Miért alacsony a humanista párterápia hatásfoka?

Rogers terápiás elvei nem állnak ellentétben a Biblia tanításával. Ezért fel kell tennünk a kérdést: miért alacsony mégis (Gottman szerint legfeljebb 35%-os) a humanista házasságterápia hatásfoka? Azt hiszem, ugyanazért, amiért a testi gyógyítás hatásfoka is alacsony.

Hogyan? – kérdezhetné valaki. – Vannak olyan betegségek, amelyeknek a gyógyítása magas hatásfokon történik.

Valóban? Azt mondják: az influenza gyógyszeres beavatkozással 2 hét alatt gyógyul, gyógyszer nélkül 14 nap alatt. Mindkét esetben a szervezet maga győzi le a betegséget. Igaz persze, hogy orvosi segítséggel kivédhetők a szövődmények.

Az orvosi terápia erősítheti a szervezet védekező tevékenységét, kiküszöbölhet károsító hatásokat, pótolhat hiányzó funkciókat – sőt tönkrement szöveteket és szerveket; meghosszabbíthatja az életet. De nem képes megállítani (legfeljebb csak lassítani) az öregedés folyamatát. A legfontosabb tény pedig ez: a halál elleni küzdelemben lehet csatákat nyerni, de a háború végső kimenetele mindig a vereség. Ennek a küzdelemnek a hatásfoka 0%.

Úgy vélem, Rogers elvei jók. Az elfogadás, az empátia, a hitelesség és a megfelelő kommunikáció (a szeretet célba érkező közlése) élesztgetik és erősítik a társkapcsolatot, mint a C-vitamin a szervezetet, de nem adnak védelmet a halál-erők ellen. Gottman 7 alapelve is jó. Az általa szerkesztett, társunk iránti érzéseinket, rejtett irányultságainkat stb. feltáró kérdőívei és az általa javasolt, kapcsolatunkat erősítő gyakorlatok alkalmazása is hasznos – a bibliai házassággondozásban is alkalmazható.

De általuk is csak a viselkedés változik meg, a megromlott emberi természet és az önző szív változatlan marad. Ezek a gondolatok újabb kérdéseket vetnek fel: Valójában mit akarunk elérni? Mi a bibliai házassággondozás célja?

Reklámok

Nevelési irányzatok, történelmi emberkép és nevelés

Hogy lehet a gyermek fejlődését támogatni? Direkt fejlesztő hatásokkal, vagy az optimális körülmények megteremtésével, amelyek között a fejlődés spontán kibontakozhat?

A humanizmus aktív és autonóm (Istentől is független) lénynek tekinti az embert, aki eleve jó (erkölcsi értelemben is), akiben minden lehetőség megvan (nem szorul Isten segítségére). Ha sokszor mégis rossznak és tehetetlennek bizonyul, annak vagy a civilizáció az oka, vagy a tekintély tisztelete; mindkettő korlátozza ugyanis a szabadságát és kibontakozását…

Sokféle emberkép – sokféle nevelés

Mindenféle nevelési tevékenység arra irányul, hogy a gyermek lelki fejlődését elősegítse. Fejlődik az értelem, a beszéd, az erkölcsi ítélet, a társas magatartás – az egész személyiség. A nevelés és az oktatás ezt a fejlődést igyekszik támogatni. De már itt szemléletbeli különbségekkel találkozunk.

Hogyan lehet, és hogyan kell a gyermek fejlődését támogatni? Direkt fejlesztő hatásokkal, vagy egyszerűen az optimális körülmények megteremtésével, amelyek között a fejlődés spontán kibontakozhat?

Minthogy lelki folyamatok fejlődésének elősegítéséről is van szó, kézenfekvő, hogy a pedagógiának abból az ismeretanyagból kell kiindulnia, amelyet a pszichológia tárt fel a gyermeki fejlődéssel kapcsolatban.

A pszichológiai kutatás és a pedagógiai gondolkodás kiindulópontja ugyanaz: az emberkép. Az, hogy hogyan és mit kutat a pszichológus, és az, hogy hogyan és mit akar tenni a szülő, vagy a pedagógus, egyaránt az emberképétől függ.

Mielőtt a pszichológiai megfigyelés vagy kísérletezés elkezdődik, a kutató – mint az empirikus tudományok minden más területen is – a kérdésekre hipotéziseket alkot, melyek az illető filozófiai antropológiájából adódnak. A tudományos megfigyelés és kísérletezés kérdés a természethez, melyre a természet válaszol. A válasz: igen vagy nem, azaz a hipotézist igazolja vagy nem igazolja. Ez a visszajelzés végső soron az egész gondolatrendszert – a pszichológiai kutatás esetében a kutató explikált vagy implikált filozófiai antropológiáját, röviden: emberképét – módosíthatja. Ez a tudományos megismerés útja. Minél fiatalabb egy tudomány, annál bizonytalanabb a gyakorlati alkalmazása. A pszichológia – a pszichológián belül a fejlődéspszichológia – túlságosan fiatal még ahhoz, hogy a pedagógiai tevékenységet közvetlenül és
kizárólagosan meghatározza. A pedagógia szerepére és feladatára vonatkozó elképzeléseket a pszichológiai kutatás csak kismértékben befolyásolja, a pedagógiai munkát közvetlenül az emberképből fakadó elképzelések determinálják.

