Az üzenet vétele – Hogy halljuk meg egymást?

A kommunikációnak két eleme van: vétel és adás.

Az üzenet vétele

Ha nem jut el hozzám a másik ember üzenete, annak egyik oka az lehet, hogy nem tudom fogni az ő „adását”, a hiba tehát az én „vevő-készülékemben” van. Ezt szemlélteti a „süket sógor” adomája:

− Jó napot, sógor!
− Csónakot fódozok.
− Hát az öreg mit csinál?
− Kilyukadt a feneke.
(Kodály Zoltán: A süket sógor c. kórusművéből)

A vétel zavarát legtöbbször nem testi, hanem lelki süketség okozza, ami az egocentrikus beállítottság miatt keletkezik. Vagyis nem a kommunikációs technika, hanem az ember hibás.

Amikor családi házban laktunk, olykor áthallatszott a szomszéd kertből egy idős házaspár beszélgetése. A néni folyamatosan ontotta a szöveget, a bácsi csak néha-néha szúrt közbe egy-egy mondatot. Egy ilyen közbeszúrt mondatra a néni felcsattant:
− Ne szólj mindig közbe! Az ember nem tud tőled szóhoz jutni!

Igen, az egocentrizmus (az önközpontúság) vakká és süketté teszi az embert.

De nézzük át kissé alaposabban, hogy történik az üzenet vétele!

Mi jut el hozzánk a külvilágból? Egyáltalán nem minden, amit tartalmaz a környező világ. Az információnak legalább három szűrőn kell áthatolnia:

Közlés =>

1. Az érzékelő berendezés szűrője => 2. Az érdeklődés szűrője => 3. Ego-szűrő

=> Fogadott közlés

1. Az érzékelő berendezés szűrője

Környezetünk számos jelenségét természetes adottságaink útján nem érzékeljük, mert érzékszerveink nem alkalmasak rá. Fényt, hangot, vagy bármit csak bizonyos intenzitás- és frekvencia-tartományon belül vagyunk képesek felfogni. Más élőlények számára az érzékelhető valóság-tartomány sok esetben nem azonos a miénkkel. A kígyó süket mindenféle hangra (a kígyóbűvölő furulyaszólóját csak mi halljuk), a vakondok a föld felszínén, nappali fényben sem lát semmit. Ugyanakkor a kutya 40 ezer Hz-ig hallja a hangokat (mi csak 20 ezerig). A rádióhullámok (és sokféle sugárzás) felfogásához speciális készülékekre van szükségünk.

Úgy vélem, a Teremtő bölcsessége nyilvánul meg abban, hogy a minket körülvevő valóságnak csak töredékét érzékeljük, mégpedig azt, amire életünkhöz szükségünk van. Az állatok életét megfigyelve ugyanezt állapíthatjuk meg: azt érzékelik, amire szükségük van a táplálékszerzésben, a párkeresésben, a veszély elkerülésében stb. Ha minden információ eljutna hozzánk, nem bírnánk elviselni a ránk zúduló hatalmas ingertömeget. Köztudott, hogy az érzékelési teljesítményben egyéni különbségek is vannak közöttünk. Különbözünk egymástól zenei hallásban, színlátásban, sőt még a szagok megkülönböztetésének képességében is. Tudjuk, hogy az öregedéssel a látás és a hallás gyengülése is gyakran együtt jár.

Ha társunknál ez bekövetkezik, figyelemmel kell lennünk rá; amikor beszélgetünk vele, kellő hangerővel és jól tagolva ejtsük a szavakat.

2. Az érdeklődés szűrője

Az őszibarackfán a katicabogár a gyönyörű gyümölcsöket talán észre sem veszi, az ő számára a fa akkor terem jól, ha tele van levéltetvekkel. Ugyanazt azt erdőt másképp látja a fakereskedő, a vadász, a gombagyűjtő, a botanikus, a romantikus költő és a szerelmespár.

Egy magyar házaspár Rómában tölti a szabadságát. A nő minden híres épületet látni akar, minden múzeumba szeretne betérni; a férj azt figyeli, hogy hol vannak kényelmes, árnyékos padok, és milyen csemegét lehet kapni az utcai árusoknál. Idehaza a feleség azt veszi észre, hogy elhasználódott a függöny és kopott a szőnyeg; férje inkább az autó lecserélésén és a hobby-kert locsoló-berendezésének a felújításán gondolkodik.

