséből. Elszakadtak Istentől, az élet forrásától: olyanok lettek, mint a vágott virág, amelyben már nem működnek alapvető életfolyamatok, ezért nem érlel termést, csak olyan, mintha élne. Azóta az emberek az Éden-kerten kívül „halva születnek”; de akiknek helyreáll a kapcsolatuk az Élet Fejedelmével, azok átmennek a halálból az életbe (János 5:24). Pál így bíztatja a hívőket: Adjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek (Róma 6:13). János pedig leszögezi: Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe (1János 3:14), majd később: Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban (1János 5:12).

Az ördög tehát a hazugság által megölte az embert. A hazugság halálos méreg.

Halálos méregről szól Jakab is, amikor a nyelv bűneiről beszél. De olvassuk el az egész szakaszt:

Olyan a nyelv tagjaink között, hogy egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket, miközben maga is lángba borul a gyehenna tüzétől. Mindenfajta vadállat és madár, csúszómászó és tengeri állat megszelídíthető: meg is szelídíti az ember; a nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlenül gonosz az, telve halálos méreggel. Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie. Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból árasztja-e az édes és a keserű vizet? (Jakab 3:6-11)

Mindebből az következik, hogy a beszéd tisztasága vagy tisztátalansága nem mellékes kérdés, hiszen az életünk múlik rajta.

Nézzük meg először azt, hogy az Istentől való elszakadásból mi következik az emberiség számára, majd ezt követően beszéljünk személyes életünkről.

Az ember tragédiája

Amikor Isten megáldotta az embert és azt parancsolta: Hódítsátok meg a földet! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen! – hatalmat adott neki a természet fölött: a tudás hatalmát. Más szavakkal: felszólította az embert a természettudományos kutatásra, hiszen uralkodni az képes a természet fölött, aki ismeri a törvényeit, és a természeti törvények ismeretében képes lesz azokat alkalmazni, azaz technikát létrehozni. „A tudás hatalom” (Francis Bacon 1561-1626).

Isten nem vonta vissza az embertől a tudás hatalmát. De amióta elszakadtunk tőle, az erkölcsi megítélést is magunkhoz ragadtuk: mi akarjuk eldönteni, hogy mi jó és mi rossz, azaz mi erkölcsös és mi erkölcstelen. Az Isten kijelentésén alapuló, örök érvényű erkölcs helyett korszakról korszakra változó, a kultúrától (sőt ma már a szituációtól) függő erkölcs alapján élünk. A tudás hatalma megromlott erkölcsű teremtmény kezébe került. Emiatt minden tudományos felfedezésből és technikai vívmányból, ami az emberiség javát szolgálhatná, előbb-utóbb kár származik. Nagy találmány volt valaha a kerék, de hamarosan nemcsak építőköveket és élelmet szállítottak vele, hanem hadi szekereket is. A dinamit nemcsak a bányászatot segítette, hanem a pusztítást is már az első világháborúban. Hasonlókat mondhatunk az atomenergiáról, az informatikáról, vagy akár a génsebészetről, gyakorlatilag minden emberi tevékenységről.

Személyes életünk kudarca

Amikor leszakítottuk a gyümölcsöt a jó és rossz tudásának fájáról, ezt gondoltuk: Nekünk ne Isten mondja meg, hogy mi jó és mi rossz, tudjuk azt mi magunktól is. Mi tudjuk, hogy hogyan kell szervezni a társadalmat, a munkát, az emberi kapcsolatokat… Mindenhez van már tudományunk, van szociológiánk és van pszichológiánk.

Társkapcsolati zavaraink gyökerére is a bibliai őstörténet mutat rá. A bűneset után ezt olvassuk Ádámról és Éváról:

“Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak.”
– 1Mózes 3:7

A bűneset előtt még nem zavarta őket a meztelenség – (1Mózes 2:25), de most már van „takargatni valójuk”, most már nem bíznak egymásban. Igen, az egymás iránti bizalom rendült meg bennük. A Hazugság Atyja sikeresen működött, beleoltotta az emberbe is a hazugság-csírát; hiszen az eltitkolás is hazugság. Ha valakiben nem bízom, feltételezem róla, hogy hazudhat.

A fejezet elején kimondtuk, hogy a nem tiszta beszéd a romlott szív gyümölcse. A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a romlott szív = hazug szív. A hazugság tehát nem jelentéktelen kis bűnöcske a közvélemény által is súlyosnak tartott „főbűnök” között, hanem eredete és egyben eredője az Isten elleni lázadásunknak. Figyeljük meg, hogyan fogalmaz a Biblia, amikor elmondja: kik azok, akiket az Úr kizár a mennyei boldogságból.

“Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot.”
– Jelenések 22:15

Eszerint a hazugság minden más bűnt összefoglaló jelenség.

Tegyük szemléletessé ezt a súlyos és tömör mondatot!

A Kígyó a hazugság eszközével elszakította az embert Istentől. Kik azok, akik nem mehetnek be a mennyországba?

  • Ebek – akik hamis tanításokat terjesztenek
  • Varázslók – akik okkult praktikákat űznek
  • Paráznák (= házasságtörők) – akik kitörnek a házasságukból és betörnek mások házasságába
  • Gyilkosok – akik gyűlöletet szítanak, megölik a magzataikat, az evangéliumot elzárják mások elől
  • Bálványimádók – akik nem Istentől várják a segítséget, a gyógyulást, a boldogságot

Mindezek együttesen: Önámítók és ámítók – akik szeretik és cselekszik a hazugságot.

Azt hiszem, mindannyian szorongva olvassuk ezt a mondatot, hiszen valamelyik ponton biztosan elmarasztal minket. Éppen ezért fontos tudnunk, hogy kik azok, akik viszont bemehetnek a mennyei Jeruzsálembe. Ezt a megelőző mondat közli: “akik megmossák ruhájukat” (Jelenések 22:14). Tehát nem azok részesülnek az örök életben, akik nem követték el egyik bűnt sem, hanem azok, akik “megmosták ruhájukat a Bárány vérében”, azaz elfogadták Isten kegyelmét, amelyet Jézus Krisztus áldozatáért felkínált nekünk. Így ott lehetnek azok is, akik valaha tisztátalan beszédű hazugok voltak, de elfogadták a kegyelmet és szakítottak a bűnnel.

Fontos két megjegyzést tennünk.

Nem minden valótlan közlés hazugság. Nem hazugság, ha valaki tévedésből nem mond igazat. De az életmentő „hazugság” sem hazugság, például az üldözöttek elrejtése. Ezzel ellentétben a valódi hazugság valamilyen mértékben mindig pusztít és gyilkol; ha mást nem, a bizalmat és a jó kapcsolatot teszi tönkre.

Lehet szennyes az a beszéd is, amely tartalmilag igaz. Így lehet, hogy a hízelgő igazat mond, de a célja hamis. Igaz sokszor az is, amit a pletyka terjeszt, de ez sem épít, hanem rombol.

A pletyka természetrajza

A pletyka „megérdemli”, hogy kissé bővebben szóljunk róla, hiszen jelen van családi, baráti és gyülekezeti közösségeinkben is, és sok kárt okoz.

Attól tartok, sokak számára ismerősen cseng ez az álságos mondat, amit egy hívő asszony mondott a barátnőjének: „Csak azért mondom el neked, hogy kivel láttam Katit a parkban egy padon ülve, hogy imádkozz érte.”

Lehetséges, hogy aki ezt mondta, maga is elhitte saját magának, hogy „azért mondta”, de a Szívek Vizsgálója tudja, hogy nem ez volt az igazi indítéka, hanem egyszerűen az, hogy nem tudta magában tartani ezt a véletlenül birtokába került titkot. Gyakran az indítja az embert hasonló közlésre, hogy megmutassa: ő tud valamit, amit mások nem tudnak. Hogy ez a közlés senkinek sem használ, és semmit sem visz előbbre, arra nem gondol. Jó lenne, ha ilyenkor eszünkbe jutna Pál apostol figyelmeztetése: Csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre. (Efezus 4:29). Mindezek mellett lehet mélyebb és nem tudatos oka is a pletykálkodásnak: miközben valakit eláztatunk, magunkat különbnek érezzük nála.

A pletyka

  • gyanakvást,
  • bizalmatlanságot,
  • megosztást, sőt gyűlöletet szül.

Töröljük ki a pletykát „kommunikációs készletünkből”!

Hiszen a fentiekből az derül ki, hogy a pletyka a hazugság egyik variánsa, függetlenül attól, hogy a közlés tartalma igaz-e vagy nem. Hazudunk annak, akinek elmondjuk, mert elrejtjük a valódi indítékunkat, de hazudunk önmagunknak is, mert önbecsülésünk fenntartása érdekében mi is elhisszük az ál-indítékot. Szükségünk van ilyenkor Dávid imádságára: Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet… (Zsoltárok 139:23).