Az emberkép fő típusainak a jellemzői

Az elmúlt évszázadok során (de beszélhetünk akár évezredekről is) sokféle emberkép jelent meg a gondolkodás történetében, és ezeknek megfelelően sokféle pedagógia. Ezt a sokféleséget azonban a könnyebb áttekinthetőség kedvéért leegyszerűsíthetjük három fő típusra. Vannak, akik szerint az ember mechanikus lény (1), mások szerint biológiai lény (2), azaz magasan fejlett állat; végül vannak, akik azt állítják, hogy az ember – ember (3), semmilyen más élőlényhez nem hasonlítható.

E három emberképnek megfelelően háromféle pedagógiai gondolkodásról beszélhetünk: viselkedést formáló (1), ösztönerőket szabályozó (2) és humanista pedagógiáról (3).

1. Ha az ember úgy működik, mint egy gép (Descartes-nál még bonyolult mechanikus szerkezet, a sci-fi irodalomban komputer), akkor minden megnyilvánulása külső hatásra történik. Akkor működik, ha elindítjuk, annak megfelelően működik, ahogyan összeállítottuk; ha azt akarjuk, hogy másképpen működjék, akkor átszereljük. A komputer is azt tudja, amit betápláltunk, úgy működik, ahogyan beprogramoztuk.

A mechanikus emberképből kiinduló pedagógiai gondolkodás természetesen optimista, hiszen az ember eszerint kívülről kezelhető (csúnyább megfogalmazásban: manipulálható, szebben: alakítható).

Ezt a szemléletmódot a XVII. század nagy empirista filozófusa úgy fejezte ki, hogy mindannyian „tiszta lappal indulunk”, az ember olyan, mint a sima tábla (tabula rasa), melyet a környezet ír tele. A nevelés nem más, mint tudatosan megtervezett környezeti hatás. John Locke ismert jelmondata: „Nihil est in intellectu, quod non fuerit in sensu.” (Semmi sincs az értelemben, ami nem volt az érzékekben.)

A XX. század elején a mechanikus emberkép a behaviorista pszichológiában jelenik meg erőteljesen. Az irányzat megalapítója, J. B. Watson, kijelentette: „adjatok nekem öt egészséges csecsemőt, s én kívánság szerint nevelek belőlük orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt vagy akár csavargót és tolvajt.” Ezt a szemléletet szélsőséges formájában az jellemzi, hogy az embernek nem tulajdonít olyan benne rejlő lehetőségeket, amelyek majd kibontakoznak, a viselkedés és a fejlődés kiindulópontja a környezetben van, az ember külső erők hatására cselekszik és fejlődik.

2. Az ember, mint magasan fejlett állat legkifejezettebben a darwinizmusban, majd érintőlegesen, módosult formában a pszichoanalízis képviselőinél jelenik meg.

Fel kellett ismerni, hogy már az állat sem működik mechanikusan. A behavioristák S-R (stimulus–response = inger–reakció) sémája az állat viselkedését sem képes teljesen megmagyarázni. Az ösztönös viselkedést például a táplálékszerzés terén nemcsak a zsákmány megjelenése mint külső inger, váltja ki; fontos a belső szükséglet is. Az éhes állat nem várja meg, hogy a táplálék megjelenjék, hanem elindul zsákmányt szerezni. A viselkedést nemcsak környezeti hatások, hanem belső erők, az ösztönök indítják el, és részben szabályozzák is (mint genetikai programok).

A vágyak kielégítése gyakran társadalmi akadályokba (illemszabályokba, sőt törvényes tilalmakba) ütközik.
A nevelés feladata az, hogy szabályozhatóvá, a társadalmi valósághoz alkalmazkodóvá tegye az ösztönkielégítést. A pedagógus azon fáradozik, hogy hasznosíthatóvá tegye az ösztönenergiákat, amelyek eredeti természetüknél fogva esetleg csak rombolnának.

3. A humanista gondolkodás szerint az emberben cselekvésének és fejlődésének minden lehetősége benne van. A külső tényezők gyakran csak akadályozzák az emberben rejlő lehetőségek kibontakozását. Az eredetileg erkölcsileg is jó embert a civilizáció megrontotta, ezért vissza kell vezetni a természethez (Rousseau). Olyan környezetbe kell helyezni, amely elősegíti kibontakozását (Montessori), amelynek egyébként a tekintélyelvű bánásmód a legnagyobb akadálya, ezért azt teljesen félre kell tenni az útból (Gordon). A pedagógusnak tehát az akadályok elhárításán kell fáradoznia.