Nem tudom figyelmesen végighallgatni azt az előadást, amelynek a témája nem érdekel. Párom beszámolójából sem ragad meg minden részlet; de azért figyelek arra is, ami számomra nem annyira fontos, mert ő maga érdekel.

Csak azt a beszélgetést élvezzük, amelyben érdeklődésünknek megfelelő témáról van szó. Ezért mielőtt eldönti valaki, hogy megköti-e a házasságot azzal, akivel együtt jár, érdemes mérlegelni, hogy mennyire közös az érdeklődési körük. Amikor pedig már benne élünk a házasságban, tekintsük fontosnak, közös érdekünknek, hogy más irányú érdeklődésével együtt fogadjuk el a társunkat; s mivel ő maga érdekel, érdekel a munkája is, érdekel a múltja, a tervei és az álmai.

3. Az ego-szűrő

Itt már teljes mértékben az emberi kommunikáció problémájához jutottunk. Öntudatunk és én-képünk ugyanis csak nekünk, embereknek van. Ezzel jár együtt az a vágyunk is, hogy mások értékeljenek, ismerjék fel jó tulajdonságainkat és képességeinket. Ha ez a vágyunk nem teljesül abban a közösségben, amelyben élünk, mások társaságát, más közösséget keresünk. A szerelmi kapcsolatok születésében is nagy szerepet játszik a másik embertől érkező pozitív visszajelzés. Szinte kimondhatjuk, hogy kölcsönös vonzalom azokban születik, akik nagyra értékelik egymást, és ezt valamiképpen ki is fejezik egymás felé. Ugyanakkor, amikor kihűl a szerelem, és a másiktól nem érkezik nagyra értékelő üzenet, hajlamosak leszünk az eltávolodásra.

A 20. század elején a szociálpszichológia egyik első úttörője – George Meadszociális tükörnek nevezte a másik ember irántunk tanúsított viselkedéséből tükröződő ént. Az énkép kialakulásának a szociális tükör a legfontosabb forrása.

Mégsem olyan egyszerű ez a kérdés, mint amilyennek első megközelítésre látszik, vagyis hogy olyannak gondoljuk magunkat, amilyennek mások szemében látni véljük. Ami ugyanis a másiktól jön, azt mi szubjektíven értékeljük, más szóval: az ego-szűrőn keresztül. A forrásnak esze-ágában sem volt (bocsánat a megszemélyesítésért!) szépnek mutatni Nárcisszuszt, amikor az szomjasan fölé hajolt; inkább a királyfi vágya volt az, hogy szépnek lássa magát, és ezzel lehetővé váljék önmaga csodálata.

Az a tükör is teljesen objektív, amelyben a kiscica hatalmas oroszlánt lát, amikor belenéz.

Így történhet meg az a néha tragikus tévedés, hogy valaki azt hiszi: a másik szerelmes belé. Pedig csak szóba állt vele, kedves volt és mosolygott. A tévedést a projekció okozta: a másik magatartásába bele látta azt, ami nem volt benne. Azért látta bele, mert – talán nem is tudatosan – vágyott arra, hogy az illető beleszeressen.

Súlyos tévedést okozó projekció származhat a csökkentértékűségi érzésből is. A saját értékeiben bizonytalan ember elutasításként, rosszindulatú kritikaként értelmezheti a társa megnyilvánulásait (szavait, mozdulatit, arcjátékát), noha erre objektíve nincs oka.

Mindannyian tudjuk – tapasztaljuk –, hogy a beszélgetés csak akkor okoz örömet, ha közben az elfogadás és a pozitív értékelés üzenete érkezik hozzánk társunk közléseiből. Ezért hasznunkra válna, ha járatosak lennénk a kommunikáció kultúrájában, azaz jól értenénk, és nem értenénk félre beszélgető partnerünk metakommunikatív jelzéseit. (Metakommunikáción a beszédet kísérő, nem szóbeli megnyilvánulásokat értjük. Ilyenek a nyomatékok, a hangszín- és hangerőváltozás, a tekintet, a testtartás, a taglejtés stb.) De a leghasznosabb az lenne, ha ki tudnánk iktatni felvevő berendezésünkből az ego-szűrőt.