Törpésítés

Egy fiatal férj szívritmus zavar miatt feküdt a heverőn. Anyósa a közelében éppen vasalt, és „együtt érzően” megjegyezte: „Hát… gyönge fiú vagy, nem olyan, amilyent szeretett volna az ember.” Ez a mondat nemcsak fölösleges, hanem meggondolatlan is volt, mert nemcsak nem javította veje egészségi állapotát, de megtépázta az önbecsülését, noha az anyós nem akarta őt bántani.

Mindenkinek szüksége van arra, hogy átélje személyének jelentőségét: számítanak rá, fontos a jelenléte, a munkája, a véleménye vagy bármi, amit adni tud környezete tagjainak. Ha nem is nagynak, de legalább átlagosnak szeretnénk magunkat tartani; az ilyen mondatoktól azonban törpévé válunk.

Különösen a házastársaknak van „érzékük” ahhoz, hogy törpésítsék egymást. Ez történik, amikor a feleség így szól: „Nem értem, hogy lehet valaki ilyen rendetlen és hozzá még lusta is…” „Ilyen élhetetlen alakot még nem láttam.” De tud a férj is hasonlókat mondani: „Anyám ezt nem így csinálta.” „Hogy nem vagy képes időben elkészülni?” „Más asszony be tudja osztani a pénzt…”

Természetesen nem a beszédben kezdődik a törpésítő magatartás, hanem a szívben – a másik ember értékelésében. A jó kapcsolat kulcsa ebben az esetben az, hogy mire figyelünk, amikor a társunkra tekintünk. Pál apostol tanácsa nagyon jó eligazítást ad:

Ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetre méltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe! Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene. (Filippi 4:8)

A beszéd tisztasága szív-kérdés

Önző szív = szennyes szív = kemény szív.

Bármelyik jelzőt használjuk a szívre e három közül, végeredményben ugyanazt jelenti.

Az önző szívű ember (velünk született hajlamaink szerint mindnyájan ilyenek vagyunk!) a társát birtokolni, kihasználni, manipulálni akarja. A manipuláció legfőbb eszköze pedig a beszéd.

Manipulálhat az ember a beszéddel úgy is, hogy nem beszél, vagyis elhallgat valamit. Elmondhatjuk az igazat, beszámolhatunk arról, ami történt, de egy kicsit igazítunk rajta, magyarán elferdítjük a valóságot. Gyakori módja a manipulációnak a hízelgés. Kapcsolatépítő, jó dolog észrevenni a másik ember jó tulajdonságát, hasznos megnyilvánulásait, sikerét, és ezt közölni is vele, de ha ezt azért tesszük, hogy előnyhöz jussunk, „bevágódjunk” nála, vagyis a magunk önző érdekében, az megtévesztés = hazugság. Akár tömegeket is lehet manipulálni hamis ígéretekkel, például választási siker érdekében, amire alighanem mindenki tud élő példát mondani. Végül is a beszéd minden manipulációs formáját a hazugság fogalmával foglalhatjuk össze.

Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, – írja Pál apostol – hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre. (Efezus 4:29)

Nekünk, embereknek, életközegünk a bensőséges emberi kapcsolat, ezért szüntelenül azon kellene fáradoznunk saját érdekünkben, hogy építsük a házasságunkat, a barátságot, erősítsük a rokoni jó viszonyt, a munkatársi együttműködést. A hazug beszéd azonban mindezeket – legalábbis hosszú távon – bomlasztja, mert lerombolja a bizalmat.

Érdemes utánanéznünk, hogy a bomlasztó jelző különböző bibliafordításokban hogyan jelenik meg. Károli Gáspár rothadt beszédet ír; Kecskeméthy István és Buday Gergely Újszövetség-fordításaiban az ocsmány szót olvashatjuk; a Szt. Jeromos alapján készült katolikus fordítás gonosz beszédet ír. Legszigorúbb a Szt. István Társulat által kiadott szöveg, valamint a Békés-Dalos féle Újszövetség: Semmiféle rossz szó ne hagyja el ajkatokat! A halk figyelmeztetés néha keményebb a dörgedelmesnél.

A Bibliában az izzó parázs (az eleven szén) a megtisztító lelkiismereti gyötrelem jelképe. (Ha éhezik, aki gyűlöl téged, adj neki kenyeret, és ha szomjazik, adj neki vizet, mert parazsat gyűjtesz a fejére. Példabeszédek 25:21-22)

Ézsaiást akkor hívta el követének az Úr, amikor rádöbbent, hogy végzetes bűn a tisztátalan beszéd. Kétségbeesetten kiáltotta: Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom! (Ézsaiás 6:5). Ézsaiás ajkát (beszédét) az oltárról vett parázzsal érintette meg az Úr angyala, és ezt mondta: Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva (Ézsaiás 6:7). Ma sem történhet másképp, és ma is erre van szükség. A kínzó lelkiismeret vezethet öngyilkossághoz is, mint Júdás esetében, de megtisztulhat az „oltárról” vett parázs által: Jézus Krisztus áldozatáért a bűnbocsánatban. Tiszta szívű és tiszta beszédű követek szólhatják csak az „örök élet beszédét” a tisztátalan ajkú (és szívű) néphez.


« A lelkiismeret tisztasága ∙ ∙ ∙ ∙ ∙ A gondolatok tisztasága »

beszéd, halál, hazugság, manipuláció, pletyka, trágár szavak, tudás fája

Hit és lelki egészség

Élő hitű keresztyén ember lehet-e lelkileg beteg?

Egyes körökben az a vélekedés járja, hogy a hívők mindig boldogok és egészségesek. Mert azért hívők, hogy azok legyenek. Aki szorgalmas látogatója a lelki alkalmaknak, és közben depressziós, az gyanús: talán nem is hívő igazán.

Tovább bővíthetjük a kérdést: hívő ember lehet-e kényszeres, szorongó, anorexiás, perfekcionista, munkamániás? Küzdhet-e csökkentértékűségi érzéssel? Lehet-e szenvedélybeteg: alkoholista, kábítószerfüggő? Lehetnek-e társkapcsolati zavarai? Azt mondja magáról, hogy megtért, és mégis rossz a házassága… Lehetséges ez?

Vannak, akik már magát a kérdést is botrányosnak tartják, ha felvetjük: hívő embernek lehetnek-e homoszexuális vagy pedofil hajlamai?

De még ennél is nehezebb megkérdezni: Hívő ember szenvedhet-e valamilyen pszichózisban, például skizofréniában?

Lehetne még sorolni a rokon kérdéseket, de sok hívő keresztyénnek ezekre is meglenne a kész válasza: Ha valaki nem gyógyul ki ezekből a nyavalyákból, akkor nem is hívő igazán.

Később esetleg finomítják ezt a kategorikus választ: Lehet, hogy hívő, de talán kicsi a hite. Esetleg még tovább finomítják: Rosszul, vagy keveset imádkozik.

Fontos tisztán látnunk ebben a kérdéscsoportban, hogy fölszámolhassuk azokat a sztereotip vélekedéseket, amelyek sok Istent kereső embert zavarba ejtenek, és sok szenvedőnek tovább fokozzák a szenvedését.

Kezdjük egy gyakran hangoztatott téves tanáccsal:

“Higgy – és minden lelki problémád megoldódik!”

Szögezzük le: a keresztyén hit nem önszuggesztió, a hitből fakadó imádság pedig nem lehet presszió Istenre.

A keresztyén hit bizalom Istenben: Isten hatalmában és jóságában.

Bízni Istenben azt jelenti: tudom, hogy Isten jó,

  • akkor is, amikor a betegség rossz és nem múlik el
  • akkor is, amikor nem szűnnek meg a családi zűrök
  • akkor is, amikor kilátástalan az anyagi helyzetünk
  • akkor is, amikor féregnek érzem magam
  • akkor is, amikor ismételten belezuhanok ugyanabba a gödörbe (bűnbe, kétségbeesésbe, depresszióba).

A hitből fakadó imádságban az imádkozó nem akarja Istent semmire sem kényszeríteni, mert tudja, hogy
Isten a javát akarja; sőt azzal is tisztában van, hogy Isten jobban tudja: mire van neki szüksége, és mi válna
javára.

Egy másik, gyakran hallott, de ugyanúgy téves „lelkigondozói” tanács:

“Kövesd a bibliai elveket – és minden rendbe jön!”

Aki ezt a tanácsot elfogadja, megpróbál jó keresztyén lenni saját erőből. Próbálkozásai és küzdelmei után elmondhatja:

  • Sokat és buzgón imádkozom.
  • Szorgalmasan olvasom a Bibliát.
  • Türelmes vagyok a gyerekeimhez, a házastársamhoz, az anyósomhoz, a szomszédokhoz, a munkatársaimhoz.
  • Segítek, akinek csak tudok.
  • Adakozom.
  • Példás a házasságom.
  • Jó apa (vagy jó anya) vagyok.
  • Szolgálatokat vállalok a gyülekezetben is.