Napjainkban a humanista emberkép és humanista pedagógia térhódítását figyelhetjük meg, de azért mindhárom emberkép jelen van a gyakorlatban, pontosabban: a fölvázolt három irányzat legkülönbözőbb variációi, sőt a főirányok átfedése és keveredése is. Mindhárom szemléletmód évezredek óta létezik, hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Az igazság megismerését megnehezíti az, ha a három közül bármelyik gondolkodásmódot kizárólagosnak tartjuk.

Most megkíséreljük kissé részletesebben szemügyre venni a pedagógiai gondolkodás eredetét, másrészt megfigyeljük azt is, hogy mi következik a gyakorlat számára a különféle nevelési irányzatokból.

A fő kérdés ez: mi a nevelés?

Erre a kérdésre a különböző irányzatok különböző válaszokat adnak. Az tehát, hogy mit tartunk a nevelés lényegének, egyrészt az emberképtől függ, másrészt attól, hogy mit akarunk elérni a neveléssel. Különböző korokban és társadalmakban más-más nevelési célok jelentek meg.

1. Mechanikus emberkép és nevelés

A mechanikus emberkép különféle társadalmi elvárásokkal találkozik, ennek megfelelően a különféle viselkedésmintákat tartalmazó személyiség kialakítása a nevelési cél. Spártának katonára, edzett, bátor ifjakra volt szüksége. A klasszikus polgári társadalom szorgalmas, becsületes, törekvő, józan gondolkodású embereket akart nevelni. Nemrég hazánkban is pedagógiai cél volt a „kommunista embereszmény” megvalósítása. Ma leginkább a magas teljesítményekre képes, kreatív személyiség kialakítása a cél.

De akármi legyen is a cél, a viselkedésformálás fő módszere a jutalmazással, illetve büntetéssel, pozitív, illetve negatív megerősítésekkel vezérelt tanulási folyamat. Minden esetben a környezet jutalommal erősíti meg azt a megnyilvánulást, amelyet megtartani vagy kialakítani szeretne; a nem kívánt viselkedést pedig büntetéssel igyekszik kiiktatni.

A nevelésben alapvető hibát akkor követünk el, ha a nevelést csak dresszúrának tekintjük; ez ugyanis azt jelentené, hogy az embert (saját magunkat) mechanikus és reaktív lénynek tartjuk, nem többnek.

2. A biológiai materialista emberkép és nevelés

Tekintsük át a biológiai emberképet! Ez abból a felismerésből született, hogy sem az állat, sem az ember nem csak mechanikusan működik, nem csupán reaktív (azaz a viselkedés nem csupán külső hatásra adott válasz), hanem a mozgató energiák (az ösztönök) is benne rejlenek.

A darwinizmus evolúcióelméletének a legfontosabb mondanivalója a filozófiai antropológia számára: az ember is az állatvilág tagja. Ha minőségi különbségről beszélünk állat és ember között, akkor ez ugyanúgy értendő, mint ahogy a különböző állatfajok között is vannak minőségbeli különbségek, aszerint, hogy a törzsfejlődésben milyen szintet értek el. Nagy minőségbeli különbség van például a kagyló és a gyík között, a gyík és a madár között, a madár és az emlős állat között. Ezekhez képest a csimpánz és az ember közötti minőségi különbség nem is olyan nagy.

Ezek után tekintsük át a biológiai materializmusnak megfelelő pedagógiai gondolkodás összefüggésrendszerét. Az embernek is vannak (mint az állatvilág bármelyik tagjának) alapvető ösztönszükségletei. Ezek ki nem elégítése vagy nem megfelelő kielégítése viselkedészavarokhoz vezet. Ezért a környezet elsőrendű feladata az, hogy tegye lehetővé a gyerek számára ösztönszükségleteinek a kielégítését. Az ösztöntörekvések közvetlen kielégítése gyakran akadályokba ütközik, amelyeket a társadalom normái és elvárásai állítanak fel. Ezért a nevelésnek az is feladata, hogy segítsen a gyereknek megtalálni azokat az ösztönkielégítési módokat, amelyeket a társadalom elfogad. A pszichoanalízis nyelvén: az élvezeti elv (Lustprinzip) alapján működő „ösztön én” törekvéseit az én egyezteti a „felettes én” normáival, hogy lehetőséget találjon az ösztöntörekvés kiélésére. A nevelés lényege tehát az ösztönszabályozás.

A pszichoanalízis különösen a csecsemők és a kisgyermekek nevelése számára adott fontos, új szempontokat. Felfedezte az anya-gyermek kapcsolat jelentőségét a pszichikus fejlődésben, rámutatott a biztonságérzés fontosságára az első életszakaszban. Ebben nagy érdemei vannak a magyar Hermann Imrének. Hermann gondolatait felesége, Hermann Alice alkalmazta a nevelés gyakorlati problémáira. De figyelemre méltó felfedezések születtek a serdülőkori identitásválság természetével és kezelésével kapcsolatban is (Erikson).

