Nevelési irányzatok, történelmi emberkép és nevelés

Hogy lehet a gyermek fejlődését támogatni? Direkt fejlesztő hatásokkal, vagy az optimális körülmények megteremtésével, amelyek között a fejlődés spontán kibontakozhat?

A humanizmus aktív és autonóm (Istentől is független) lénynek tekinti az embert, aki eleve jó (erkölcsi értelemben is), akiben minden lehetőség megvan (nem szorul Isten segítségére). Ha sokszor mégis rossznak és tehetetlennek bizonyul, annak vagy a civilizáció az oka, vagy a tekintély tisztelete; mindkettő korlátozza ugyanis a szabadságát és kibontakozását…

Sokféle emberkép – sokféle nevelés

Mindenféle nevelési tevékenység arra irányul, hogy a gyermek lelki fejlődését elősegítse. Fejlődik az értelem, a beszéd, az erkölcsi ítélet, a társas magatartás – az egész személyiség. A nevelés és az oktatás ezt a fejlődést igyekszik támogatni. De már itt szemléletbeli különbségekkel találkozunk.

Hogyan lehet, és hogyan kell a gyermek fejlődését támogatni? Direkt fejlesztő hatásokkal, vagy egyszerűen az optimális körülmények megteremtésével, amelyek között a fejlődés spontán kibontakozhat?

Minthogy lelki folyamatok fejlődésének elősegítéséről is van szó, kézenfekvő, hogy a pedagógiának abból az ismeretanyagból kell kiindulnia, amelyet a pszichológia tárt fel a gyermeki fejlődéssel kapcsolatban.

A pszichológiai kutatás és a pedagógiai gondolkodás kiindulópontja ugyanaz: az emberkép. Az, hogy hogyan és mit kutat a pszichológus, és az, hogy hogyan és mit akar tenni a szülő, vagy a pedagógus, egyaránt az emberképétől függ.

Mielőtt a pszichológiai megfigyelés vagy kísérletezés elkezdődik, a kutató – mint az empirikus tudományok minden más területen is – a kérdésekre hipotéziseket alkot, melyek az illető filozófiai antropológiájából adódnak. A tudományos megfigyelés és kísérletezés kérdés a természethez, melyre a természet válaszol. A válasz: igen vagy nem, azaz a hipotézist igazolja vagy nem igazolja. Ez a visszajelzés végső soron az egész gondolatrendszert – a pszichológiai kutatás esetében a kutató explikált vagy implikált filozófiai antropológiáját, röviden: emberképét – módosíthatja. Ez a tudományos megismerés útja. Minél fiatalabb egy tudomány, annál bizonytalanabb a gyakorlati alkalmazása. A pszichológia – a pszichológián belül a fejlődéspszichológia – túlságosan fiatal még ahhoz, hogy a pedagógiai tevékenységet közvetlenül és
kizárólagosan meghatározza. A pedagógia szerepére és feladatára vonatkozó elképzeléseket a pszichológiai kutatás csak kismértékben befolyásolja, a pedagógiai munkát közvetlenül az emberképből fakadó elképzelések determinálják.

Az emberkép fő típusainak a jellemzői

Az elmúlt évszázadok során (de beszélhetünk akár évezredekről is) sokféle emberkép jelent meg a gondolkodás történetében, és ezeknek megfelelően sokféle pedagógia. Ezt a sokféleséget azonban a könnyebb áttekinthetőség kedvéért leegyszerűsíthetjük három fő típusra. Vannak, akik szerint az ember mechanikus lény (1), mások szerint biológiai lény (2), azaz magasan fejlett állat; végül vannak, akik azt állítják, hogy az ember – ember (3), semmilyen más élőlényhez nem hasonlítható.

E három emberképnek megfelelően háromféle pedagógiai gondolkodásról beszélhetünk: viselkedést formáló (1), ösztönerőket szabályozó (2) és humanista pedagógiáról (3).

1. Ha az ember úgy működik, mint egy gép (Descartes-nál még bonyolult mechanikus szerkezet, a sci-fi irodalomban komputer), akkor minden megnyilvánulása külső hatásra történik. Akkor működik, ha elindítjuk, annak megfelelően működik, ahogyan összeállítottuk; ha azt akarjuk, hogy másképpen működjék, akkor átszereljük. A komputer is azt tudja, amit betápláltunk, úgy működik, ahogyan beprogramoztuk.

A mechanikus emberképből kiinduló pedagógiai gondolkodás természetesen optimista, hiszen az ember eszerint kívülről kezelhető (csúnyább megfogalmazásban: manipulálható, szebben: alakítható).

Ezt a szemléletmódot a XVII. század nagy empirista filozófusa úgy fejezte ki, hogy mindannyian „tiszta lappal indulunk”, az ember olyan, mint a sima tábla (tabula rasa), melyet a környezet ír tele. A nevelés nem más, mint tudatosan megtervezett környezeti hatás. John Locke ismert jelmondata: „Nihil est in intellectu, quod non fuerit in sensu.” (Semmi sincs az értelemben, ami nem volt az érzékekben.)

A XX. század elején a mechanikus emberkép a behaviorista pszichológiában jelenik meg erőteljesen. Az irányzat megalapítója, J. B. Watson, kijelentette: „adjatok nekem öt egészséges csecsemőt, s én kívánság szerint nevelek belőlük orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt vagy akár csavargót és tolvajt.” Ezt a szemléletet szélsőséges formájában az jellemzi, hogy az embernek nem tulajdonít olyan benne rejlő lehetőségeket, amelyek majd kibontakoznak, a viselkedés és a fejlődés kiindulópontja a környezetben van, az ember külső erők hatására cselekszik és fejlődik.

2. Az ember, mint magasan fejlett állat legkifejezettebben a darwinizmusban, majd érintőlegesen, módosult formában a pszichoanalízis képviselőinél jelenik meg.

Fel kellett ismerni, hogy már az állat sem működik mechanikusan. A behavioristák S-R (stimulus–response = inger–reakció) sémája az állat viselkedését sem képes teljesen megmagyarázni. Az ösztönös viselkedést például a táplálékszerzés terén nemcsak a zsákmány megjelenése mint külső inger, váltja ki; fontos a belső szükséglet is. Az éhes állat nem várja meg, hogy a táplálék megjelenjék, hanem elindul zsákmányt szerezni. A viselkedést nemcsak környezeti hatások, hanem belső erők, az ösztönök indítják el, és részben szabályozzák is (mint genetikai programok).

A vágyak kielégítése gyakran társadalmi akadályokba (illemszabályokba, sőt törvényes tilalmakba) ütközik.
A nevelés feladata az, hogy szabályozhatóvá, a társadalmi valósághoz alkalmazkodóvá tegye az ösztönkielégítést. A pedagógus azon fáradozik, hogy hasznosíthatóvá tegye az ösztönenergiákat, amelyek eredeti természetüknél fogva esetleg csak rombolnának.