Mindeközben így gondolkodik: „Ezek után elvárhatom Istentől, hogy hozza rendbe az ügyeimet, óvjon meg a testi és a lelki bajoktól, sőt ajándékokkal és áldásokkal árasszon el.” Elméletileg persze tudja, hogy Istennel szemben nem lehet követelése, gondolkodását mégis ez az „üzleti” szemlélet hatja át. Ha nem kapja meg, ami „jár”, meg van sértve Istenre. Az a csalódott szerelmes jut eszünkbe, akiről egy magyar nóta szól:

De mióta a lelkemből a reményt is ki engedted égni
Bocsássa meg a Jóisten, a templomba nem tudok betérni.

Ezek után tegyük fel újra a kérdést:

Az élő hitű keresztyén ember lehet-e lelkileg beteg?

A válaszunk egy szóval ez: igen.

Bővebben: Ahogyan az öregedés, a testi megbetegedés és a biológiai halál a Biblia elején leírt bűneset – az Istentől való elszakadás – következménye, ugyanúgy az Éden-kerten kívüli állapot velejárói a lelki megbetegedések és kapcsolati zavarok is. A hívő ember is öregszik, megbetegszik, és neki is véget ér egyszer a biológiai élete; ettől a megtérése és az újjászületése nem óvja meg. A lelki betegségekre ugyanez érvényes.

David Seamands írja: „Jézus Krisztus befogadása az életünkbe nem zárja rövidre az érzelmi gyógyulás útját” – ezért a teljesítménykényszerrel, a szorongással, a depresszióval stb. foglalkozni kell.[ref]David Seamands: Gyógyító sebeink (Harmat Kiadó)[/ref]

Ha ez így van…

Milyen előny származik abból, hogy hívő keresztyének vagyunk?

Keresztyénnek lenni sokszorosan előnyös állapot.

  1. Kegyelemben részesültünk. Ez azt jelenti, hogy nem kell örökre elpusztulnunk az Isten nélkül élő emberekkel együtt. „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak” (Róma 8:1).
  2. Mennyei polgárjogot nyertünk. „Nem vagyunk többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek” (Efezus 2:19).
  3. Reménységünk az örök élet. Maga Jézus mondja a juhairól (rólunk!): „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből” (János 10:28).
  4. Atyánkká lett Isten, testvérünk és barátunk lett Jézus. Az Ő első tanítványi körének vagyunk a lelki leszármazottai, akiket arra tanított, hogy a hatalmas Istent szólítsák bizalmasan mennyei Atyjuknak (Máté 6:9), miközben őket barátainak nevezte (János 15:13-14).
  5. Kaptunk egy baráti közösséget. A keresztyén gyülekezetben megértésre, támogatásra, segítségre számíthatunk, sőt szükség esetén szeretetből fakadó helyreigazításra is. „Intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez” – írja az apostol, megadva ezzel a közösségi élet sarokpontjait (1Thesszalonika 5:4).

Mindezeket az „előnyöket” ezzel a szóval foglalhatjuk össze: kegyelem.

Elég ez nekünk? Igen, elég. Valóban elég, ez fontos.

De azért nem árt, ha a depressziót is kezeljük…

Elég a kegyelem

Pál apostolnak elég volt, miután az Úr közölte vele, hogy nem gyógyítja meg, noha erősen imádkozott a gyógyulásért (2Korinthus 12:9). Úgy látszik: hitben járni azt jelenti, hogy egy „szoros kapun” átjutva, „keskeny úton” kell haladni. De van a hitnek más aspektusa is: Hitben járni annyit jelent, hogy személyes életközösségben élünk Jézussal. A kérdés azonban az, hogy az Ő személyes közelsége és barátsága több-e számunkra az ajándékainál, például a gyógyulásnál, dolgaink rendbe tételénél, helyzetünk javításánál. Tudjuk és hisszük: Isten meg tud gyógyítani minden betegségből, kapcsolatainkat rendbe tudja hozni, szeretet-éhségünket képes csillapítani, fel tudja oldani a szorongásunkat, pénzt is tud adni – „de ha nem tenné is” (Dániel 3:18), bízunk-e benne akkor is, és ragaszkodunk-e hozzá? Valóban több-e Ő számunkra annál, amit kérünk tőle, hogy adjon? Valóban elég-e a kegyelem?

A gazdag ifjú megtorpant a szoros kapu előtt (Máté 19:22), a kegyelem neki nem volt elég.

Mit jelent lelkileg egészségesnek lenni?

Pál apostol számára ez azt jelentette, hogy volt mindenhez ereje: a bőséget és a szűkölködést egyaránt el tudta viselni lelki sérülés nélkül.

Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.
(Filippi 4:12-13)

A lelki egészség eszerint azt jelenti, hogy működik lelki immun-rendszerünk: fel tudjuk dolgozni a csalódásokat, a traumákat, a veszteségeket, mindezek nem borítják fel lelki egyensúlyunkat. Más szóval: békességünk van akkor is, amikor nincs nyugalmunk (Reményik Sándor után szabadon).

A lelki egészség forrása a kegyelem: Isten elfogad engem – ezért én is el tudom fogadni magamat gyengeségeimmel, hibáimmal, sérüléseimmel együtt is. Üres szeretet-tankomat is feltölti az Úr jelenléte, ezért nem kell magammal foglalkoznom: felszabadultam arra, hogy a másik emberre figyeljek.

Olykor biológiai immun-rendszerünk is feladja: megbetegszünk. Ez megtörténik lelki síkon is: elbukunk, kétségbeesünk. A megszakadt kapcsolatot az élet és az erő Forrásával helyre lehet, sőt helyre kell állítani.

Forduljunk-e pszichiáterhez vagy klinikus pszichológushoz?

Ha szükséges: természetesen. Fájós fogunkkal is felkeressük a fogorvost, pedig Isten azt is meg tudja gyógyítani, ha akarja.

Tudatosítanunk kell: testi bajjal, betegséggel fogyatkozással éppúgy az Úré lehet az életünk, mint lelki és társkapcsolati zavarokkal terhelten. Testi és lelki bajokban egyaránt ajánlatos emberi segítséget kérni. De ne felejtsük: a gyógyító mindkét területen Jézus, aki akár megteszi, akár nem, mindkét esetben szeretetből fakadóan cselekszik: azt teszi, ami a javunkat szolgálja.

Dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus, családgondozó


Pszichoterápia: A haladás iránya

Van-e helyük a pszichológiai ismereteknek a keresztyén lelkigondozásban és pedagógiában? Tegyük-e magunkévá és kövessük-e a korszerűnek mondott áramlatokat?

A pszichoterápiás eljárásoknak ez a felsorolása korántsem teljes, de talán segít eligazodni korunk szellemi labirintusában. A pszichológiai gondolkodás a 20. század folyamán a tudományos szemlélettől a tudománytalanság területe felé sodródott.

A század elején az volt a pszichológia ambíciója, hogy kísérleti tudomány legyen, mint a természettudományok. Ennek megfelelően radikális objektivizmus jellemezte. Az első pszichológiai laboratórium még a 19. század végén létrejött. Arra törekedtek, hogy a lelki folyamatokat objektív módon megfigyeljék és mérjék. Kezdetben ez csak néhány jelenség esetében volt lehetséges (reakcióidő, figyelem, emlékezet). Az alaklélektan és a mezőelmélet elérte, hogy az érzelmi élet, a motiváció és a cselekvés is vizsgálható legyen kísérleti módon, azaz mesterségesen előállítva, a befolyásoló tényezők módszeres variálása révén. Ez jelentős előrelépés volt a pszichológiai megismerés területén.

Ez a pszichológiai szemléletmód és kutatói tevékenység természetesen ma is létezik, de menet közben kialakult egy, a szubjektivizmus irányába ható tendencia, amely az empirikus kutatáshoz képest a közgondolkodás számára előtérbe került.

Az átbillenés a mélylélektan kialakulásával következett be. Freud bravúros megfigyelő volt, de tapasztalatait abba a hipotetikus fogalmi rendszerbe ágyazottan értelmezte, amelyet egy (!) hisztériás nőbeteg kezelése során felállított. Nem tévedés: egyetlen páciens kezelése során jött létre a pszichoanalízis, amit azután tovább épített és finomított ő maga és tanítványai, újabb tapasztalatokat gyűjtve, de a tapasztalatok értelmezését mindig az előre kész elméleti-fogalmi konstrukcióhoz igazítva.

Mindemellett Freudnak vannak fontos és maradandó felfedezései: maga a tudattalan, az elhárító mechanizmusok, és még sok más is.

Később szakadárrá vált követője, Carl Gustav Jung, nem annyira a tapasztalatszerzésben és a megfigyelésben folytatta mestere művét, hanem inkább abban, hogy még nagyobb mértékben eresztette szabadon a fantáziáját. Ha van maradandó érték Jung művében, az valószínűleg a típustana (extravertált, introvertált).