Ehhez a hétköznapok nyelvén megfogalmazott tanács így hangzik: Ne magadra koncentrálj, amikor a másikkal beszélsz (ne arra figyelj, hogy hogyan néz rád és milyennek tart téged), hanem őrá; ővele foglalkozz gondolatban is! Schulz von Thun ismert sémáját alkalmazva: Ne azt a füledet használd beszélgetés közben, amely azt hallja meg, hogy a társad milyennek tart téged, hanem azt, amelyik arra figyel, hogy milyen állapotban van ő.

A Biblia általánosabban és mélyebben fogalmazza meg ugyanezt a tanácsot a házassággal kapcsolatban:

Rendeljétek alá magatokat egymásnak.
– Efezus 5:21

A kommunikáció rejtelmei

Látod-e és hallod-e a társadat?

A fiatal feleség nagy gonddal és izgalommal főzte az első ebédet. A szakácskönyvet tízszer is áttanulmányozta. A legjobb alapanyagokat szerezte be. Munka közben többször is felhívta az anyukáját tanácsért. Végre eljött a tálalás szent pillanata.

Lélegzetvisszafojtva figyelte férje arcát, várta a hatást. De az csak lapátolta a szájába szó nélkül az ételt. Aztán megették a desszertet is, és megitták a kávét. A férfi nagyokat szuszogott, ásított, majd elégedetten ledőlt a heverőre. Még mindig nem szólt semmit. A nő maga elé meredt, sírás fojtogatta. Eltelt egy-két óra, mire a férjnek is feltűnt valami.
– Mi bajod van? – kérdezte a feleségét.
Az ifjú feleség szipogva mondta:
– Nem ízlett az ebéd?
– Miért? Mi volt az ebéd?

Azt mondják, a szerelem vak. Én azt hiszem, még sötétebb vakságban él az a férfi, aki már nem is szerelmes.

A fenti jelenet szereplői fiatalok voltak. A fiatalok többsége még figyel a társára. Az a fájó figyelmetlenség, amit ez a történet mutat be, inkább az idősebbekre jellemző. Az a középkorú asszony, akit észre sem vesz a férje, azért nem sír, mert már belefásult férje közönyébe.

A házastársi szeretet-kapcsolat = folyamatos kommunikáció

A férjnek és a feleségnek folyamatosan van mondanivalója egymás számára, és folyamatosan nyitottak egymás felé. Mindkét fél érdeklődéssel fordul a társához, érdeklődését pedig az a vágy motiválja, hogy társa megkapja mindazt, amire szüksége van. Ezért igyekszik földeríteni, hogy társát mi tenné boldogabbá, mi esne jól neki, mi hiányzik ahhoz, hogy testileglelkileg jól érezze magát. Saját magáról szinte megfeledkezik az ilyen (szeretettől motivált) ember, mert figyelme folyamatosan a társára irányul. Ha mindketten ezzel az attitűddel fordulnak egymás felé, kapcsolatukban megvalósul a testi-lelki egység: nemcsak egy közös cél felé néznek, nemcsak egy ütemre lépnek, hanem mindkettőjüknek csak az esik jól (akár a szexben is), ami a másiknak is. Ha pedig egyiküknek fáj valami (akár testi, akár lelki téren), szenved a másik is.

Vajon létezik ilyen pár?

Az ember természeténél fogva önző és hiú. Még akkor is magát látja, amikor a másikat nézi. Hogy viszonyul hozzám? Mit érez irántam? Mennyire értékel? Milyen embernek tart? Egy tranzakció-analitikus – Thomas A. Harris – szavaival: O.K. vagyok-e nála? Mert ha nem, akkor pocsékul érzem magam a jelenlétében. De ha igen, akkor szeretek vele lenni (talán még feleségül is veszem).

Azt hallom, amit a másik közölni akar?

Schulz von Thun azt fedezte fel, hogy a fogadó beállítódásán múlik, hogy milyen üzenet jut el hozzá egy közlésből. Négy „füle” van az embernek – állítja. Az egyikkel arra figyel, amit a közlő tulajdonképpen mond. A másik „füle” azt hallja meg, hogy a közlő milyen állapotban van. A harmadik „fül” arra figyel, hogy miként viszonyul hozzá az, aki beszél (milyennek tartja őt). Végül a negyedik „fül” azt figyeli, hogy mit kell tennie.

Milyen üzeneteket tartalmazhat egy egyszerű mondat?

Egy házaspár autójában várakozik az útkereszteződésnél, amikor tilosat mutat a lámpa. A volán a nő kezében van.

Egyszercsak megszólal a férj: „Zöld!” Mire a felesége: „Te vezetsz vagy én vezetek?”