3. A humanista gondolkodás szerint az emberben cselekvésének és fejlődésének minden lehetősége benne van. A külső tényezők gyakran csak akadályozzák az emberben rejlő lehetőségek kibontakozását. Az eredetileg erkölcsileg is jó embert a civilizáció megrontotta, ezért vissza kell vezetni a természethez (Rousseau). Olyan környezetbe kell helyezni, amely elősegíti kibontakozását (Montessori), amelynek egyébként a tekintélyelvű bánásmód a legnagyobb akadálya, ezért azt teljesen félre kell tenni az útból (Gordon). A pedagógusnak tehát az akadályok elhárításán kell fáradoznia.

Napjainkban a humanista emberkép és humanista pedagógia térhódítását figyelhetjük meg, de azért mindhárom emberkép jelen van a gyakorlatban, pontosabban: a fölvázolt három irányzat legkülönbözőbb variációi, sőt a főirányok átfedése és keveredése is. Mindhárom szemléletmód évezredek óta létezik, hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Az igazság megismerését megnehezíti az, ha a három közül bármelyik gondolkodásmódot kizárólagosnak tartjuk.

Most megkíséreljük kissé részletesebben szemügyre venni a pedagógiai gondolkodás eredetét, másrészt megfigyeljük azt is, hogy mi következik a gyakorlat számára a különféle nevelési irányzatokból.

A fő kérdés ez: mi a nevelés?

Erre a kérdésre a különböző irányzatok különböző válaszokat adnak. Az tehát, hogy mit tartunk a nevelés lényegének, egyrészt az emberképtől függ, másrészt attól, hogy mit akarunk elérni a neveléssel. Különböző korokban és társadalmakban más-más nevelési célok jelentek meg.

1. Mechanikus emberkép és nevelés

A mechanikus emberkép különféle társadalmi elvárásokkal találkozik, ennek megfelelően a különféle viselkedésmintákat tartalmazó személyiség kialakítása a nevelési cél. Spártának katonára, edzett, bátor ifjakra volt szüksége. A klasszikus polgári társadalom szorgalmas, becsületes, törekvő, józan gondolkodású embereket akart nevelni. Nemrég hazánkban is pedagógiai cél volt a „kommunista embereszmény” megvalósítása. Ma leginkább a magas teljesítményekre képes, kreatív személyiség kialakítása a cél.

De akármi legyen is a cél, a viselkedésformálás fő módszere a jutalmazással, illetve büntetéssel, pozitív, illetve negatív megerősítésekkel vezérelt tanulási folyamat. Minden esetben a környezet jutalommal erősíti meg azt a megnyilvánulást, amelyet megtartani vagy kialakítani szeretne; a nem kívánt viselkedést pedig büntetéssel igyekszik kiiktatni.

A nevelésben alapvető hibát akkor követünk el, ha a nevelést csak dresszúrának tekintjük; ez ugyanis azt jelentené, hogy az embert (saját magunkat) mechanikus és reaktív lénynek tartjuk, nem többnek.

2. A biológiai materialista emberkép és nevelés

Tekintsük át a biológiai emberképet! Ez abból a felismerésből született, hogy sem az állat, sem az ember nem csak mechanikusan működik, nem csupán reaktív (azaz a viselkedés nem csupán külső hatásra adott válasz), hanem a mozgató energiák (az ösztönök) is benne rejlenek.

A darwinizmus evolúcióelméletének a legfontosabb mondanivalója a filozófiai antropológia számára: az ember is az állatvilág tagja. Ha minőségi különbségről beszélünk állat és ember között, akkor ez ugyanúgy értendő, mint ahogy a különböző állatfajok között is vannak minőségbeli különbségek, aszerint, hogy a törzsfejlődésben milyen szintet értek el. Nagy minőségbeli különbség van például a kagyló és a gyík között, a gyík és a madár között, a madár és az emlős állat között. Ezekhez képest a csimpánz és az ember közötti minőségi különbség nem is olyan nagy.

Ezek után tekintsük át a biológiai materializmusnak megfelelő pedagógiai gondolkodás összefüggésrendszerét. Az embernek is vannak (mint az állatvilág bármelyik tagjának) alapvető ösztönszükségletei. Ezek ki nem elégítése vagy nem megfelelő kielégítése viselkedészavarokhoz vezet. Ezért a környezet elsőrendű feladata az, hogy tegye lehetővé a gyerek számára ösztönszükségleteinek a kielégítését. Az ösztöntörekvések közvetlen kielégítése gyakran akadályokba ütközik, amelyeket a társadalom normái és elvárásai állítanak fel. Ezért a nevelésnek az is feladata, hogy segítsen a gyereknek megtalálni azokat az ösztönkielégítési módokat, amelyeket a társadalom elfogad. A pszichoanalízis nyelvén: az élvezeti elv (Lustprinzip) alapján működő „ösztön én” törekvéseit az én egyezteti a „felettes én” normáival, hogy lehetőséget találjon az ösztöntörekvés kiélésére. A nevelés lényege tehát az ösztönszabályozás.

A pszichoanalízis különösen a csecsemők és a kisgyermekek nevelése számára adott fontos, új szempontokat. Felfedezte az anya-gyermek kapcsolat jelentőségét a pszichikus fejlődésben, rámutatott a biztonságérzés fontosságára az első életszakaszban. Ebben nagy érdemei vannak a magyar Hermann Imrének. Hermann gondolatait felesége, Hermann Alice alkalmazta a nevelés gyakorlati problémáira. De figyelemre méltó felfedezések születtek a serdülőkori identitásválság természetével és kezelésével kapcsolatban is (Erikson).

3. A humanista emberkép és nevelés

Napjainkban kétségkívül a humanista pedagógia nyer egyre nagyobb teret. A humanizmus alapeszméit már az ókorban megfogalmazták, majd évszázadokkal később kultúrtörténeti korszakként jelent meg; századunk második felében pedig az elgépiesedés, elembertelenedés elleni tiltakozásként eddig soha nem tapasztalt mértékben került újra előtérbe.

A humanista pszichológia alapgondolata, hogy az emberben tevékenységének és fejlődésének minden lehetősége benne van. Ezek a lehetőségek spontán, önmaguktól is kibontakoznak, ha nem állják útjukat környezeti akadályok, például ingerszegény földrajzi és fizikai környezet, elhanyagoló bánásmód. De a legfőbb akadálya a kibontakozásnak az, ha mesterségesen korlátozzuk a gyereket tevékenységében tiltásokkal, szabályokkal.

Az emberben rejlő lehetőségek spontán kibontakozását nevezték el self actualizing-nek (szó szerint: önaktualizálásnak). Nálunk ennek a kifejezésnek a német változata terjedt el: Selbstverwirklichung = önmegvalósítás. Az emberi élet célja, hogy az ember megvalósítsa önmagát, azaz felszínre hozza a benne rejlő lehetőségeket. Ennek megfelelően a nevelés célja az, hogy az önaktualizálást vagy önmegvalósítást elősegítse. Ezt egyrészt úgy éri el, hogy igyekszik minden korlátozást és tiltást kiiktatni a gyermek életéből; másrészt igyekszik a gyermek tárgyi környezetét úgy kialakítani, hogy az serkentőleg hasson a gyermek spontán aktivitására (Montessori-pedagógia), lehetőséget adjon kreativitásának kibontakozására (mai kreatív műhelyek); s igyekszik erősíteni a gyermek önbizalmát, „pozitív énképét” dicsérettel, elismeréssel, bátorítással. A büntetésnek minden formáját kerüli.