3. A humanista emberkép és nevelés

Napjainkban kétségkívül a humanista pedagógia nyer egyre nagyobb teret. A humanizmus alapeszméit már az ókorban megfogalmazták, majd évszázadokkal később kultúrtörténeti korszakként jelent meg; századunk második felében pedig az elgépiesedés, elembertelenedés elleni tiltakozásként eddig soha nem tapasztalt mértékben került újra előtérbe.

A humanista pszichológia alapgondolata, hogy az emberben tevékenységének és fejlődésének minden lehetősége benne van. Ezek a lehetőségek spontán, önmaguktól is kibontakoznak, ha nem állják útjukat környezeti akadályok, például ingerszegény földrajzi és fizikai környezet, elhanyagoló bánásmód. De a legfőbb akadálya a kibontakozásnak az, ha mesterségesen korlátozzuk a gyereket tevékenységében tiltásokkal, szabályokkal.

Az emberben rejlő lehetőségek spontán kibontakozását nevezték el self actualizing-nek (szó szerint: önaktualizálásnak). Nálunk ennek a kifejezésnek a német változata terjedt el: Selbstverwirklichung = önmegvalósítás. Az emberi élet célja, hogy az ember megvalósítsa önmagát, azaz felszínre hozza a benne rejlő lehetőségeket. Ennek megfelelően a nevelés célja az, hogy az önaktualizálást vagy önmegvalósítást elősegítse. Ezt egyrészt úgy éri el, hogy igyekszik minden korlátozást és tiltást kiiktatni a gyermek életéből; másrészt igyekszik a gyermek tárgyi környezetét úgy kialakítani, hogy az serkentőleg hasson a gyermek spontán aktivitására (Montessori-pedagógia), lehetőséget adjon kreativitásának kibontakozására (mai kreatív műhelyek); s igyekszik erősíteni a gyermek önbizalmát, „pozitív énképét” dicsérettel, elismeréssel, bátorítással. A büntetésnek minden formáját kerüli.

A humanista pszichológusok (mindenekelőtt Maslow) maguk is elismerik, hogy az önmegvalósítás a valóságban kevés embernek sikerül. Ezért elgondolkoztató Graumann (német pszichológus) megjegyzése: „Az ilyen humanizmus embertelenné válik, mert az emberek kevésbé fejlett többségét esetleg kevésbé emberinek tekinti, mert gazdasági, szociális vagy etnikai helyzetük nem ad nekik lehetőséget arra, hogy emberi képességeiket és lehetőségeiket kibontakoztassák.” Kellemetlen a humanizmus számára Allport kritikája is, aki megkérdezi, hogy mi történik akkor, ha valakiben éppen egy gonosztevő személyiségének a lehetősége rejlik, akkor azt kell „önmegvalósítania”?

Humanista gondolkodás és bibliai alapú értékrend

A humanizmus (a pszichológia és a pedagógia terén egyaránt) sok fontos felismeréssel gazdagította ismereteinket, illetve sok hasznos és megszívlelendő gyakorlati útmutatást tartalmaz. Nélküle sem az emberről alkotott képünk nem lenne teljes, sem a pedagógiánk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a humanista pedagógia egyenlő a zsidó-keresztény (bibliai) alapokra építkező pedagógiával. Ezt annak ellenére szeretném hangsúlyozni, hogy a humanista pedagógusok között sok hitvalló hívő ember van (például Maria Montessori is az volt).

Hasonlítsuk össze a humanista, illetve a bibliai gondolkodást néhány szempont szerint: mit tanítanak a tekintélyről, az erkölcsről, az emberről és a nevelésről.

A tekintélyről
A humanista gondolkodás szerint nincs tekintély az ember fölött. Az ember a maga ura. A törvényt is az ember alkotja. Felelősséggel is csak saját magának tartozik, illetve környezete tagjainak. Juhász Gyula költői megfogalmazásában az ember „Istent teremtő csodaszellem.”

A Biblia ennek éppen az ellenkezőjét tanítja. Nem az ember teremti Istent, hanem Isten teremtette az embert. A személyes Isten az ember Ura, aki törvényt adott az embernek, és akinek az ember számadással tartozik. Az Isten tekintélyét elfogadó ember gyönyörködik Isten törvényében (Zsoltárok 119: 35), és boldogan várja a számonkérő Úr megjelenését (Máté 24:45-46).

Az erkölcsről
A humanizmus szerint az ember az erkölcs forrása. Nincs abszolút jó, vagy abszolút rossz. Hogy mi erkölcsös és mi nem, az a társadalomtól, a kultúrától, a többségi döntéstől, sőt (mai világunkat egyre jobban jellemzi ez a gondolat) a szituációtól függ.