Ezután már a humanista pszichológia következik, Maslow, Rogers és mások. Tőlük is sokat tanulhatunk: mindenekelőtt azt, hogy az embert ne akarjuk alacsonyabb organizációs szintre redukálva megérteni, hanem a maga szerveződési szintjén vizsgáljuk. Ennek alapján vegyük figyelembe sajátos szükségleteit és motívumait, nyomon követve a szükségletek dominanciájának megjelenését a fejlődésben, ahogyan azt Maslow motivációs elmélete tanítja. De vegyük észre, hogy eközben az empíriától (főleg a kísérletezéstől) egyre távolabb kerülünk.

Ami ezután következik, az már végképp nem tudomány, hanem szabad fantázia, és a bibliai gondolkodástól idegen, pogány vallás.

Pszichológiai irányzatok a Biblia mérlegén

Mit mondjunk ezek után? Van-e helyük a pszichológiai ismereteknek a keresztyén lelkigondozásban és pedagógiában? Feltétlenül. Tegyük-e magunkévá és kövessük-e apszichoterápia minden korszerűnek mondott, divatos áramlatát? Semmiképpen.

Meggyőződésem szerint minden pszichoterápiai irányzatot, pszichológiai elméletet, eredményt és ismeretet két szűrőn kell átcsurgatni. Az első a tudományosság szűrője. A durva szemét és salak már ezen fönnakad. Sok szépen hangzó, tetszetős gondolatról kiderülhet, hogy semmi köze a tudományos igazsághoz, hanem csak fantázia, álmodozás, mítosz és mese.

A második szűrő a bibliai tanítás: Vajon a pszichológiai vagy pszichoterápiás elméletben felkínált ember- és életszemlélet, ígéret a gyógyulásra és a kiteljesedésre, megfelel-e annak az értékrendnek és életfilozófiának, amit Isten kijelentése közöl velünk?

Minden döntéshelyzetben Isten adjon világos látást és engedelmes szívet.

A hiányok terhe

Mi szokott hiányozni?

Kapcsolathiány. „A szüleim nem foglalkoztak velem, nem szerettek igazán.” Lehet, hogy eldobtak. Nagyon sok ember el tudja mondani sajnos. Az 50-60 éven felüliek elmondhatják, hogy szülők nélkül töltötték az életük első részét, ahol futószalagon etették és fürdették őket. Pedig a gyermeknek nagy szüksége van a szüleivel való kapcsolatra.

Biztonsághiány. Vagy nem foglalkoztak a gyermekkel, gyilkolták egymást. És elváltak. Miért baj ez? A kisgyermek legalapvetőbb szükséglete, hogy biztonságban érezze magát. De ha azok ellenségeskednek egymással, akiktől az ő élete függ, akkor ő nem érzi magát biztonságban. Az emberi csecsemő tehetetlen. Életben sem maradna a szülei nélkül. Az állatok? Ha veszély fenyeget, menekülnek. Ha ég az erdő, jön az árvíz, menekülnek. A tehetetlen kisgyerek nem tud menekülni, szorong, szopja az ujját, intenzívebben és többet, mint mások. Azt teszi, amit az egysejtűek, amikor kiszárad a környezetük: betokozódnak; visszahúzódik, kizárja a szüleit az életéből. Így nő fel.

Szeretethiány. „Senki sem töltött fel szeretettel: üres vagyok.” Néhány évtizede létezik egy pszichológiai fogalom, keresztény pszichológiai fogalom, Chapman és Campbell tollából: Szeretet-tank. Nem anatómiai fogalom. Olyan, mint az évtizedekkel korábban felfedezett tudattalan. Nem létezik fizikailag, mégis valóság. A szülők minden megnyilvánulása tölti a szeretet-tankot. Amikor felnő, akkor ebből tud adni. De aki nem kap gyermekkorában, annak üres marad. A diagnózis: krónikus szeretetéhség.

Járt már valaki nevelőotthonban, állami gondozott gyerekek között? Milyen tapasztalattal szoktak eljönni az emberek? „Mennyi szeretet van ezekben a gyerekekben, alig lehetett lerázni őket, az ölembe bújtak.” Pedig nem szeretet van bennük, hanem szeretetéhség. Nem ugyanaz. Nem kaptak szeretetet. Üres maradt a szeretet-tankjuk. Tudunk erre is szépirodalmi példákat.

József Attila apja kitántorgott Amerikába. Anyja nem ért rá vele foglalkozni, még a padlásra sem tudta felvinni. Aztán meghalt. Felnőtt József Attila. A rokonok úgy hívták: többé itt ne lássam. Ismerjük a folytatást. A görög keleti vallásban nyugalmat nem lelt, csak papot.

Jaj, szeressetek szilajon,
hessentsétek el nagy bajom!
Eszméim közt, mint a majom
a rácsok közt le és föl,
vicsorgok és ugrándozom,
mert semmit nem hiszek, s nagyon
félek a büntetéstől.
– József Attila: Kiáltozás – részlet

Szívszorítóak József Attila utolsó versei. Egy nagy vergődés. Zord bűnös vagyok, azt hiszem, de jól érzem magam. Csak az zavar e semmiben, mért nincs bűnöm, ha van. (A bűn – részlet) Vagy egyik töredékét idézem: Kásásodik a víz, kialakul a jég és bűneim halállá állnak össze. Döbbenetes, szemléletes. Úgy látom, hogy ő − Adyval ellentétben − csak vergődött, de nem talált oda a kegyelem trónjához. Szeretett volna hinni… de nem talált igazi kapaszkodót. Félelmetesen szomorúak ezek a versek.

Csimpaszkodunk egymásba – kodependencia (társfüggőség)

Itt van két ember: egy férfi és egy nő. Azt mondja egyik a másiknak: csimpaszkodom beléd, mert nagy szükségem van rád, üres a szeretettankom, majd betöltöd valahogy. Mire a másik: nem tudlak szeretni, mert nekem sincs.

Hányszor előfordul, hogy van két ember, mindkettő szeretetéhségben szenved, azt mondják: összeillünk, mindkettőnknek üres a szeretettankja, majd egymás boldoggá tesszük. Be szokott jönni?

Apám alkoholizált, drogozott, vagy munkamániás volt. Anyám? Anyámat apám problémái kötötték le, rám nem volt ideje, s nem volt ereje, de majd te kárpótolsz, akibe most szerelmes vagyok.

Hát ez a nagy csalódás! Mindketten itt vannak, csimpaszkodni próbálnak egymásba. Az eredmény: csökkentértékűségi komplexus, megfelelési kényszer, önbecsapás, csalódások.

Héja-nász az avaron – egymás húsába beletépünk. Szenvedést okoznak egymásnak folyamatosan. Szakítások, nagy kibékülések. Ismerünk ilyen kapcsolatokat? Folyton szakítanak, folyton kibékülnek. Ez a kölcsönösen üres szeretettankkal létrehozott kapcsolatra jellemző.

A traumák terhe

A lelki sérüléseket okozó élmények terhe

Megaláztatások, verések, szülőktől, szomszédoktól, gyerekektől. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni egymáshoz. Twist Olivér-, vagy Copperfield Dávid-féle életsors. Az intézetben eltöltött gyerekkor is ilyen. Néha egy-egy nevelőtől, felügyelőtől, vagy idősebb gyerekektől kegyetlen bántalmazásokat szenvednek el a kisebbek. Az idősebb gyerekek nagy zsarnokok tudnak lenni a kicsikkel szemben. Még a Móricz regényből is lehet sejteni: Légy jó mindhalálig. A kicsi csomagját elveszik a nagyok és megeszik. Vagy, aki az apától szenved el rendszeres, testet-lelket összetörő traumákat.

Az eredmény: csökkentértékűségi érzés. Féregnek érzi magát. Valóban féreg vagyok?

Szexuális zaklatás

A gyermekekkel, kamaszokkal szemben elkövetett szexuális visszaélés sokkal gyakoribb, mint valaha is gondoltam. Fiúk is, lányok is egyaránt lesznek áldozatok. Néhány lelkigondozói beszélgetés győzött meg, hogy egyáltalán nem ritka, amikor apák zaklatják saját kislányukat. Vagy kedves nagybácsi. Tanár, ifjúsági vezető, pap. Néha idegen. Hova vezet ez? Oda vezethet, hogy a felnőtt sem tud megnyugodni. Nagyon sok frigid nő életében lehet ezt megtalálni. Nem nyújt neki örömet a szex, mert a háttérben ott van egy ilyen traumatikus élmény a gyerekkorból. Rossz álmai vannak felnőttkorában is. Súlyos teher. Vajon vége van ezzel a traumák sorozatának?

Azt gondolom, nem.

Két fél emberből nem lesz egy egész

Lehet, hogy a társadtól várod a hiányaid betöltését, a sérüléseid gyógyulását – pedig ő nem képes rá. A másik ember, a házastársad, akármilyen kiváló, jó keresztény, nem képes betölteni a hiányaidat, és nem lesz a gyógyítód. Sőt, lehet, hogy ő is üres érzelmi tartállyal és sebekkel érkezik… miben reménykedsz?