A humanista pszichológusok (mindenekelőtt Maslow) maguk is elismerik, hogy az önmegvalósítás a valóságban kevés embernek sikerül. Ezért elgondolkoztató Graumann (német pszichológus) megjegyzése: „Az ilyen humanizmus embertelenné válik, mert az emberek kevésbé fejlett többségét esetleg kevésbé emberinek tekinti, mert gazdasági, szociális vagy etnikai helyzetük nem ad nekik lehetőséget arra, hogy emberi képességeiket és lehetőségeiket kibontakoztassák.” Kellemetlen a humanizmus számára Allport kritikája is, aki megkérdezi, hogy mi történik akkor, ha valakiben éppen egy gonosztevő személyiségének a lehetősége rejlik, akkor azt kell „önmegvalósítania”?

Humanista gondolkodás és bibliai alapú értékrend

A humanizmus (a pszichológia és a pedagógia terén egyaránt) sok fontos felismeréssel gazdagította ismereteinket, illetve sok hasznos és megszívlelendő gyakorlati útmutatást tartalmaz. Nélküle sem az emberről alkotott képünk nem lenne teljes, sem a pedagógiánk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a humanista pedagógia egyenlő a zsidó-keresztény (bibliai) alapokra építkező pedagógiával. Ezt annak ellenére szeretném hangsúlyozni, hogy a humanista pedagógusok között sok hitvalló hívő ember van (például Maria Montessori is az volt).

Hasonlítsuk össze a humanista, illetve a bibliai gondolkodást néhány szempont szerint: mit tanítanak a tekintélyről, az erkölcsről, az emberről és a nevelésről.

A tekintélyről
A humanista gondolkodás szerint nincs tekintély az ember fölött. Az ember a maga ura. A törvényt is az ember alkotja. Felelősséggel is csak saját magának tartozik, illetve környezete tagjainak. Juhász Gyula költői megfogalmazásában az ember „Istent teremtő csodaszellem.”

A Biblia ennek éppen az ellenkezőjét tanítja. Nem az ember teremti Istent, hanem Isten teremtette az embert. A személyes Isten az ember Ura, aki törvényt adott az embernek, és akinek az ember számadással tartozik. Az Isten tekintélyét elfogadó ember gyönyörködik Isten törvényében (Zsoltárok 119: 35), és boldogan várja a számonkérő Úr megjelenését (Máté 24:45-46).

Az erkölcsről
A humanizmus szerint az ember az erkölcs forrása. Nincs abszolút jó, vagy abszolút rossz. Hogy mi erkölcsös és mi nem, az a társadalomtól, a kultúrától, a többségi döntéstől, sőt (mai világunkat egyre jobban jellemzi ez a gondolat) a szituációtól függ.

A Biblia szerint az erkölcs abszolút és örökérvényű, mert nem az embertől, hanem Istentől származik. Érdemes egy pillanatra végiggondolni, hogy mi az “ősbűn” – Ádám és Éva bűnének a – lényege. Ősszüleink ettek a „jó és rossz tudásának a fájáról”, más szavakkal: az ember kezébe vette az erkölcsi ítéletet (ne Isten mondja meg, mi a jó és mi a rossz, majd én megmondom) abban a reményben, hogy „olyan lesz, mint az Isten” (1Mózes – Teremtés könyve 3:1-5).

Az emberről
A humanizmus aktív és autonóm (Istentől is független) lénynek tekinti az embert, aki eleve jó (erkölcsi értelemben is), akiben minden lehetőség megvan (nem szorul Isten segítségére). Ha sokszor mégis rossznak és tehetetlennek bizonyul, annak vagy a civilizáció az oka, vagy a tekintély tisztelete; mindkettő korlátozza ugyanis a szabadságát és kibontakozását. Az „eleve jó” rousseau-i kijelentést később sokan így finomították: „legalábbis semleges”, de semmi esetre sem veleszületett az ember erkölcsi romlottsága.

A Biblia azonban azt mondja el az emberről, hogy csak úgy képes eredeti rendeltetésének megfelelően harmóniában élni a Teremtőjével, a természettel, és saját magával, ha Istennel szoros függőségben él. Mihelyst az erkölcsi ítéletet a kezébe veszi és függetleníti magát Istentől, meghal. Azaz megszűnik az lenni, akivé rendeltetett: Isten képe. Az ember hivatása: Isten képét hordozni, Istent képviselni a világban, de ezt szabad akarattal kell vállalnia. A bűneset óta az ember Isten eltorzult képe.

A nevelésről
A humanista pedagógia szerint a nevelés lényege a korlátok tágítása (főleg a tekintélyelvűség visszaszorítása), a kibontakozást elősegítő környezeti feltételek megteremtése, önbizalomnövelés. A fejlődés (az önmegvalósítás felé haladó kibontakozás) önbizalom kérdése.

A Biblia szerint az embernek le kell mondania arról, hogy önmaga ura legyen (meg kell tagadnia magát), és át kell adnia az élete feletti uralmat Istennek. (Itt bibliai helyet nem idézek, hiszen szinte az egész Biblia erről szól.) Ha ez megtörténik, akkor az ember visszakerül eredeti pozíciójába: Istent képviseli a világban.

Az értékrendváltozás (újjászületés) útja:

1. a bűnös egzisztencia beismerése;
2. a megváltás és Isten uralmának (tekintélyének) elfogadása.

Az eredmény: új teremtés. Ez azonban nem nevelés eredménye, hanem, mint minden teremtés, Isten igéje által jön létre. A nevelés fontos szerepe ebben az lehet, hogy előkészítheti és elősegítheti Isten igéjének és Szentlelkének a munkáját.

Az újjászületést nem önmegvalósítás, hanem lelki növekedés követi, amiben szintén része lehet a keresztyén nevelésnek. A lelki növekedés nem önbizalom kérdése, hiszen azon múlik, hogy az ember mennyire veti a bizalmát Istenbe. Aki rábízza magát Istenre, abban Isten lelke megvalósítja azt az embert, akit Ő a teremtéskor eltervezett, s aki egészen biztosan egyetlenegy, a természetben még egyszer elő nem forduló, „kreatív” alkotása lesz Teremtőjének.

A keresztyén pedagógusok szerint viselkedésformáló, ösztönszabályozó és humanista pedagógiára is egyaránt szükség lehet, de minden pedagógiai tevékenység igazán akkor éri el a célját, ha az istenképűség helyreállításán is dolgozik, azaz, ha keresztyén pedagógia. Humanizmussal, önbizalommal csak addig lehet eljutni, ameddig József Attila jutott saját bevallása szerint:

Magamban bíztam eleitől fogva.
Ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek, semmivel se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
József Attila: Kész a leltár (részlet)

A keresztyén pedagógus számára ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ismerje meg a különféle pedagógiai gondolkodásmódokat és azok módszereit, de tartsa meg szilárdan saját keresztény identitását, ne tévessze szem elől a legfontosabb célt.

Mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg. (1Thesszalonika 5:21)

Azt jelenti ez, hogy mindent vegyünk át, ami jónak látszik? Nem. „Mindent vizsgáljatok meg.” A viselkedésformálóktól biztosan megtanulhatjuk a következetességet, az ösztönszabályozóktól a gyermek szükségleteire való odafigyelést, a humanistáktól (például Gordontól) az értő figyelmet. De a következetesség nem sokat ér szeretet nélkül, a szükségletek kielégítése célt téveszt határozott erkölcsi iránymutatás nélkül, az értő figyelmet pedig feltétlenül ki kell egészíteni a követelmények és a szükséges korlátok egyértelmű felállításával.

Van-e keresztyén pedagógia?

A keresztyén pedagógia mindig ott valósul meg, ahol a pedagógus Jézus tanítványa lesz. Tanítvány pedig csak az lehet, aki mindenki másnál jobban szereti Jézus Krisztust.

Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom. (Lukács 14:26)

Szerző: Dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus, családgondozó

Reklámok

Mi baj van a pszichológiával?

Lehet-e bibliai lelkigondozásnak tekinteni azt a munkát, melynek keretében pszichológiai teszteket töltetnek ki, önismereti vagy társkapcsolati játékokat alkalmaznak?

Néhány bibliai lelkigondozással foglalkozó szerző éles kritikát fogalmaz meg a pszichológiával és a pszichológiára épülő lelkigondozással szemben. Vannak, akik a pszichológiát „csak” veszélyesnek tartják, de akadnak olyanok is, akik az ördög eszközének tekintik.

Magam is pszichológus vagyok, de ismerek más pszichológusokat is, akik élő hitű keresztyének, bibliai módon gondolkodnak az emberi életről és az emberek lelki problémáiról, mégsem dobják a papírkosárba pszichológiai ismereteiket, amikor dolgoznak. Ez a tény arra kényszerít, hogy nyersen és egyenesen feltegyem a kérdést:

Mi baj van a pszichológiával?

Meg kell mondanom: a pszichológiával valóban baj van. Ez a baj részben abból adódik, hogy a pszichológia, amikor meg akarja érteni a lelki jelenségeket, és ennek érdekében kutatásokat végez, meglehetősen különböző antropológiai előfeltevésekre épít, akár kísérletekkel és rendszeres megfigyelésekkel dolgozik (például a behaviorizmus), akár egyedi esetek megfigyelése és elemzése alapján alkot elméleteket (például a pszichoanalízis). Más megfogalmazásban: először válaszol arra a kérdésre, hogy kicsoda az ember, és ezután fog bele az ember viselkedésének, gondolkodásának v. akár lelki zavarainak a vizsgálatába. Mindeközben az embert, akit meg akar érteni, gépnek, állatnak, vagy minden más élőlény fölött álló aktív, autonóm lénynek tekinti, attól függően, hogy melyik pszichológiai irányzat követője. A különböző pszichológiai irányzatok emberképei nem fedik egymást: ha például egy behaviorista szemléletű könyv elolvasása után egy humanista szerző művét vesszük a kezünkbe, az a benyomásunk, hogy nem is ugyanarról az élőlényről (az emberről) szól.

De mégis közös sajátossága az összes pszichológiai emberképnek, hogy egyik sem egyeztethető össze a Biblia emberképével.

A legfőbb pszichológiai irányzatok nagy vonalakban

A behaviorizmus az emberi viselkedés objektív megfigyelésére törekszik. Azzal nem foglalkozik, hogy mi van a viselkedés „mögött”, csak azt nézi és regisztrálja, ami megfigyelhető. Úgy véli, a lelki fejlődés: tanulási folyamat. A viselkedési zavar oka az, hogy valamit rosszul tanultunk meg, hibásan gyakoroltunk be. A megoldás: viselkedésterápia, vagyis a rosszul begyakorolt viselkedéssémák leépítése, és új, jó sémák begyakoroltatása. Ami rossz, azt nem gyakoroljuk, vagy negatív megerősítést alkalmazunk (a köznyelv ezt büntetésnek nevezi); ami jó, azt pozitív megerősítésben részesítjük (magyarul: jutalmazzuk). Jutalmazás-büntetés, avagy: megerősítés-kioltás. Így idomítják az állatokat is.

Kérdés: használjuk-e a jutalmazás-büntetés módszert a gyermeknevelésben? Korlátozott mértékben igen. Ez nem áll ellentétben a Biblia tanításával sem. De súlyosan tévedünk, ha azt hisszük, hogy az ember csupán mechanikus lény, és a tanulási folyamatok alapján megérthetjük a lelki életét és annak zavarait.

A pszichoanalízis az evolúció elméletének emberképét vette át, ami azt jelenti, hogy az ember is az állatvilág tagja, vagyis ösztönlény. Lelkileg is csak akkor működik harmonikusan, ha alapvető ösztöntörekvéseit – főleg szexuális vágyát – kielégíti. A pszichoanalízis felfedezte, hogy vannak nem tudatos lelki folyamatok is. Kellemetlen és fájdalmas élményeinket nem szeretjük tudni, ezért ezeket kiszorítjuk a tudatunkból: elfojtjuk. Ez történik gyermekkorunk fájdalmas lelki traumáival is: a tudattalanba szorítjuk őket. Ezzel azonban nem szűnnek meg, hanem ellenőrizetlenül tovább működnek, neurózist okozva. A megoldás: az elfojtott élmények feltárása, és a betöltetlen szükségletek kielégítése, azaz: pszichoanalízis.

A tudattalan lelki tartalmak létezése tény. Feltárásuk és megismerésük hasznos lehet. De súlyos tévedés azt hinni, hogy lelki zavaraink csupán a gyermekkori traumákban gyökereznek. A Biblia azt tanítja, hogy a leli zavarok – és a társas élet zavarai – alapvetően az Istentől való elszakadásban, azaz a bűnben gyökereznek. Lehet, hogy néhány embernek pszichoanalízisre is szüksége van, de mindannyian megváltásra és Isten kegyelmére szorulunk.

A humanista pszichológia felfedezte, hogy az ember nem gép és nem állat, hanem vannak sajátosan emberi szükségletei és képességei is. Legfontosabb sajátossága, hogy „egyedüli példány” (Kosztolányi), ezért minden egyes ember önmagává szeretne válni, vagyis önmegvalósításra törekszik.

A humanista pszichológia, miközben részben tartalmazza azt is, amit a Biblia mond az emberről, tükrözi azt az emberi lázadást is, amiről a bűneset története számol be. Ennek a lázadásnak a lényege: az ember a maga nevében akar uralkodni, nem Isten nevében. Más szóval: a maga istene óhajt lenni, ő maga akarja eldönteni, hogy mi jó és mi rossz, mi erkölcsös és mi erkölcstelen – Isten ne szóljon bele az életébe.

A keresztyén ember Krisztus-központú, a humanista ember-központú. Elég nagy különbség.