Ha a feleség a „Mit mond tulajdonképpen” fület használta volna, válasza ez lehetett volna: „Igen, zöld.” Ha arra figyelt volna, hogy a férje milyen állapotban van, ez az üzenet jutott volna el hozzá: „Sietek.” A „Mit kell tennem” fülön át érkező üzenet: „Adj gázt!” Ez az asszony nyilvánvalóan a „Milyennek tart engem” fület használta, amelyen keresztül ezt az üzenetet fogadta: „Nem vagy elég figyelmes autóvezető.” Ettől megsértődött és visszavágott.

Az empátia füle

  • Mi van vele?
  • Hogy érzi magát?
  • Mire lenne szüksége?
Az én-központúság füle

  • Milyennek tart engem?
  • Mit gondol rólam?
  • Mit érez irántam?

Azt hiszem, ennek a „fülnek” a használata jellemzi leginkább a természetében megromlott embert.

Ugyanezt látjuk Schulz von Thun következő példájában is.

A házaspár az ebédlőasztalnál ül. „Mi ez a zöld a levesben?” – kérdezi a férj. A feleség válasza: „Ha neked ez nem ízlik, mehetsz máshová enni.”

Nézzük meg a lehetséges válaszokat a fogadó különböző attitűdjei esetében:

  • Mit mond tulajdonképpen?
  • Milyen állapotban van?
  • Milyennek tart engem?
  • Mit kell tennem?

Ha mindkét fél csak önmagára figyel, ha csak a saját jogait és sérelmeit tartja szem előtt, és ezért nem fogadóképes a társától jövő, annak valódi szándéka szerinti üzenetére, a közlés tartalma nemcsak torzul, hanem kölcsönös kommunikáció egyáltalán nem jöhet létre. „Süketek párbeszéde” – ez a jellemzés illik erre az esetre. Csak adás van, vétel nincs.

Sír az asszony.

– Mi bajod van? – kérdezi a férj.
– Semmi bajom sincs.

Erre a férj megnyugszik!!!

Ha nincs vétel egy kapcsolatban, az azt jelenti, hogy a kommunikáció lefagyott.

Ha egy házaspár életét ez a kommunikációs séma jellemzi, kimondhatjuk rá a diagnózist: A két teljes (test és lélek egységét képező) ember teljes értékű kapcsolata megszűnt. Lehet köztük testi kapcsolat, üzleti kapcsolat, kulturális érdeklődésből fakadó kapcsolat, nemes célért küzdők bajtársi kapcsolata (lehetne még sok mást is említeni) – de mindez nem házastársi szeretet-kapcsolat.

Hogy lehet újra elindítani a „lefagyott” kommunikációt?

A fiatalok is – legalábbis legtöbben – önzők és hiúk. Hogy lehet, hogy mégis élő a kapcsolatuk, szüntelen kommunikálnak, soha nem unalmas az együttlétük Azt hiszem, ennek az a titka, hogy a kölcsönös adás-vétel-kommunikációt a szerelem mozgásba lendíti, és amíg tart (a szerelem), mozgásban is tartja.

„Költő szerelme szalmaláng,
azért oly sebes és falánk”

– írja József Attila írja egyik töredékében. Azt hiszem, nemcsak a költő szerelme, hanem előbb-utóbb minden szerelem ellobban, vagy lassan elhamvad. Egyesek szerint a szerelemnek szeretetté kell átalakulnia. Én nem hiszem, hogy a szerelem át tud alakulni.

De azt gondolom, hogy a szeretetnek valamikor meg kell születnie az ember szívében, a szerelmi lángolás ideje alatt már, vagy később. Ha ez megtörténik, a szeretet fogja mozgásban tartani a folyamatos és kölcsönös kommunikációt a pár életében, mint a mágneses tér a dinamó mozgását.

Hogyan születhet szeretet a természeténél fogva önző ember szívében? Mi adhat reményt elhidegült házaspároknak, akik elveszítették minden reményüket?

A megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.
(Róma 5:3-5)

Isten a társunk iránti szeretetet valóban szívünkbe ülteti. De az olyan, mint a csírázó mag a földben – öntözgetnünk és gondoznunk kell, hogy növekedjék.

A kommunikáció mélysége – Mennyit közlünk önmagunkról?