Két fél emberből nem lesz egy egész. Az emberi kapcsolatokban nem az összeadás törvénye érvényesül, hanem a szorzásé. Félszer fél egy negyed. Úgy tűnik, hogy inkább ez érvényesül. Egyszer egy pedig egy. Két egészből lesz csak ép, egészséges házassági egység.

Hát akkor? Hol van a megoldás?

Tranzakció-analízis

Eric Berne terápiája. A humanista pszichoterápiának ez az ága részben a pszichoanalízis elméletében gyökerezik. Létrehozója a freudi es-ich-überich személyiségstruktúrára emlékeztető módon három én-állapotot feltételez: gyermeki én, felnőtt én, szülői én. Mindhárom minden emberben egyidejűleg jelen van, de a másik emberrel kapcsolatba lépve, azaz tranzakcióban, a személyes relációnak megfelelően vagy egyiket, vagy másikat mozgósítja.

Például a férj kérdésére: „Nem tudod, hol van a szemüvegem?” – a feleség válaszolhat felnőttként: „Az asztalfiókban.” Vagy: „Sajnos nem tudom.” De válaszolhat szülői énjét mozgósítva is: „Igazán megtanulhatnád végre, hogy a helyére rakd a holmidat.” Reagálhat gyerekként is: „Nem én tüntettem el.” Az emberek között zajló jellegzetes tranzakciók elárulják az elemző terapeutának a kapcsolat harmonikus vagy diszharmonikus voltát. A pár tudatosíthatja rossz reakcióit vagy „játszmáit”, hogy megfelelő, feszültségmentes, például felnőtt-felnőtt kapcsolathoz jusson el. Mivel a tranzakció-analízis gyakorlati módon nyúl az emberi kapcsolatok problémáihoz, sokat segíthet azok megértésében és pozitív irányú megváltoztatásában. Jól alkalmazható a tranzakció-elemzés szülő-gyermek és pedagógus-gyermek relációkra is.[ref]Erről szól Várkonyi Zsuzsa: Már százszor megmondtam… c. könyve[/ref]

Tranzakció-analízisre épülő pszichoterápia és a Biblia

Fenntartásaink lényegében ugyanazok lehetnek, mint amelyeket általában a humanista pszichológiával és pszichoterápiával kapcsolatban megfogalmaztunk: én-központúságra, végső soron önzésre nevel; az emberi természet megromlott, megváltásra szoruló voltát figyelmen kívül hagyja. Minden ember alapjában véve jó – ez a humanista rousseau-i gondolat a kiindulópontja. Feszültség akkor keletkezik két ember között, ha valamelyik (vagy akár mindkettő) azt érzi, hogy ő a másik szemében nem „O.K.”, azaz valami miatt nincs rendben nála. A terápia célja a kölcsönös O.K.-érzés létrehozása. Nyilvánvaló, hogy e szemléletmód szerint a házasságterápiának is ez a célja.

Mi baj van a pszichológiával?

Lehet-e bibliai lelkigondozásnak tekinteni azt a munkát, melynek keretében pszichológiai teszteket töltetnek ki, önismereti vagy társkapcsolati játékokat alkalmaznak?

Néhány bibliai lelkigondozással foglalkozó szerző éles kritikát fogalmaz meg a pszichológiával és a pszichológiára épülő lelkigondozással szemben. Vannak, akik a pszichológiát „csak” veszélyesnek tartják, de akadnak olyanok is, akik az ördög eszközének tekintik.

Magam is pszichológus vagyok, de ismerek más pszichológusokat is, akik élő hitű keresztyének, bibliai módon gondolkodnak az emberi életről és az emberek lelki problémáiról, mégsem dobják a papírkosárba pszichológiai ismereteiket, amikor dolgoznak. Ez a tény arra kényszerít, hogy nyersen és egyenesen feltegyem a kérdést:

Mi baj van a pszichológiával?

Meg kell mondanom: a pszichológiával valóban baj van. Ez a baj részben abból adódik, hogy a pszichológia, amikor meg akarja érteni a lelki jelenségeket, és ennek érdekében kutatásokat végez, meglehetősen különböző antropológiai előfeltevésekre épít, akár kísérletekkel és rendszeres megfigyelésekkel dolgozik (például a behaviorizmus), akár egyedi esetek megfigyelése és elemzése alapján alkot elméleteket (például a pszichoanalízis). Más megfogalmazásban: először válaszol arra a kérdésre, hogy kicsoda az ember, és ezután fog bele az ember viselkedésének, gondolkodásának v. akár lelki zavarainak a vizsgálatába. Mindeközben az embert, akit meg akar érteni, gépnek, állatnak, vagy minden más élőlény fölött álló aktív, autonóm lénynek tekinti, attól függően, hogy melyik pszichológiai irányzat követője. A különböző pszichológiai irányzatok emberképei nem fedik egymást: ha például egy behaviorista szemléletű könyv elolvasása után egy humanista szerző művét vesszük a kezünkbe, az a benyomásunk, hogy nem is ugyanarról az élőlényről (az emberről) szól.

De mégis közös sajátossága az összes pszichológiai emberképnek, hogy egyik sem egyeztethető össze a Biblia emberképével.

A legfőbb pszichológiai irányzatok nagy vonalakban

A behaviorizmus az emberi viselkedés objektív megfigyelésére törekszik. Azzal nem foglalkozik, hogy mi van a viselkedés „mögött”, csak azt nézi és regisztrálja, ami megfigyelhető. Úgy véli, a lelki fejlődés: tanulási folyamat. A viselkedési zavar oka az, hogy valamit rosszul tanultunk meg, hibásan gyakoroltunk be. A megoldás: viselkedésterápia, vagyis a rosszul begyakorolt viselkedéssémák leépítése, és új, jó sémák begyakoroltatása. Ami rossz, azt nem gyakoroljuk, vagy negatív megerősítést alkalmazunk (a köznyelv ezt büntetésnek nevezi); ami jó, azt pozitív megerősítésben részesítjük (magyarul: jutalmazzuk). Jutalmazás-büntetés, avagy: megerősítés-kioltás. Így idomítják az állatokat is.

Kérdés: használjuk-e a jutalmazás-büntetés módszert a gyermeknevelésben? Korlátozott mértékben igen. Ez nem áll ellentétben a Biblia tanításával sem. De súlyosan tévedünk, ha azt hisszük, hogy az ember csupán mechanikus lény, és a tanulási folyamatok alapján megérthetjük a lelki életét és annak zavarait.

A pszichoanalízis az evolúció elméletének emberképét vette át, ami azt jelenti, hogy az ember is az állatvilág tagja, vagyis ösztönlény. Lelkileg is csak akkor működik harmonikusan, ha alapvető ösztöntörekvéseit – főleg szexuális vágyát – kielégíti. A pszichoanalízis felfedezte, hogy vannak nem tudatos lelki folyamatok is. Kellemetlen és fájdalmas élményeinket nem szeretjük tudni, ezért ezeket kiszorítjuk a tudatunkból: elfojtjuk. Ez történik gyermekkorunk fájdalmas lelki traumáival is: a tudattalanba szorítjuk őket. Ezzel azonban nem szűnnek meg, hanem ellenőrizetlenül tovább működnek, neurózist okozva. A megoldás: az elfojtott élmények feltárása, és a betöltetlen szükségletek kielégítése, azaz: pszichoanalízis.

A tudattalan lelki tartalmak létezése tény. Feltárásuk és megismerésük hasznos lehet. De súlyos tévedés azt hinni, hogy lelki zavaraink csupán a gyermekkori traumákban gyökereznek. A Biblia azt tanítja, hogy a leli zavarok – és a társas élet zavarai – alapvetően az Istentől való elszakadásban, azaz a bűnben gyökereznek. Lehet, hogy néhány embernek pszichoanalízisre is szüksége van, de mindannyian megváltásra és Isten kegyelmére szorulunk.

A humanista pszichológia felfedezte, hogy az ember nem gép és nem állat, hanem vannak sajátosan emberi szükségletei és képességei is. Legfontosabb sajátossága, hogy „egyedüli példány” (Kosztolányi), ezért minden egyes ember önmagává szeretne válni, vagyis önmegvalósításra törekszik.

A humanista pszichológia, miközben részben tartalmazza azt is, amit a Biblia mond az emberről, tükrözi azt az emberi lázadást is, amiről a bűneset története számol be. Ennek a lázadásnak a lényege: az ember a maga nevében akar uralkodni, nem Isten nevében. Más szóval: a maga istene óhajt lenni, ő maga akarja eldönteni, hogy mi jó és mi rossz, mi erkölcsös és mi erkölcstelen – Isten ne szóljon bele az életébe.

A keresztyén ember Krisztus-központú, a humanista ember-központú. Elég nagy különbség.