A Biblia szerint az erkölcs abszolút és örökérvényű, mert nem az embertől, hanem Istentől származik. Érdemes egy pillanatra végiggondolni, hogy mi az “ősbűn” – Ádám és Éva bűnének a – lényege. Ősszüleink ettek a „jó és rossz tudásának a fájáról”, más szavakkal: az ember kezébe vette az erkölcsi ítéletet (ne Isten mondja meg, mi a jó és mi a rossz, majd én megmondom) abban a reményben, hogy „olyan lesz, mint az Isten” (1Mózes – Teremtés könyve 3:1-5).

Az emberről
A humanizmus aktív és autonóm (Istentől is független) lénynek tekinti az embert, aki eleve jó (erkölcsi értelemben is), akiben minden lehetőség megvan (nem szorul Isten segítségére). Ha sokszor mégis rossznak és tehetetlennek bizonyul, annak vagy a civilizáció az oka, vagy a tekintély tisztelete; mindkettő korlátozza ugyanis a szabadságát és kibontakozását. Az „eleve jó” rousseau-i kijelentést később sokan így finomították: „legalábbis semleges”, de semmi esetre sem veleszületett az ember erkölcsi romlottsága.

A Biblia azonban azt mondja el az emberről, hogy csak úgy képes eredeti rendeltetésének megfelelően harmóniában élni a Teremtőjével, a természettel, és saját magával, ha Istennel szoros függőségben él. Mihelyst az erkölcsi ítéletet a kezébe veszi és függetleníti magát Istentől, meghal. Azaz megszűnik az lenni, akivé rendeltetett: Isten képe. Az ember hivatása: Isten képét hordozni, Istent képviselni a világban, de ezt szabad akarattal kell vállalnia. A bűneset óta az ember Isten eltorzult képe.

A nevelésről
A humanista pedagógia szerint a nevelés lényege a korlátok tágítása (főleg a tekintélyelvűség visszaszorítása), a kibontakozást elősegítő környezeti feltételek megteremtése, önbizalomnövelés. A fejlődés (az önmegvalósítás felé haladó kibontakozás) önbizalom kérdése.

A Biblia szerint az embernek le kell mondania arról, hogy önmaga ura legyen (meg kell tagadnia magát), és át kell adnia az élete feletti uralmat Istennek. (Itt bibliai helyet nem idézek, hiszen szinte az egész Biblia erről szól.) Ha ez megtörténik, akkor az ember visszakerül eredeti pozíciójába: Istent képviseli a világban.

Az értékrendváltozás (újjászületés) útja:

1. a bűnös egzisztencia beismerése;
2. a megváltás és Isten uralmának (tekintélyének) elfogadása.

Az eredmény: új teremtés. Ez azonban nem nevelés eredménye, hanem, mint minden teremtés, Isten igéje által jön létre. A nevelés fontos szerepe ebben az lehet, hogy előkészítheti és elősegítheti Isten igéjének és Szentlelkének a munkáját.

Az újjászületést nem önmegvalósítás, hanem lelki növekedés követi, amiben szintén része lehet a keresztyén nevelésnek. A lelki növekedés nem önbizalom kérdése, hiszen azon múlik, hogy az ember mennyire veti a bizalmát Istenbe. Aki rábízza magát Istenre, abban Isten lelke megvalósítja azt az embert, akit Ő a teremtéskor eltervezett, s aki egészen biztosan egyetlenegy, a természetben még egyszer elő nem forduló, „kreatív” alkotása lesz Teremtőjének.

A keresztyén pedagógusok szerint viselkedésformáló, ösztönszabályozó és humanista pedagógiára is egyaránt szükség lehet, de minden pedagógiai tevékenység igazán akkor éri el a célját, ha az istenképűség helyreállításán is dolgozik, azaz, ha keresztyén pedagógia. Humanizmussal, önbizalommal csak addig lehet eljutni, ameddig József Attila jutott saját bevallása szerint:

Magamban bíztam eleitől fogva.
Ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek, semmivel se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
József Attila: Kész a leltár (részlet)

A keresztyén pedagógus számára ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ismerje meg a különféle pedagógiai gondolkodásmódokat és azok módszereit, de tartsa meg szilárdan saját keresztény identitását, ne tévessze szem elől a legfontosabb célt.

Mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg. (1Thesszalonika 5:21)

Azt jelenti ez, hogy mindent vegyünk át, ami jónak látszik? Nem. „Mindent vizsgáljatok meg.” A viselkedésformálóktól biztosan megtanulhatjuk a következetességet, az ösztönszabályozóktól a gyermek szükségleteire való odafigyelést, a humanistáktól (például Gordontól) az értő figyelmet. De a következetesség nem sokat ér szeretet nélkül, a szükségletek kielégítése célt téveszt határozott erkölcsi iránymutatás nélkül, az értő figyelmet pedig feltétlenül ki kell egészíteni a követelmények és a szükséges korlátok egyértelmű felállításával.

Van-e keresztyén pedagógia?

A keresztyén pedagógia mindig ott valósul meg, ahol a pedagógus Jézus tanítványa lesz. Tanítvány pedig csak az lehet, aki mindenki másnál jobban szereti Jézus Krisztust.

Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom. (Lukács 14:26)

Szerző: Dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus, családgondozó

Jézus etikája

Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből

Törvényemet a szívükbe írom be (Jeremiás 31:33)

Az etika eredetéről szólva már utaltunk arra, hogy az embert Isten erkölcsi lénynek teremtette. Az ember erkölcse a Teremtő kijelentéséből fakad. Isten fenntartotta magának az élet és a halál felől való döntés jogát, de nemcsak ezt, hanem azt is, hogy Ő mondja meg: mi jó és mi rossz, mi erkölcsös és mi erkölcstelen. Ez ellen lázadt fel az ember a Kígyó sugalmazására.

A „kijelentés etikája” legtömörebben a Tízparancsolatban nyer megfogalmazást. Ezt a kőtáblákra vésett Törvényt az Úr Jézus a Hegyi Beszédben újra értelmezte és alkalmazta, majd rámutatott az Istentől származó Törvény lényegére, amikor egy törvénytudó kérdésére kiemelt két parancsolatot:

Szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.
(Máté 22:37-39)

Jézus eszerint nem tanított mást, mint az Ószövetség. Sőt hangsúlyozta: Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat (Máté 5:17).

Mi a különbség a humanista és a bibliai etika között?

Az alábbi vázlat lehetővé teszi, hogy összehasonlítsuk a humanista gondolkodást és a bibliai tanítást néhány fontos kérdésben:

[table id=1 /]

Az emberek többsége magától értetődőnek tartja azt, hogy a saját maga tulajdonosa. „Mégis, kinek az élete?” – így szól egy ismert dráma címe, melyben egy súlyos balesetet szenvedett tehetséges fiatalember nehéz küzdelmek árán eléri, hogy a kórházban kapcsolják ki az életben tartó készülékeket. Ez a szemlélet szabadítja fel az embereket saját testük pusztítására, vagy akár az életük kioltására. A Biblia ezzel szemben ezt mondja: Nem a magatokéi vagytok (1Korinthus 6:20). Szépen és egyértelműen fejezi ki ugyanezt a Heidelbergi Káté az első kérdés-feleletben:

Mi néked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?
Az, hogy testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.

De folytassuk az összehasonlítást három fontos téma – az ember, a tekintély és az erkölcs – dolgában:

[table id=2 /]

Rousseau azt tanította, hogy az ember eleve jó, de megrontotta a civilizáció. Ebből kiindulva fogalmazta meg híres jelszavát: Vissza a természethez! A mai humanisták nem utasítják el a civilizációs vívmányokat – ők is használják az elektromos áramot, a hírközlési technikát, a gépesített közlekedést stb. De a jelszónak megfelelően sokmindent „természetessé” igyekeznek tenni: természetes táplálkozás, természetes gyógymódok, természetközeli életforma… Mindezekre valóban nagy szükség van, mert a civilizáció pusztításai Rousseau óta gigantikus méretűvé váltak. A humanizmus úttévesztése abban van, hogy nem a természethez, hanem a természet Alkotójához lenne szükséges visszatérni. Ez a lépés változtatná meg az értékrendünket és tisztítaná meg önző, rövidlátó gondolkodásunkat.

Az ember nem képes önerejéből véghezvinni ezt a szemléletváltást, mert mindenestől, lénye legmélyét tekintve megromlott. A „jó” emberek is ebbe a kategóriába tartoznak, ezért kell nekik is újonnan születniük. Télen nem találunk az erdőben gombákat, pedig azok ott vannak akkor is: a talajt behálózzák a gombafonalak. Ami látható a gombákból, az a gomba-termés. A gomba bizonyos időjárási feltételek mellett terem. A hírhedt bűnösök – a világ zsarnokai és tömeggyilkosai – hatalmas „bűngombákat” teremnek. A „rendes emberek”, a tisztességes polgárok bűngombái alig látszanak, néha csak a velük együtt élők veszik észre. Ha ki akarjuk irtani a gombákat, nem elég mindig szorgalmas leszedni; ki kell cserélni a talajt. Ez az újonnan születés, amit Isten kegyelméből az Ő igéje és Lelke végez, de csak „ama napra” készül el a munkával, amikor tökéletesként állítja maga elé az egyházat – a világból kihívottak közösségét (Efezus 5:26-27).

A mai humanisták számára a civilizációnál nagyobb bűnbak a tekintély. Ezt igyekszik kiiktatni az életből a szabados korszellem. A tendencia a pedagógiától a gazdasági életig szinte minden területen felfedezhető. Aki már szakított ezzel a szemlélettel, az felismerte, hogy Isten uralmának elfogadásánál, az Ő szolgálatánál nincs nagyobb kiváltság és tisztesség.