Nem azok számára lesz öröm a beszélgetés, akik jól tudnak beszélgetni, hanem azok számára, akik szeretik egymást, és ezért tudnak jól beszélgetni.

A beszélgetés öröme

Ha együtt vagyunk, nem tudunk nem kommunikálni. Kommunikáció zajlik köztünk, akár beszélünk, akár hallgatunk. A beszélgetés öröme = az együttlét öröme.

Sok beszédnek sok az alja – mondja a közmondás. Talán erre gondolt Áprily Lajos is, amikor Kérés az öregséghez c. versét írta. Csak gyökeres szót adj! – kéri, hiszen csak bukdácsoló patakok csevegnek, folyók a torkolatnál csendesednek. A beszélgetés öröme nem a bőbeszédűségben rejlik.

Nyilvánvaló, hogy nem nyújt örömöt a gonosz beszéd sem: a hamis vád, a pletyka, a hazugság.

Valóban? Hiszen pletykálni jó érzés. Egy másik bölcs mondás így hangzik: Legszebb öröm a káröröm. Meg vagyok győződve arról, hogy ez nem igaz. Az öröm nem azonos az élvezettel. Kellemes érzés minden vágykielégülés, így édes lehet a bosszú, mások kínzása, sőt a gyilkolás is. Megkönnyebbülünk, ha konfliktusaink során kimondjuk a bántó (sőt gyilkos) szavakat, de utána nem az öröm békéje tölti el a lelket, inkább az üresség és az árvaság érzése.

Szavainkkal vigasztalhatjuk, erősíthetjük, gyógyíthatjuk, vagy megalázhatjuk és tönkretehetjük egymást.

Ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok.
– Jakab 3:10

Ugyanazzal a késsel lehet kenyeret szelni és megsebezni valakit. Nem maga a beszéd épít vagy rombol, hanem az ember, aki beszél.

Először tanuljunk meg szeretni

Bár fontos megtalálni és megtanulni azt a módot, ahogyan közölhetjük egymással szeretetünket (a szeretetközlés öt nyelve közül a társunknak megfelelőt), de elsősorban szeretetre van szükségünk, amit közölni lehet. Nem azok számára lesz öröm a beszélgetés, akik jól tudnak beszélgetni, hanem azok számára, akik szeretik egymást, és ezért tudnak jól beszélgetni. Először tehát tegyünk szert szeretetre, és ha már megvan ez a drága kincs, sajátítsuk el a szeretetközlés technikáját.

Ahhoz, hogy egy kapcsolat létrejöjjön és fennmaradjon, arra van szükség, hogy a felek közöljék egymással szeretetüket és megbecsülésüket. A közlésnek csak az egyik lehetséges módja a beszélgetés. Az öt „szeretet-nyelv” közül az egyik a beszéd; ezen kívül van még négy.

Sokan szeretnek hivatkozni egy felmérésre (a forrás már feledésbe merült), mely szerint az üzenetváltásnak csupán 7 %-a történik verbális (szóbeli) úton, 38 % a metakommunikatív jelzések szerepe, a legfontosabb üzenethordozó pedig a mimika és a taglejtés: 55 %. Bevallom, nem vagyok biztos abban, hogy ez a felmérési eredmény megfelel a valóságnak. Az azonban kétségtelen, hogy „beszél” a szem, a kézszorítás, sőt még a hallgatás is. Puszta szóbeliség csak írásban lehetséges. Továbbá az is tény, hogy amikor két ember együtt van, nem szokták elemezni, hogy a közlés tartalma milyen csatornán jutott el hozzájuk.

Nem a szavak hordozzák a jelentést, hanem az emberek – írja Griffin. Ha együtt vagyunk, nem tudunk nem kommunikálni, akár beszélünk, akár hallgatunk. A beszélgetés öröme = az együttlét öröme.

A továbbiakban felváltva használjuk a „beszélgetés” és a „kommunikáció” szavakat, de tudatában vagyunk annak, hogy amit most beszélgetésnek mondunk, az sokféle más közlési módot is magába foglal.

A társkapcsolat szempontjából a kommunikáció módjainál fontosabb a kommunikáció (vagy a „beszélgetés”) mélység-szintje.

Mennyit közlünk önmagunkról?