A Biblia “pszichológiája”

A Biblia is azt tanítja, hogy az ember nem gép és nem állat, de „porból” lett ő is, mint az állatok, és teste ugyanazokat az anyagokat tartalmazza, mint az élettelen természethez tartozó ásványok. Minthogy a Teremtő „élet leheletét lehelte orrába”, sajátosan emberi szükségletei és képességei lettek, hasonlóak a Teremtő szükségleteihez és képességeihez: például bensőséges és személyes kapcsolatra vágyik, eredetit és személyeset törekszik adni, amikor létrehoz valamit (ezt nevezik kreativitásnak). Mindezekre azért van szüksége az embernek, mert a teremtett világban Istentől származó küldetése van: Őt, a Teremtőt kell képviselnie – az Ő képét kell hordoznia – a világban. A Teremtőtől kapott áldás után Őt képviselve kell uralkodnia a természet felett.

A Biblia emberképe röviden: az ember Isten eltorzult képe. Miközben az emberi test állati test, melynek működése emberi (azaz orvosi) eszközökkel befolyásolható és javítható, vannak mechanikus folyamatai (reflexei és tanulási képessége), vannak testi és lelki alapszükségletei, melyeket ki kell elégítenie, ha testileg és lelkileg egyensúlyban kíván élni – és mindezek emberi (orvosi vagy akár pszichológiai) eszközökkel befolyásolhatók.

Pszichológia és bibliai lelkigondozás

Mindezek alapján úgy vélem, hogy a pszichológiai segítségnyújtás – bármelyik irányzat emberképén alapul is – csak egy „rész-emberen” segít, nem az egész emberen. Az ember alapvető baja adott esetben nem az, hogy pszichésen zavart vagy beteg, de az sem, hogy testileg nyomorék, tüdőbajos vagy rákos (mindez és még sok egyéb baj, de nem a legnagyobb: Jobb neked ha csonkán vagy sántán mégy az életre… Máté 18:8), hanem az, hogy az Élet Forrásától (Istentől) elszakadt, vagyis lelkileg halott állapotban van. Ezért minden bibliai lelkigondozásnak (a bibliai házassággondozásnak is) elsődleges célja, hogy a gondozott ember (vagy emberpár) megismerje Istent vagy közelebb kerüljön hozzá. Ha ez megtörténik, lelki (vagy párkapcsolati) zavara is könnyebben helyreáll.

Kérdés: lehet-e bibliai lelkigondozásnak (vagy házassággondozásnak) tekinteni azt a munkát, melynek keretében a gondozottakkal pszichológiai teszteket töltetnek ki, önismereti vagy társkapcsolati játékokat alkalmaznak? Az én válaszom: Igen, ha a probléma megoldását nem a pszichológiai eljárástól, hanem Istentől várjuk. Ugyanakkor: ha Isten Igéjét csak illusztrációnak használjuk, de a szabadulás vagy a gyógyulás útját az Igéből nem mutatjuk meg, nem beszélhetünk bibliai lelkigondozásról.

Pszichoanalízis és keresztényég

A freudi pszichoanalízis azáltal szabadítja meg az embert a bűntudattól, hogy tagadja a bűn romboló valóságát, helyette a gyerekkori traumatikus élményeket teszi felelőssé.

Egyik-másik pszichoterápiás iskola igaz tényeket vagy összefüggéseket is föltárt. Ezzel előbbre vitte az ember lelki életének megismerését. A “pszichoanalÍzis atyja”, Freud például fölfedezte, hogy a tudatos lelki folyamatokon kívül vannak tudattalan lelki jelenségek is.

Ez a megállapítás igaz: valóban van tudattalan lelkijelenség-világ. Ez a megállapítás gyakorlati szempontból is fontos, mert jobban értjük az ember működését, ha ezt tudjuk. De ha teljes egészében magunkévá akarjuk tenni a freudi ideológiát, akkor hamarosan döntenünk kell: keresztények vagyunk-e vagy freudisták. Ez a kettő ugyanis nem fér össze egymással.

Pszichoanalízis és lelkigondozás

A keresztény hittel minden valóban tudományos gondolatrendszer jól harmonizál. A freudi pszichoanalízis keresztény lelkigondozásban való alkalmazása esetében azonban nem egy tudományág és egy hitvallás „házasságáról” lenne szó, hanem két – számos ponton összeférhetetlen – világnézet ütközik össze.

A freudista például nem tartja szükségesnek azt, hogy megszabaduljon a bűneitől, mert hite szerint pszichés zavarait nem a bűnei okozzák, hanem a tudattalanba szorult lelki traumák. A freudi pszichoanalízis azáltal szabadítja meg az embert a bűntudattól, hogy tagadja a bűn romboló valóságát, helyette a gyerekkori traumatikus élményeket teszi felelőssé, ha lelki zavarral találkozik. Ezeket a traumákat igyekszik feltárni, azaz a tudattalan homályából a tudatosság világosságára hozni, hogy a neurotikus páciens számára kezelhetőkké váljanak.

József Attilának is része volt a pszichoanalitikus kezelésben. Így vall erről:

Atyát hívtál elesten,
embert, ha nincsen Isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalízisben.

Föltárták a gyermekkorát, ráleltek a „romlott kölkökre”, de őt ez nem szabadította meg. Ugyanebben a versben írja ezt is:

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat…
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.

A kétségbeesett ember kiáltását halljuk ebben a versben – és élete utolsó szakaszának más verseiben is –, akit a pszichoanalízis nem tudott megszabadítani a betegségéből.

De van olyan ember is, akit a pszichoanalízis megszabadított – a tüneteitől. Nem a bajától, hanem a tüneteitől. Ez nem ugyanaz.

Az empátiáról

Az empátia szó jelentése: beleérzés. De a fogalom sokkal többet jelent érzelmi rezonanciánál. Azt jelenti: Megértem a másik embert azáltal, hogy a helyzetébe illeszkedem. Eszerint az empátia értelmi tevékenység is.

Kitűnő szépirodalmi illusztrációt ad az empátiáról Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című versében. A vásott kölyök földühítette az apját, mert fölmászott a gázrezsóra, kalapálta a bútort, ledobta az erkélyről a mozsarat, és még sok ezekhez hasonló szörnyűséget művelt. Az apa már-már ott tartott, hogy jól elfenekeli, amikor gondolt egyet, és inkább leült a kisfia mellé a padlóra játszani. De ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott számára, mert a padlóról mindent úgy látott, ahogy a gyerek: „olyan nagyok a nagyok” és „minden csupa láb”. Megértette Lócit, amikor a helyzetébe illeszkedett. Ezért verés helyett „magasba emelte szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen”.

Kapcsolataink előfeltétele

Az empátia minden emberi kapcsolat fennmaradásának és elmélyülésének fontos előfeltétele. Nélküle elképzelhetetlen tartós barátság, harmonikus házasság, kiegyensúlyozott szülő-gyermek kapcsolat, gyümölcsöző tanár-diák viszony, vagy akár munkatársi együttműködés. A felsorolt emberi kapcsolatok esetében egymás kölcsönös megértésére van szükség. A lelkigondozói és a pszichoterápiás kapcsolat egyoldalú empátiát feltételez a lelkigondozó illetve a terapeuta részéről. A szülő-gyermek és a tanár-diák kapcsolatban is sokszor be kell érni a gyerek egyoldalú megértésével.

A másik ember megértése (vagyis empátia) nélkül elképzelhetetlen a konfliktusok megoldása, társaink valódi szükségleteinek felderítése, kommunikációs mintáinak (így „szeretet-nyelvének”) megismerése, sőt az is, hogy a másik ember minket megértsen. Erre érzett rá Pál apostol, amikor missziói munkájáról így vall:

Mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.
(1Korinthus 9:22)

Mindennapi élethelyzetek

Gondolom, nem ritkák az alábbihoz hasonló történetek.

Egy fiatal pár házassági évfordulójuk megünneplésére készül.

A férj már reggel, munkahelyére menet, azt a gondolatot dédelgeti magában, hogy „de jó lesz délután hazajönni, mert ünnepelni fogunk; drága kis párom már az előszobában puszival vár majd, aztán jöhet az ünnepi vacsora”. De rosszul kezdődik a reggel, mert az az „átkozott Trabant” nem akar elindulni, úgy viselkedik, mint egy csökönyös szamár. Emiatt persze elkésik (egyik baj hozza a másikat), a főnök csúnyán néz rá; sőt azután is, egész nap, barátságtalanul bánik vele. A fiatal férfi lelki egyensúlyát csak az a gondolat tartja fenn, hogy „de jó lesz hazamenni”. Pedig még újabb bajok keserítik az életét: egy kellemetlen levél az egyik üzleti partnertől, a számítógép lefagyása (nem mozdul a kurzor), az adminisztrátor ügyetlensége és lassúsága. Afféle „Jakab-nap” ez, aminek örülni kellene (Jakab apostol írja, hogy Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez) – de ő most nem tud őszintén örülni, legfeljebb kibírni képes ezt a sok frusztrációt. Ez is csak azért sikerül, mert bíztatja magát: „Jó lesz négykor hazamenni… drága feleségem puszival fogad…”. De újabb csapás következik: fél négykor közli a főnök, hogy bent kell maradni egy fontos ügy megbeszélésére.