Korábban már rámutattunk arra, hogy a bűneset kapcsán az ember visszautasította Isten megbízását és uralmát azzal, hogy az erkölcsi megítélést a maga kezébe vette. Más szóval: önmaga istenévé vált. Ettől kezdve az egymást követő évszázadok során az erkölcs fokozódó relativizálódását figyelhetjük meg. Isten nem változik, ezért az általa adott erkölcsi útmutatás és mérce is állandó. Az ember etikája azonban korszakok és kultúrák függvénye. Napjainkban már a szituatív erkölcsnél tartunk, ami azt jelenti, hogy helyzete válogatja: mi erkölcsös és mi nem. A következő lépés valószínűleg az lesz, hogy semmi sem erkölcstelen, amit az ember nem tart annak. Ezt látva kételkedni kezdünk abban is, hogy az ember értelmes lény; hiszen nem volna nehéz belátni, hogy szilárd talajon biztonságosabb a járás, mint a mocsaras ingoványon.

A büszke humanista

Az ősidőkben Bábel tornya jelképezte az ember önhitt büszkeségét. Ezt a félbemaradt monumentális építményt ragyogó fantáziával megfestette Pieter Bruegel a 16. században. Egy 20. századi festőművész – Pierre Brauchli – kiegészítette a csonka tornyot egy atomreaktor hűtőtornyává. A kép címe: Bábel tornya ma.

„Sok van, mi csodálatos, de az embernél semmi nincs csodálatosabb” – kezdi a kórus az embert dicsőítő himnuszt Szophoklész drámájában – legalábbis Trencsényi Waldapfer Imre fordításában. Hiszen az ember csodálatos dolgokat visz végbe: fölszántja a földet, átszeli hajójával a tengert, megszelídíti a vadállatokat. A mai Szophoklész énekelhetne az űrhajókról, az atomenergiáról, az informatikáról…

A fődolog a teljesítmény és a még nagyobb teljesítmény. Csodáljuk és kitüntetjük a bajnokokat – és magát az embert. Néha megtörténik, hogy egyik-másik bajnok váratlanul összeesik a pályán; sajnáljuk és gyászoljuk őt. Járhat-e így „maga az ember”?

A vallásos embernek is vannak teljesítményei. Böjtölök kétszer egy héten, dézsmát adok mindenből, amit szerzek…” – kezdi a felsorolást (Lukács 18:9-14). Vannak, akik díjazzák ezért, de Isten nem dicséri meg. Ő nem teljesítményeket vár tőlünk.

A reménytelen humanista

A csodálatos teljesítmények azonban – mint a rossz puskák – néha (de előbb-utóbb szinte mindig) visszafelé sülnek el. A toronyépítők egymás ellen fordulnak, majd szétszélednek. A munkagépek fegyverekké válnak. A gyors közlekedés és hírközlés nem biztosít több időt, mert a civilizált ember nem ér rá ellazulni. Szophoklész drámája pedig – Ratkó József fordításában – másképp szólal meg: „Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb”, mert megsebzi a földanyát, és rabbá teszi az állatokat. A civilizáció pusztítja és szennyezi a környezetet. „Az ember fáj a földnek” – írja Vörösmarty. „Az emberfaj sárkányfog vetemény: nincsen remény, nincsen remény.”

Reménytelen humanista a vallásos ember is. Amikor rájön, hogy képtelen megfelelni a Törvény mércéjének, megpróbálja kiengesztelni Istent: sanyargatja, bünteti magát, fokozza vallásos teljesítményeit, és kétségbeesetten fogadkozik: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked (Máté 18:26). Nem kegyelmet kér, hanem haladékot. Balgán és öntelten azt hiszi, hogy ki tudja fizetni Istent. A példázatban szereplő király nem haladékot ad, hanem kegyelmet: Megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát (Máté 18,27).

Miért jött Jézus?

Kőtáblára, vagy szívbe írt törvény?

A tízparancsolat Jézusra mutat

A vallásos emberek nem mind Jézus követői


« A párkapcsolatok anomáliái – az önzés ideológiája ∙ ∙ ∙ ∙ ∙ Ítélet és örömhír »


Honnan ered az etikánk?

Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből

Szívembe zártam beszédedet (Zsoltárok 119:11)

Azt mondják: az ember erkölcsi lény. Bizonyára egyetlen más földi teremtménynek sincsenek erkölcsi problémái. Az ember akkor is erkölcsi lény, amikor erkölcstelen. Ha elaltatja a lelkiismeretét, ezt is azért teszi, mert zavarja az, hogy tettei vagy szándékai nem felelnek meg a lelkében őrzött erkölcsi mértéknek.

Igen, az embert zavarja az, hogy erkölcsi mérték van benne, nem szeret tudomást venni róla, eltagadja a létezését is, de ezzel ember-mivoltát is tagadja. Végül elfelejti, hogy kicsoda ő, és elhiszi magának, hogy ő is az állatvilág tagja.