A kommunikációnak öt mélység-szintjét szokták megkülönböztetni (Forgács nyomán):

1. A köszöntés síkja

„Szervusz!” „Hogy vagy?” „Szép időnk van…” és sok ehhez hasonló kijelentés tartozik ide. Ezekre a megnyilvánulásokra az jellemző, hogy nem közvetítenek valódi információt. A „hogy vagy”-ra a másik fél néha formálisan sem válaszol, amikor csak annyit mond: „Kösz.” Hogy szép időnk van, azt a másik is ugyanúgy tudja, mint én, aki ezt megjegyeztem.

Ugyanakkor nem nehéz belátnunk, hogy ezen a síkon, noha „látszat-kommunikáció”, mégiscsak igazi közlés, mert azt üzeni, hogy „észrevettelek, és kész vagyok veled a kapcsolatra.” Aki ugyanis nem óhajtja a kapcsolatot, az nem köszön vagy nem fogadja a köszöntést, nem válaszol a „hogy vagy”-ra, sőt a másiknak a tekintetét is kerüli.

2. Információcsere

Az információcsere síkján tudomására hozok a másik félnek valamit, amit én tudok, de ő (feltehetően) nem tudja. Elmondom neki a legújabb hírt, tájékoztatom az árak alakulásáról, vagy akár a várható időjárástól.

3. Gondolat- és véleménycsere

A ténnyel kapcsolatos saját gondolataimat és véleményemet is tovább adom: a közölt hír milyen lépéseket tesz szükségessé, az árakra való tekintettel mit érdemes most vásárolni, a közeledő időjárási frontok miatt szerintem hogy érdemes holnap öltözködni.

4. Érzelmek megosztása

Az érzelmek megosztása során örömömömet, bánatomat, dühömet stb. is kifejezem a közölt ténnyel kapcsolatban: rémes a legújabb terrorakció, aggasztó az infláció, nagyszerű, hogy hét végén kellemes kiránduló idő lesz.

Ahogy a kommunikáció szintje egyre mélyül, megfigyelhető, hogy egyre többet tárok fel magamból: először csak azt, amit tudok, azután azt is amit gondolok, majd a tárggyal kapcsolatos érzelmeimet is.

5. Feltárulkozás (én-közlés)

A feltárulkozás célja önmagam megmutatása.

A közölt tények, gondolatok és érzelmek ehhez képest mellékesek. Az egymásba feledkező szerelmespár megtárgyalhatja a híreket, az árakat, az időjárást, de mindkét fél számára a legfontosabb a másik jelenléte és személye. Arra vágynak, hogy feltárulkozzanak egymás előtt.

A kommunikáció mélységszintjének növekedésével egyre csökken a személyek száma, akik felé a közlés irányul. Ugyanakkor egyre bensőségesebb a két személy közti kapcsolat.

ISMERŐSÖK
JÓBARÁTOK
SZERELMES PÁR

Az ábrán látható körök személyeket ábrázolnak. Mindegyik körön belül újabb körök láthatók: a személy intimitási rétegei. A külső kör a bárki számára látható ént ábrázolja: mindenki láthatja, hogy melyik nemhez tartozom, hozzávetőleg milyen életkorban vagyok, hogyan öltözködöm stb. A legbelső kör a titkaimat rejti. Ide csak az nyerhet betekintést, akivel kölcsönösen az én-közlés szintjén kommunikálunk.

A feltárulkozás (vagy másképpen: én-közlés) alapvető emberi szükséglet. Nélküle a kellemes élmény sem teljes, vele a szenvedés is elviselhetőbb. Emberi közösségben jobb ízű a falat (Arany), magányosan az önmegvalósítás kiteljesedése is hiányos, mert a fenséges ember is észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény (Ady). A hiány pótlása minden áldozatot megér: Ezért minden, önkínzás, ének – szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié. A költő kész föltárulkozni mindenki előtt, de szíve mélyén ő is egyvalaki szeretetére vágyik.

A feltárulkozásban az üzenet tartalma: fontos vagy nekem, szeretlek.

Nemcsak arra van szükségünk, hogy valaki megbecsüljön és szeressen, hanem arra is, hogy mi is szerethessünk és értékelhessünk valakit. A kölcsönösen kielégítő párkapcsolat a szeretet és a tisztelet folyamatos közlésében valósul meg.

Két ember szeretetkapcsolata a Teremtő és a teremtés koronája (az ember) ősi, még romlatlan kapcsolatát fejezi ki. Ez a kapcsolat áll helyre az újjászületett ember életében, aki a Jézus Krisztussal való közösségre van elhívva.

Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.
– 1Korinthus 1:9