Idegesen ül le az értekezletre, amelyen egyik-másik kollégája túl bőbeszédűen szól hozzá. Lassan mászik az idő. De végre mégis indulhat („drága feleségem puszival fogad”), a Trabant most rendesen elindul; de dugóba keveredik; „telefonálni kellene haza” – de lemerült a mobilja, elfelejtette feltölteni.

Eközben otthon a felesége készíti az ünnepi vacsorát. Már előző nap beszerezte hozzá a legjobb alapanyagokat. Most mégis minden percre szüksége van, hogy idejében elkészüljön. Kellemetlen, hogy beállít a szomszédasszony megkérdezni valamit, „csak öt percre” – mondja, de már háromnegyed órája áll az előszobában. Elküldeni nem lehet, mert megsértődik. Végre elmegy, de jön a postás. Aztán hazajön a nagyfiú (már nyolc éves), intőt hoz az iskolából (elhanyagolja a matek házi feladatokat). A kisbaba pedig ma különösen nyűgős (Mi lehet vele?). És nem telefonál a férje, akinek elmondhatná mindezt, hogy könnyebb legyen elviselni ezeket a nehézségeket. Mégis mindennel időben elkészül, ünnepi teríték kerül az asztalra, még gyertya is. Negyedötkor meggyújtja a gyertyákat, hogy várva várt párját ünnepi fények fogadják. Már félöt. Már öt óra. Már
negyedhat… Hol marad ilyen sokáig? Miért nem telefonál? Csak nem érte valami baj?

Remeg a keze, elszorul a torka. A gyertyák már félig leégtek, a vacsora kihűlt…

Végre fordul a zárban a kulcs, belép a férj. Várja a puszit. A puszi elmarad. Helyette:
− Csakhogy végre hazataláltál! – ez a köszöntés fogadja.
− Igen, drágám, tudod ma…

A nő közbevág:
− Nézd meg Pisti üzenő füzetét! Bukásra áll matekból, mert te nem foglalkozol vele.
− Igen, megnézem, csak hadd fújjam ki magam…
− Mert te mindig csak kifújod magad és a feleségeddel nem törődsz.

A feleség sír, a férj tehetetlenül toporog. Vége az ünnepi hangulatnak.

Nyilvánvaló, hogy empátiára lett volna szükség ahhoz, hogy megmentsék az ünneplést. Meg kellett volna hallgatni a másik történetét, kicsit átélni, amit a másik átélt, és ezáltal megérteni őt: miért késett el a férj, miért ideges a feleség.

Hasonlóképpen empátiára lenne szüksége a tanító néninek, akit „halálra bosszant” az a gyerek, aki rendszeresen elalszik az órán, szünetekben verekszik, soha nincs kész a házi feladata. Ha felkeresné őt otthon, megtudhatná, hogy a gyerek apja éjszaka szokott hazaérkezni italosan, villanyt gyújt, hangoskodik, olykor verekszik, az egész család retteg tőle. A tanító néni természetesen nem tudja megváltoztatni ezt a helyzetet, de ha a gyereket most már megérti, jobb lesz a kapcsolatuk.

Felnőttként sokszor nehezen értjük meg a kamaszokat. Számukra persze még nehezebb feladat volna megérteni minket, felnőtteket. Mi legalább voltunk már serdülők, de ők csak ezután lesznek felnőttek. Sokszor nehezen értjük meg az öregeket, az ágyhoz kötött betegeket, a testileg, érzékszervileg vagy értelmileg sérült embereket. Velük kapcsolatban különösen világossá válhat számunkra, hogy nem elég az érzelmi rezonancia: gondolatban, képzeletben végig kell kísérnünk velük együtt azokat az élethelyzeteket, amelyekben meg kell küzdeniük nehézségeikkel, hogy megértsük őket.

Az empátia hiányáról, az emberek közti „billió fényévnyi” távolságról szólnak Tóth Árpád megrendítő sorai is, amikor megszólítja a távoli csillagot:

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Szíriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Nem műveltség és intelligencia kérdése

Az empátia képessége nem függ a műveltségtől és az intelligenciától. Sokszor megfigyelhetjük, hogy kiemelkedő műveltségű és magas intelligenciájú embereknél sem működik az empátia. Két világhírű tudós szolgáltat ehhez a tényhez figyelemre méltó példákat.

Max Planck (a kvantum-mechanika megalkotója) kezdi egyik tanulmányát ezzel a mondattal: „Egy új eszme a tudományban nem úgy szokott diadalra jutni, hogy az ellenfelek meggyőzetnek, hanem úgy, hogy kihalnak.” Valószínűleg saját kellemetlen tapasztalatai állnak e megállapítás mögött: az öreg professzorok nem értékelték, mert nem akarták megérteni, a fiatal Planck gondolatait. Később belőle is öreg professzor lett, remélhetőleg szellemileg rugalmasabb, mint elődei.

A másik jeles tudós a fejlődéspszichológia kiemelkedő kutatója, Jean Piaget. Ő is egyik tanulmánya elején veti papírra témánkhoz tartozó szellemes megjegyzését: „A tudományos viták nagyon hasznosak, mert a vitatkozó felek a végén jobban értik a saját gondolataikat.”

Szó sincs tehát egymás meggyőzéséről. Erről a parlamenti viták jutnak eszünkbe. (Nem azért, mert a képviselők többsége is a kiemelkedő műveltségű és magas intelligenciájú emberek közé tartozik.) Érdemes volna utána nézni, hogy az elmúlt másfél évtized alatt előfordult-e akár csak egyszer is, hogy az egyik oldal logikus érvelésével meggyőzte a másik oldalt. (Lehetséges persze, hogy valójában nem egymást, hanem a választókat akarják meggyőzni.)

Úgy látszik, Konrad Lorenz kevésbé művelt és kevésbé okos kutyája nagyobb empátiával rendelkezett, mint sok-sok ember. Általában az asztal alatt hevert, amikor a Nobel-díjas etológus tudós vendégei körülülték az asztalt, és tudományos kérdésekről vitatkoztak. A derék eb – mintha értett volna angolul vagy németül – mindig belekapott annak a vendégnek a lábikrájába, aki a gazdájával szemben ellentétes álláspontot képviselt. Igaz, ez nem empátiás viselkedés, ha elfogadjuk az empátiának fentebb megfogalmazott meghatározását. Szó sincs itt megértésről, hanem „csak” (ez sem kevés) érzelmi rezonanciáról. Hiszen a tudományos viták sem érzelem-mentesen folynak. Érzelmeinket elárulják a hangszín és a hangerő metakommunikatív változásai, egy kutya számára pedig az izzadtság összetételének indulatok hatására történő kémiai változásai. Lorenz kutyája egyszerűen szolidáris volt a gazdájával, és úgy érezte, hogy meg kell
védenie őt.

Az empátiás képesség fejleszthető

Nem tisztázott, hogy az empátiás képesség genetikai adottság-e, mint a zenei hallás, a humorérzék vagy az intelligencia típusa. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy – mint a felsoroltak – az empátiás képesség is fejleszthető.

Éppen Piaget kutatásaiból tudjuk, hogy a gyermeki gondolkodás egocentrikus (énközpontú), ami azt jelenti, hogy nem képes más szemével látni a világot, vagy más fejével gondolkodni. A környezet tagjaival való érintkezés és kölcsönhatás során azonban fokozatosan megtanulja, hogy a másik ember nem ugyanazt érzi, nem ugyanazt látja, és nem ugyanazt gondolja, amit ő. Jó esetben (sajnos nem minden esetben), mire felnő, a gyermeki egocentrizmus eltűnik, a felnőtt ember társ-központúsága – szociocentrizmusa – váltja fel.

Gyermeki egocentrizmus → Felnőtt szociocentrizmus

Ami fejlődik, az fejleszthető is.

Aki fejleszteni akarja empátiás képességét, annak elsősorban azt kell gyakorolnia, hogy kevesebbet figyeljen magára, de annál többet a társára, akivel éppen kapcsolatban áll. Ha egy kapcsolatban folyamatosan arra figyel valaki, hogy a másik ember milyennek tartja őt, hogy viszonyul hozzá, mennyire értékeli, mit kaphat tőle stb., annak aligha fog fejlődni az empátiás képessége. A fejlődés útjának első állomása ezen a területen egy fontos attitűd-váltás: ne tükörnek használjuk a társunkat, akire nézve önmagunkról kaphatunk információt, hanem felfedezésre váró területnek tekintsük őt, akit szeretnénk egyre jobban megismerni és megérteni.