Az állatot – az ösztönlényt – csak az érdekli igazán, hogy a szükségleteit kielégítse. „Az élet célja semmi más, mint jó evés és jó ivás” – halljuk egy operett-dalban, és természetesen még más ösztönös vágyak kielégítése is szerepel a célok között: birtoklás, hatalom, szex. De ezzel az életszemlélettel az ember nem állatiassá válik (ne sértegessük az állatokat!), hanem embertelenné. Nem tudunk állattá válni, mert a Teremtő embernek teremtett minket, hanem csak megtagadni tudjuk ember-mivoltunkat, és ezzel megtagadjuk Istent is.

Embernek lenni – erkölcsi felelősség. Isten felelősséget ruházott ránk, amikor azt parancsolta, hogy „Uralkodjatok a földön mozgó minden élőlényen” (1Mózes 1:28). A Biblia szemléletében ugyanis az uralkodás szolgálatot jelent („Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon…” Máté 20:28); más szóval a vezető szerep: munkálkodás azok érdekében, akik ránk vannak bízva.

Továbbá ez az uralkodás nem önkényuralom, hanem megbízatás. A valódi hatalom nem a megbízotté, hanem a megbízóé; vagyis Isten képét hordozva, Isten kép-viseletében kell uralkodnia az embernek. Ez pedig csak úgy valósulhat meg, ha az ember folyamatosan kapcsolatot tart Istennel, hiszen megbízatásában a megbízó akaratához kell igazodnia.

Az istenképűség és igaz emberség ezt jelenti: Istent képviselve mások érdekében élek és cselekszem.

Az istentelenség és embertelenség jelentése pedig ez: a magam nevében és a magam érdekében élek és cselekszem. A bűn lényege az Istentől függetlenített élet, ami szükségszerűen egymástól is eltávolít minket. Ősszüleink fügefalevelekből összefőzött köténye azt jelenti, hogy megrendült a bizalmuk egymás iránt.

Korunk fogyasztói életszemlélete és értékrendje az „én is állat vagyok”, „én is ösztönlény vagyok” önámítás megnyilvánulása. Nem akarunk hinni a Megbízóban, de el akarjuk hitetni magunkkal, hogy a magunk ura, a magunk istene vagyunk (ezt sugalmazta a Kígyó: „Olyanok lesztek, mint az Isten” – 1Mózes 3:5); ezért jogunk van a természetet a magunk szolgálatába állítani, ahelyett, hogy mi szolgálnánk neki. Őriznünk és művelnünk kellene a Kertet, ehelyett kifosztjuk és tönkretesszük.

Gondolatmenetünket az alábbi sémában foglalhatjuk össze:

Emberkép → Értékrend → Erkölcs

Kissé bővebben: a válaszunk arra a kérdésre, hogy kik vagyunk, mi emberek (ösztönlények, vagy Isten megbízottai) meghatározza az értékrendünket, vagyis azt, hogy mit részesítünk előnyben: közvetlen szükségleteink kielégítését vagy Teremtőnk és társaink szolgálatát. Erkölcsi magatartásunk pedig értékrendünkből fakad. Jézus ezt így fogalmazza meg:

“A jó ember jó kincséből hoz elő jót. A gonosz ember gonosz kincséből hoz elő gonoszt.”
– Máté 12:35

Értékrendünk centrumát a Biblia egy jól ismert, de sokszor rosszul értett szóval jelöli. Ez a szó: szív. A szív nem érzelmeink központja, hanem értékrendünké. „Ahol a kincsetek, ott lesz a ti szívetek is” (Lukács 12:34). A szívben „gyökerezik” erkölcsi magatartásunk – életünk különböző területein:

A “szív” = az értékrend centruma – belőle indul ki minden más:

→ Lelkiismeret (énképem és magatartásom disszonanciája)
→ Önkifejezés (külső megjelenés, társas magatartás, beszéd)
→ Gondolatok (magunkról, másokról, céljainkról, stb.)
→ Indítékok, Tettek
→ Kapcsolatok (önzés, szeretet)

Ezzel ki is jelöltük az etika körüli őrjáratunk következő állomásait. Szó lesz

  • a lelkiismeret,
  • a beszéd,
  • a gondolatok,
  • az indítékok, a tettek, és
  • a kapcsolatok tisztaságáról.

Előbb azonban tisztáznunk kell az érték – vagy inkább a szív – fogalmát, hogy jól értsük azt is: mit jelent a tisztaság lelki értelemben.

Fejtegetéseinkre Jézus etikájának bemutatása teszi fel a koronát.

Az összefoglaló fejezetben pedig azt a következtetést vonjuk le az elmondottakból, hogy Isten ítélete és az evangélium egymást feltételező fogalmak. Az Istentől való elszakadás miatt szükségszerűen ránk zúdul az ítélet, amit csak Isten kegyelmi beavatkozása képes elhárítani. A kegyelem jelentőségét pedig csak az fogja fel, aki előbb megértette, hogy Isten ítélete alatt áll.


« Tartalom ∙ ∙ ∙ ∙ ∙ A szív: Értékrendünk centruma »


ember, erkölcs, értékrend, etika, istenképűség, szolgálat, természetvédelem, uralkodás