A Biblia “pszichológiája”

A Biblia is azt tanítja, hogy az ember nem gép és nem állat, de „porból” lett ő is, mint az állatok, és teste ugyanazokat az anyagokat tartalmazza, mint az élettelen természethez tartozó ásványok. Minthogy a Teremtő „élet leheletét lehelte orrába”, sajátosan emberi szükségletei és képességei lettek, hasonlóak a Teremtő szükségleteihez és képességeihez: például bensőséges és személyes kapcsolatra vágyik, eredetit és személyeset törekszik adni, amikor létrehoz valamit (ezt nevezik kreativitásnak). Mindezekre azért van szüksége az embernek, mert a teremtett világban Istentől származó küldetése van: Őt, a Teremtőt kell képviselnie – az Ő képét kell hordoznia – a világban. A Teremtőtől kapott áldás után Őt képviselve kell uralkodnia a természet felett.

A Biblia emberképe röviden: az ember Isten eltorzult képe. Miközben az emberi test állati test, melynek működése emberi (azaz orvosi) eszközökkel befolyásolható és javítható, vannak mechanikus folyamatai (reflexei és tanulási képessége), vannak testi és lelki alapszükségletei, melyeket ki kell elégítenie, ha testileg és lelkileg egyensúlyban kíván élni – és mindezek emberi (orvosi vagy akár pszichológiai) eszközökkel befolyásolhatók.

Pszichológia és bibliai lelkigondozás

Mindezek alapján úgy vélem, hogy a pszichológiai segítségnyújtás – bármelyik irányzat emberképén alapul is – csak egy „rész-emberen” segít, nem az egész emberen. Az ember alapvető baja adott esetben nem az, hogy pszichésen zavart vagy beteg, de az sem, hogy testileg nyomorék, tüdőbajos vagy rákos (mindez és még sok egyéb baj, de nem a legnagyobb: Jobb neked ha csonkán vagy sántán mégy az életre… Máté 18:8), hanem az, hogy az Élet Forrásától (Istentől) elszakadt, vagyis lelkileg halott állapotban van. Ezért minden bibliai lelkigondozásnak (a bibliai házassággondozásnak is) elsődleges célja, hogy a gondozott ember (vagy emberpár) megismerje Istent vagy közelebb kerüljön hozzá. Ha ez megtörténik, lelki (vagy párkapcsolati) zavara is könnyebben helyreáll.

Kérdés: lehet-e bibliai lelkigondozásnak (vagy házassággondozásnak) tekinteni azt a munkát, melynek keretében a gondozottakkal pszichológiai teszteket töltetnek ki, önismereti vagy társkapcsolati játékokat alkalmaznak? Az én válaszom: Igen, ha a probléma megoldását nem a pszichológiai eljárástól, hanem Istentől várjuk. Ugyanakkor: ha Isten Igéjét csak illusztrációnak használjuk, de a szabadulás vagy a gyógyulás útját az Igéből nem mutatjuk meg, nem beszélhetünk bibliai lelkigondozásról.

Mi a szerelem?

Hogyan tarthatja tisztán életútját az ifjú?
Úgy, hogy megtartja igédet.
Zsoltárok 119:9

„Sötét verem” – írja Petőfi Sándor. Jaj annak, aki beleesik! Hasonlóképpen gondolkodik róla Balassi Bálint is, mert örül, amikor megszabadul tőle. Egyesek szerint a szerelem romantikus álmodozás, amelyből előbb-utóbb mindenki felébred. Mégis szép a plátói szerelem, amelyben csak vágyakozunk a kedves után, de eszünkbe se jut, hogy testi kapcsolatba is lehet lépni vele. (Létezik ma ilyen?) A pszichológus tudatbeszűkülést és projekciót emleget, amikor a szerelemről kérdezik. A mélylélektan materialista szemléletű hívei szerint egy ősi, állati ösztön szublimációjáról van szó.

Az a benyomásom, hogy korunk „gyakorló” szerelmesei túlnyomórészt ez utóbbi – darwinista-freudista – tanítást követik. Hiszen kortársaink közül sokan magas rendű állatnak, vagyis ösztönlénynek tekintik magukat, és viselkedésüket ehhez az emberképhez igazítják.

A 20. század folyamán az derült ki, hogy egy sokat hangoztatott marxista tételnek (a lét határozza meg a tudatot – és nem fordítva) éppen az ellenkezője igaz. Ugyanis ahhoz igazodva élünk és cselekszünk, amit tudunk önmagunkról és a világról. Aki tudja magáról, hogy ő tábornok, az parancsol a közkatonáknak, és nem kér tanácsot tőlük. Aki féregnek képzeli magát, az nem kezdeményez, nem áll elő ötletekkel, hanem visszahúzódik, és arra vár, hogy mikor tapossák el véglegesen.

Korunk emberképe Darwin elméletéből fakad. Eszerint magas rendű állatok vagyunk, akik a létért folytatott küzdelem során, a természetes szelekció révén fölkapaszkodtunk a törzsfejlődési létra legmagasabb fokára. Szabó Lőrinc szavaival: az ember „tökéletes állat”, akik végig járva a tökéletesedés útját „szívében végig fenevad maradt” (Szún Vu Kung lázadása). Egyszerűbben fogalmazva: az ember is ösztönlény, mint az állatok, akiknek nincsenek hosszú távú terveik, hanem csak közvetlen céljaik vannak: kielégíteni alapvető szükségleteiket. Ezzel magától értetődővé, sőt legálissá minősítettük az önzést. Az emberképből ugyanis értékrend sarjad (mit részesítünk előnyben, mit tartunk fontosnak, miért érdemes küzdeni és dolgozni). Életvezetésünk (döntéseink sorozata) pedig értékrendünk szerint alakul:
[table id=5 /]
A mai ember életében ez az ok-okozati lánc a következő:
[table id=6 /]

Az ösztönlény döntéseit és tetteit az élvezeti elv (Lust-Prinzip) vezérli. A szerelmi vágy – noha konkrét személyre irányul – lényegében személytelen, mert nem arra törekszik, hogy testi-lelki-szellemi kapcsolatot építsen egy másik emberrel, hanem arra, hogy élvezethez jusson a másik nem egy kívánatos tagjával.

Ebben a szemléletben a kedvesem (szerelmem tárgya) = ösztöntárgy. Az ösztöntárgy szerepe az, hogy kielégítse a szükségletemet, például a szexuális éhségemet.

Ha történetesen a kedves Olvasónak abban az örömben lenne része, hogy valaki szerelmes belé, gondoljon arra a freudi értelmezés tükrében: Olyan vagyok számára, mint egy csirkecomb: fel akar falni.

Nyilvánvalók ennek a felfogásnak a következményei:

1. Egy tárgyhoz nincs értelme a hűségnek. Bármennyire finom egy csirkecomb, nagyon unalmas, ha minden nap azt kell enni. Idővel a legjobb ennivalónak is romlik a minősége, kiszárad, megposhad, rágóssá válik stb. Ilyenkor természetesen ki kell dobni, és újat kell beszerezni helyette. Azt hiszem, köztudott, hogy sok kortársunk életében ez a szemlélet érvényesül a társukkal kapcsolatban: nem látnak problémát a szexuális hűtlenségben, a partner lecserélésében, a válásban.