Miért nem értjük meg vagy miért értjük félre egymást?

Miért van annyi bajunk az empátiával? Miért van az, hogy a legtöbb ember felnőtt korára is egocentrikus marad, és tükörnek használja a másik embert? Honnan ered ez a gyengeség a kapcsolatépítésben?

Tény, hogy aki nem empátiás, az nemcsak egocentrikus, hanem egoista is. És sajnos, többé-kevésbé mindnyájan ebbe a kategóriába tartozunk, az egész emberiség. Természeténél fogva minden ember önző.

A fenti kérdésekre a kielégítő válasz nem pszichológiai, hanem teológiai. Röviden így hangzik: Mindnyájan az Éden-kerten kívül születünk. Az emberi természet eleve romlott (Róma 3:9-18). A humanisták (így Rousseau) azt állítják, hogy az ember eleve jó, csak megrontotta valami (a civilizáció, a tekintély…). Ezért térjünk vissza a természethez. A Szentírás szerint azonban az ember eleve romlott; hogy megjavuljon, nem a természethez kell visszatérnie, hanem a természet Teremtőjéhez, aki ellen fellázadt.

A bűneset bibliai története azt mondja el, hogy az ember a saját kezébe vette az erkölcsi megítélést (annak eldöntését, hogy mi jó és mi rossz), amikor evett a jó és rossz tudásának a fájáról. Ez a magatartás így is megfogalmazható: „Isten ne szóljon bele az életembe, én a magam istene akarok lenni.”

Aki kizárja Istent az életéből, annak az emberi kapcsolatai is kárt szenvednek. Ezt mutatja Ádám és Éva esete is. „Észrevették, hogy mezítelenek” – olvassuk. Eddig is azok voltak, de nem zavarta őket. Most azonban minden megváltozott, nem láthat mindent a másik, ezért takaróznak fügefalevelekkel. Titkaink vannak: van dugipénzünk, titkos gondolataink, be nem vallott élményeink, rejtett vágyaink. Legmeghittebb kapcsolatainkat kínzó feszültség jellemzi: szeretnénk feltárulkozni egymás előtt, de ugyanakkor félünk is egymástól. A mély barátságot és a jó házasságot egyaránt az jellemzi, hogy a felek „átlátszók” egymás számára. A bűn következtében azonban megszűnik az átlátszóság.

Empátiás-e Isten?

Olvassuk el figyelmesen az alábbi bibliai sorokat!

“Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához…”
– Zsidók 4:14-16

Biztos vagyok abban, hogy Isten akkor is megértene minket, teremtményeit, ha nem jelent volna meg köztünk emberi testben, Jézus Krisztus által. Ez a tette inkább minket győz meg arról, hogy Ő empátiás irántunk. Földi életének mintegy három évtizede alatt emberként átélte Ő is a fáradtságot, a testi fájdalmat, az éhezést és a szomjazást, de a meg nem értést is szerettei részéről, sőt a fájdalmas csalódást is, amikor a legnehezebb órában cserben hagyták legjobb barátai. „Áthatolt az egeken” azért, hogy eljöhessen közénk. Itt nem valamiféle fordított sztratoszféra-repülésre kell gondolnunk, hanem arra, hogy nagyon messziről jött: messzebbről, mint Tóth Árpád csillagának a fénye. Az isteni lét végtelen dimenziójú világából (ahol nem léteznek sem térbeli sem időbeli korlátok) megérkezett a mi háromdimenziós terünkbe – méghozzá egy tehetetlen kisbabaként, akit időnként ugyanúgy meg kellett szoptatni és tisztába kellett tenni, mint bármelyik emberi csecsemőt. Végig kellett mennie a testi, a szociális és az értelmi fejlődés fokozatain is, mint minden más gyereknek (Lukács 2:52). Szenvedése és megaláztatása nem a Golgotán kezdődött (ott érte el a csúcspontját), hanem a születésekor. Isten Fia, aki most ismét a mennyben van (túl a mi térben és időben korlátozott világunkon, és ugyanakkor mindenütt jelenvaló módon közvetlen ül közel is hozzánk), egyszer majd (hamarosan) újra láthatóvá válik, amikor eljön „ítélni élőket és holtakat”. De tudnunk kell, hogy egyszer már „áthatolt az egeken” értünk, és ezért az Ő bírói és királyi széke valóban a „kegyelem trónusa” azok számára, akik váltságművét
elfogadták.

Az egocentrizmusból és egoizmusból Istenhez visszatérő (megtérő) ember nemcsak követhető mintákat, hanem motivációt, útmutatást és erőt is kaphat mások megértéséhez az empátiás Jézus Krisztustól.

2Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.”
– János 15:12

Énközpontú vagy Krisztus-központú viszonyulás a másik emberhez

A továbbiakban tegyünk néhány összehasonlítást: mi a különbség az önmaga által irányított életű ember és a Krisztus uralmát elfogadó ember között a másik emberhez való viszonyulásában.

Az egocentrikus ember azt kutatja, hogy mit kaphat a másiktól; ennek alapján dönti el, hogy érdemes-e kapcsolatba lépni vele, időt szánni rá, esetleg feleségül venni, vagy férjhez menni hozzá.

A kapcsolat folyamán pedig többnyire arra figyel, hogy megkapja-e a másiktól azt, ami jár, amivel a másik tartozik neki. Vannak, akik évtizedeken át gyűjtik „jogos” elvárásaikat. Az énközpontú ember számára a másik nem társ, hanem ösztöntárgy, aki arra való, hogy az ő szükségleteit kielégítse (szexuális éhségét, kényelmét, presztízsét stb.). Idővel az ösztöntárgy riválissá, sőt ellenséggé válhat, akinek a jelenléte azzal fenyeget, hogy elveszi, megeszi, elkölti az ember féltett tulajdonát: akár anyagi javait, akár a dicsőségét, mert mellette a sajátja elhalványul.

Alapvetően másként működik az, aki élete irányítását átadta az Úrnak.

Az önátadás nem jelenti azt, hogy az embernek megszűnik az egyénisége. Látható az ábrán, hogy az „én” jelen van, de az Úrnak alárendelve. Az Úr pedig a másikra irányítja az ember figyelmét. A szeretet gyakorlatilag abban nyilvánul meg, hogy igyekszünk megismerni és kielégíteni a másik valódi szükségleteit. Ez gyakran azzal jár, hogy háttérbe szorítjuk a magunkét. Jól látható ez néhány valódi szeretet-kapcsolatban élő házaspár döntéseiben: melyik programot válasszuk, ha csak az egyikre van időnk, mit vegyünk meg, ha mindkettőnk óhajára nem telik a pénzünkből. „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20:35)

Aki folyton önmagára figyel, az természetesen nem látja a másikat: „északfok, titok, idegenség” marad számára. (Ezeket a jelzőket Ady önmagára mondja, kifejezve ezzel magányosságát; de azt is elmondja ugyanebben a versben, hogy nem akar így maradni.) Az empátia-fok: 0.

A következő ábra – az előbbivel ellentétben – éppen az empátiáról szól: arról, hogy megértem a társamat, mert a helyzetébe illeszkedem.

Ha valaki úgy érzi, hogy ez nem természetes, mert emberi természetünk arra késztet, hogy magunkra figyeljünk, és csak a saját szükségleteinkkel foglalkozzunk, annak igaza van. Valóban megújult természetre, megváltozott gondolkodásra van szükség a valódi empátiához. A keresztyén élet természetfölötti ebben az értelemben is.

Ádám és Éva fügefalevelekkel próbálta elrejteni szégyenét. Úgy tűnik, hogy ma sokan páncélt öltenek magukra, amikor becsukódnak a másik ember előtt. Nyilvánvalóan félelemből és bizalomhiányból fakad ez a magatartás.

A jó kapcsolatért mindig kockáztatni kell: le kell vetnünk a „páncélt” kiszolgáltatva egymásnak a titkainkat. Ezzel természetesen sebezhetővé tesszük magunkat. De tudnunk kell, hogy a szeretet-kapcsolat nem tűri a bizalmatlanságot és az egymástól való félelmet. (1János 4:18)

Levetem a páncélt, sebezhetővé teszem magam

Az egocentrikus ember megkísérli önbecsülését azáltal is fenntartani, hogy saját magát igyekszik egyre nagyobbnak látni, a másikat pedig egyre kisebbnek. Ezért arra törekszik, hogy felfedezze a másik hibáit és gyöngeségeit. Így a saját foltjait kevésbé
fogja látni.

A szeretet azonban arra tanít minket, hogy a másik értékeit tartsuk szem előtt, mindazt, ami kedves, szép és jó benne.

Miért van szükségünk empátiára?

  1. Empátiára van szükségünk ahhoz, hogy valóban megismerjük egymást.
  2. Empátia nélkül nem vagyunk képesek megoldani konfliktusainkat.
  3. Az empátia útján jöhet létre szilárd és tartós egység a kapcsolatunkban.