2. Ebből a felfogásból ered az is, hogy a párok, ahelyett, hogy örömöt és kielégülést nyújtanának egymásnak, érzelmileg kifosztják, gyötrik, tönkreteszik egymást, míg végül a formálisan fennmaradó kapcsolatukban magányossá válnak. Jól példázza ezt a folyamatot egy vicc. A kannibál siránkozva áll a barlangja előtt: „Jaj, de éhes vagyok, jaj, de éhes vagyok…” Bemegy a barlangba. Amikor kijön, újra siránkozik: „Jaj, de árva vagyok…”

A Biblia emberképe alapvetően különbözik korunk darwini-freudi emberképétől. Isten „ föld porából” teremtett minket, vagyis ugyanabból az anyagból, amiből az élővilág többi tagját. Testünk minden funkciója hasonlóképpen működik a gerinces állatok megfelelő megnyilvánulásaihoz, beleértve a párzás és az ivadékgondozás aktusait is. Ugyanakkor azonban a Teremtő életnek leheletét lehelte orrába, és így lett az ember élőlénnyé (1Mózes 2:7). Nem a törzsfejlődésben elért csúcsteljesítmény, hanem Isten lehelete különbözteti meg az embert az állatoktól.

A föld pora + Isten lehelete = ember

Ez a képlet azt fejezi ki, hogy a test és a lélek szerves, szétválaszthatatlan egységet alkot az emberben, nem egymástól függetlenül működnek. A plátói szerelem, amely igyekszik figyelmen kívül hagyni a másik ember iránti testi vágyakat, nem felel meg a bibliai emberképnek. A Szentírásban testi szerelemről olvashatunk (Énekek Éneke, Példabeszédek 5). De ez a testi szerelem lelki üzenetet hordoz: személyes vonzalmat, kitárulkozást, bizalmat, életre szóló elkötelezettséget. Ugyanakkor idegen a Biblia tanításától a darwini-freudi antropológia is, amely arról akar meggyőzni, hogy csupán szerelmi érzéssé szublimált testi vágy létezik.

Ez a durva materializmus nemcsak a bibliai szemlélettől idegen, hanem minden konzervatív nézettől is. Képviselői talán arra is képesek lennének, hogy Radnóti Miklós „Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét” kezdetű versét fölcseréljék egy operett-dalra: „Vágyom egy nő után”.

Az ókori görög nyelv – az Újszövetség eredeti nyelve – három olyan szót ismer, amelyeket magyarra a szeretet vagy a szerelem szóval lehet lefordítani. De a görög szavak jelentéstartalmai másképpen különböznek egymástól, mint az említett magyar szavaké.

Az érosz testi élvezettel járó szeretetet jelent. Erotikus élményt nyújt az ölelés, a csók és minden szexuális cselekedet. De tágabb értelemben az érosz körébe tartozik az is, ha ízlik az étel, vagy ha élvezettel simogatjuk az ölünkbe bújó kiscicát.

Két és fél éves korában Noémi nevű unokám világított rá legélesebben arra, hogy mit jelent az érosz. Húsvétra egy élő kiskacsát kapott ajándékba. Nagyon szerette ezt a kis jószágot, állandóan a markában akarta tartani. „Ne szorongasd annyit, mert megdöglik” – figyelmeztette az apja. „De én a döglöttet is szeretem” – válaszolta Noémi. Valóban „szerette”, de nem volt tekintettel a kis állat érdekeire.

A görögdinnye ízletes gyümölcs. De ha meghámozzuk, és a tálon hagyjuk, hamarosan erjedni kezd, megszállják a muslicák, élvezhetetlenné válik. Az érosznak is védő burokra van szüksége, hogy ne romoljon el, és hosszú évekig – évtizedekig – élvezhető maradjon.

Az érosz első védőburka a filia. Ez a szó pozitív érzelmekkel telített baráti szeretetet jelent. Akit filiával szeretünk, azzal jókat tudunk beszélgetni, élvezzük egymás társaságát, közös az érdeklődésünk, az alapvető céljaink stb. Nem romlik meg hamar az érosz, ha filiába van burkolva. Ezért boldog, aki elmondhatja, hogy a párja a legjobb barátja.

Az élő hitű keresztyén ember nem ösztönlény, hanem Isten követe az emberi társadalomban. Teste a Szentlélek temploma, ezért ösztönéletét is az Úrtól kapott szeretet irányítja. Szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által – írja az apostol (Róma 5:5). Pál itt az agapé szót használja. Mindig ez a szó szerepel az Újszövetségben, amikor az Isten szeretetéről van szó. Az agapé himnusza az 1Korinthus 13 híres fejezete is. Miközben az élvezeti elv irányítja azok szerelmi életét, akik ösztönlénynek tekintik magukat, a keresztyén ember az agapé-elvhez igazodik a szerelem és a házasság gyakorlatában is.

A bibliai emberképből kiinduló ok-okozati lánc a következőképpen alakul:
[table id=7 /]

Az agapé szó eredetileg közös vacsorát jelentett. Az ókori keleti ember, ha asztalhoz telepedett valakivel, ezzel kifejezte azt, hogy kész elfogadni és befogadni az illetőt, sőt életközösséget vállal vele. Ezért ütköztek meg a farizeusok azon, hogy Jézus együtt evett és ivott a vámszedőkkel és „egyéb bűnösökkel”, mert ezzel azt fejezte ki, hogy vállalja ezeket az embereket. Meg is mondta: értük jött. Ennek fényében az Úr legnagyszerűbb ígérete számunkra az, hogy velünk vacsorázik, ha megnyitjuk számára az ajtót és behívjuk Őt az életünkbe.

Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.
(Jelenések 3:20)

Az agapé elkötelezett szeretet. Nem függ a szeretett személy viszont-szeretetétől, viselkedésétől, hálájától. Az érosszal és a filiával ellentétben, az agapé nem múlik el soha (1Korinthus 13:8). Ezért az agapé olyan, mint egy kemény csonthéj a filia hártyája körül. Egyedül Isten képes agapéval szeretni, és azok, akiket megajándékozott vele.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy Isten azt akarja, hogy az Ő gyermekeinek életében az agapé legyen a kapcsolat, a házasság alapja. Ez először is azt jelenti, hogy a valódi keresztyének nem futó kalandokra vállalkoznak, hanem életre szóló szövetségre lépnek egymással.

Nem hagynak „biztonsági kiskaput” a menekülésre azzal, hogy a házasságot meg sem kötik, hanem csak összeköltöznek, hogy könnyebb legyen a kapcsolat megszakítása „szükség esetén”. Testi kapcsolat létesítésével képesek megvárni a házasság valóban biztonságos fészkét, hiszen az agapé türelmes (1Korinthus 13:4). Nemcsak a saját szükségleteik kielégítését keresik, hanem a párjukét is, hiszen az agapé nem keresi a maga hasznát (1Kor 13, 5a). Készek megbocsátani a másik botlásait, hiszen az agapé nem rója fel a rosszat (1Korinthus 13:5b). Ha zátonyra fut a kapcsolat, nem adják fel, hiszen az agapé mindent remél, mindent eltűr (1Korinthus 13:7).

Azt hiszem, nem szükséges bizonygatni, hogy az agapé-szerelemre csak olyan pároknak van esélyük, akik először Jézus Krisztussal vállaltak örök életre szóló közösséget, mielőtt egymással is egy földi életre szóló szövetségre lépnének. Magyarul: hívő embernek hívő ember legyen a párja. Hiszen, ha nem ugyanazok az értékeik, aligha fognak egymással harmonizálni.

Nem csodálkoznék, ha írásomat olvasva valaki azt kérdezné: Nem túlzás ez? Lehetséges-e agapé-szerelem a mai világban?

Meggyőződésem, hogy emberi erővel soha sem volt lehetséges. A keresztyén élet titka éppen az, hogy a bennünk élő Krisztus valósítja meg. A hitetlen ember Isten számára halott, sodródik az árral, mint a döglött halak. Az élő halak azonban képesek árral szembe úszni.

A gondolatok tisztasága

Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből

Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg
értelmetek megújulásával. (Róma 12:2)

Hogyan gondolkodunk önmagunkról, a többi emberről, életünk értelméről, a világ eseményeiről, életről, halálról?

Fontos kérdések egész sorozatát foglalja magában ez a mondat. Érdemes lenne mindegyiket egyenként föltennünk, mert a válaszok sorsdöntők.

Kik vagyunk mi, emberek? Vagy inkább: kinek, minek tartjuk magunkat? Az anyag egy sajátos szerveződése vagyunk? Mi következik ebből céljainkat, indítékainkat, életvezetésünket illetően? Talán nem következik ebből semmi, minden csak történik velünk külső erők hatására… Vagy Valaki megalkotott minket? Milyen célból? Lenne valamilyen megbízatásunk a világban? Mi az? Lángelmék próbálkoztak a válasszal: Vörösmarty, Madách… Bizonyára mások is.

Mit gondoljunk a többi emberről? Értünk vannak, vagy mi vagyunk értük? Ösztöntárgyak ők, akiknek az a rendeltetésük, hogy kielégítsék a szükségleteinket, vagy ők falnak föl minket?

Van-e értelme annak, hogy élünk? Ki fogja ezt megmondani nekünk, ha mi nem tudjuk kitalálni?

Ki vagyunk szolgáltatva természeti törvényeknek. Nem mi hoztuk létre őket. Közülük jónéhányat sikerült felismernünk, ezeket igyekeztünk kihasználni, így indult fejlődésnek a technikánk. Gyártottunk szekeret, kést, parittyát, látcsövet, telefont, izzólámpát, autót, repülőt, űrhajót, és még nagyon sok mindent. Ettől az lett az illúziónk, hogy a mindenség urai vagyunk. De mindannyiszor csalódnunk kell, amikor összedőlnek a házak, lezuhannak a repülők, és megvénülnek, majd meghalnak azok a társaink is, akiket szerettünk volna még életben tartani.

Igyekeztünk kikutatni a társadalom és a lélek törvényeit is. Egyre több okos szociológust és pszichológust tartunk számon. Tőlük azt vártuk, hogy majd megmondják: hogyan szervezzük a társadalmat, a termelést, a békét, az emberi kapcsolatokat, hogyan segítsük kinek-kinek lelki egészségét és önmaga megvalósítását. De nem szűnt meg a szegénység, egyre több a háború, növekszik a depressziósok száma, szaporodnak az árva gyerekek és a kihűlt társkapcsolatok.

Hogyan gondolkozzunk hát a világ eseményeiről?

Azután: mit gondoljunk az életről és a halálról együtt véve? Meddig terjed a kompetenciánk, ha bármelyiket létre akarjuk hozni vagy szeretnénk megszüntetni?

Valóban sorsdöntő, hogy mit válaszolunk ezekre a kérdésekre, hiszen a sorsunk (lehet, hogy az örök sorsunk?) függ ezektől a válaszoktól. De ehelyett tegyünk fel egy mindezeket megelőző kérdést: Kitől (és mitől) függ az, hogy hogyan gondolkozunk mindezekről (önmagunkról, a többi emberről… életről, halálról)? Tőlünk függ? A génjeinkbe betáplált programoktól? Rajtunk kívül létező szellemi hatalmaktól? Ha nem(csak) tőlünk függ, meddig terjed a mi felelősségünk, amikor válaszokat adunk?

Erre a sok kérdésre nem fogunk közvetlenül és teljességre törekedve felelni ebben a fejezetben. Ezek a kérdések inkább arra valók, hogy ráhangolódjunk a problémákra. Ha ez megtörtént, akkor az alább következő fejtegetések kijelölhetik azt az utat, amelyen haladva az Olvasó maga is rátalál a válaszokra. Értékesebbek és hasznosabbak azok a válaszok, amiket nem készen kaptunk, hanem magunk is megküzdöttünk értük.

Korunk emberének szenilis demenciája

Néha az a benyomásunk, hogy korunk embere szenilis demenciában szenved. Francis Schaeffer egyik kijelentése ébreszti fel ezt a gyanút:

Az ember megfeledkezik céljáról, és így elfelejti azt is: kicsoda ő, és mi a jelentősége az életének.[ref]Francis A. Schaeffer: Death in the City (Halál a városban)[/ref]

A szenilis demenciában szenvedő embert ez a megnyilatkozás jellemzi: Elfelejtettem…

Elfelejtette, hogy hol lakik, hogy milyen nap van ma, hogy mikor járt a tenger partján, hogy kik a szülei, hogy mi a neve a házastársának, hogy ő maga mikor és hol született, stb. stb.

Schaeffer szerint az ember három dolgot felejtett el: élete célját, önazonosságát és létének jelentőségét. Az, hogy elfelejtette, azt is jelenti, hogy valaha még tudta.

Vessünk néhány pillantást felejtésünk tárgyaira – de más sorrendben! A felejtési lánc első szeme – véleményem szerint – az önazonosság elfelejtése. A másik kettő ehhez kapcsolódik.

Kik vagyunk mi, emberek?

A Biblia szerint az Istentől való elszakadás előtt ez még teljesen világos volt. „Ember, te a képmásom vagy” – mondta az Úr. „Vagyis engem kell képviselned a teremtett világban, rád bízom a Földet, uralkodj a természet fölött. Ehhez a felhatalmazáshoz áldásomat is adom.” (V.ö. 1Mózes 2:27)

Nyílván nem természetes felejtésről van szó, hanem elfojtásról (Freud nyomán). Az elfojtás azt jelenti, hogy amit nem szeretünk tudni, azt tudattalanná tesszük. A Teremtő ellen lázadó ősi Kígyó lelkülete szállta meg az embert, amikor arra vágyott, hogy maga döntse el: mi jó és mi rossz, hogy ne a Teremtő, hanem önmaga nevében uralkodjék, hogy önmaga istene legyen.

A hatalom, amit a Teremtőtől kapott, valóban hatalmas teljesítményekre tette képessé az embert, de közben azt is elfelejtette, hogy kitől kapta a hatalmat. A demenciát megalomániás téveszmék követték: azt hitte, hogy ő a mindenség ura. „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb.”[ref]Szophoklész: Antigoné[/ref]

Amikor kiderült, hogy az ember mégsem képes istenként működni, önmagáról szóló gondolatai látszólag az ellenkezőbe csaptak át: „Én is az állatvilág tagja vagyok. Persze azért nem akármilyen állat, hanem a többinél magasabb rendű, mert a csúcsra kapaszkodtam fel az evolúciós létrán.” Ez – vagyis a darwini-freudi emberkép – éppúgy elutasítja az ember Istentől kapott megbízatását, mint az „én vagyok a világ ura” téveseszme-rendszer.

Ebből az önazonossági válságból fakad a kétségbeesett kiáltás:

Mi a célja az életemnek? Van-e célja egyáltalán?

József Attila sorai jutnak eszünkbe:

Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.[ref]József Attila: Kész a leltár (részlet)[/ref]

Az első sor a 90. Zsoltár Szenczi Molnár Albert által írt szövegére utal: Tebenned bíztunk eleitől fogva. A költő arról az emberről szól (aki ő maga), aki megvonta a bizalmát Istentől, helyette önmagában bízott. Azután elmondja ennek a következményét: az ember ugyanúgy elhull, mint az állat.

A kétségbeesés fokozódik: annak az életnek, amelyiknek nincs célja, jelentősége sincs. „Élek. De ha nem élnék, az se jelentene semmit.”

Isten igéje azt mondja az emberekről, hogy hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban (Róma 1:21).

A „hiábavalóság” a Bibliában súlyos szó. Nem azt jelenti csupán, hogy „fölösleges”, hanem azt, hogy célt tévesztett = bűnös.

Nézzük meg, hogyan jelenik meg ez a gondolkodásmód az ószövetségi bölcsesség-irodalom egyik kiemelkedő művében, a Prédikátor könyvében, melynek egyik kulcsszava a hiábavalóság. Többször is, hangsúlyozottan azt állítja, hogy minden hiábavalóság. Az alábbiakban – kihagyásokkal – egy hosszabb részt idézünk ebből az írásból:

Ezt gondoltam magamban: Megpróbálom, milyen az öröm, és élvezem a jót! De kitűnt, hogy ez is hiábavalóság.

Majd azt gondoltam ki, hogy borral vidítom magam… Oktalan dolgokhoz fogok, hogy meglássam: jó-e az embereknek, amit véghez visznek az ég alatt egész életük során.

Nagyszerű dolgokat alkottam: házakat építettem, szőlőket ültettem, kerteket és ligeteket létesítettem, és beültettem azokat mindenféle gyümölcsfával. Csináltattam víztárolókat, hogy öntözni lehessen belőlük az erdőben sarjadó fákat.

Szereztem szolgákat és szolgálókat.

Marhacsordám és juhnyájam is több volt, mint mindazoknak, akik elődeim voltak Jeruzsálemben.

Gyűjtöttem ezüstöt és aranyat is: királyok és tartományok kincsét. Szereztem énekeseket, énekesnőket, és ami a férfiakat gyönyörködteti: szép nőket.

Naggyá lettem, és felülmúltam mindazokat, akik elődeim voltak Jeruzsálemben.

Nem tagadtam meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem.

De amikor szemügyre vettem minden művemet, amit kezemmel alkottam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés.

A bölcs ember nyitott szemmel jár, a bolond pedig sötétben botorkál. De arra is rájöttem, hogy ugyanaz lesz a sorsa mindegyiküknek. Azért ezt gondoltam magamban: Ha az én sorsom is az lesz, ami a bolondé, akkor mit ér az, hogy én bölcsebb vagyok? Ez is hiábavalóság! A bölcs is meghal, meg a bolond is.

Minden hiábavalóság és hasztalan erőlködés.
(Prédikátor 2:1-17)

A Prédikátor a nap alatt szemlélődve gondolkodik így. Vagyis a földön állva vizsgálja a látóhatárt. A nap alatt mindent hiábavalóságnak lát, nemcsak az élvezeteket, hanem az alkotást, a gazdagságot, a fáradozást is.

A nap alatt az Istentől elszakadt ember önmaga börtönébe van zárva. A vallomása: „Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.” (Babits)

A hiábavaló gondolkodás jellemzői

A Biblia a hiábavaló gondolkodásnak három jellemzőjét emeli ki:

  1. rövidlátó;
  2. erkölcsi ítéletre képtelen;
  3. szereti a hazugságot: ámítja önmagát és másokat.

Vegyük szemügyre e jellemzőket egyenként!

1. A hiábavaló gondolkodás rövidlátó

Jeremiás próféta az Istentől elfordult, romlott erkölcsű Jeruzsálemet bukott lányhoz hasonlítja:

Ruhája szegélye piszkos, nem gondolt a jövendőre.
Szörnyű mélyre süllyedt, nincs vigasztalója.
(Jeremiás Siralmai 1:9)

Jeruzsálem városa ekkor már romokban hever, elfoglalta és lerombolta a babiloni hadsereg. Vitéz harcosait megölték, a templom kincseit elrabolták, a házakat kifosztották, az asszonyokat megerőszakolták, az előkelőket és az iparosokat fogolyként Babilonba hurcolták. A kihalt utcákon kóbor kutyák és éhező gyerekek kószálnak. Valóban szörnyű és vigasztalan ez a kép.

Ez a szörnyűség azért eshetett meg, mert a város vezetői és lakói nem gondoltak a jövendőre. Csak a mának, a pillanatnyi haszonnak és élvezeteknek éltek. A király a palota kincseit könnyelműen és dicsekedve megmutatta a babiloni követeknek. Nem figyeltek a messzi északon fekvő birodalom ragadozó étvágyára és rohamos terjeszkedésére. Hiába hoztak a vándorkereskedők aggasztó híreket. Hiába szólt a figyelmeztető prófétai szó. Jeruzsálem úgy járt, mint az a könnyelmű lány, akit megtévesztett a hízelgő szó, megszédített a pillanatnyi gyönyör, nem gondolt jövendő férjére; csak akkor eszmélt, amikor a csábító leteperte a piszokba.

Az ember ma sem gondol igazán a jövendőre. A tudományos őrszolgálat hiába figyelmezteti egyre sűrűbben és egyre hangosabban, a pillanatnyi üzleti haszon miatt nem szűnik a környezetszennyezés, folytatódik az erdők kiirtása, a termőföldek tönkretétele. Nem használ ma sem a prófétai szó, pedig idejében hangzott el:

Teljesen elpusztul a föld, teljesen kifosztják. Az Úr jelentette ki ezt az igét. Gyászol, hervad a föld, elalél, hervad a világ, elalél a magas ég a földdel együtt. Gyalázatossá tették a földet lakói, mert megszegték a törvényeket…
(Ézsaiás 24:3-5)

A fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek nem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban.
(Habakkuk 3:17)

Nem gondol a jövendőre korunk embere akkor sem, amikor kényelmi és anyagi meggondolások alapján nem vállal gyerekeket, sőt megöli a magzatait, amikor fiatal nők meddővé operáltatják magukat, amikor apró „törvényes” lépésekben felszámolja a harmonikus gyermeki fejlődés életközegét – a férfi és nő életre szóló szövetségét, a házasságot. Szörnyű mélyre süllyedt a „megesett lány”, korunk embere.

2. A hiábavaló gondolkodás erkölcsi ítéletre képtelen

Pál apostol saját korát látva, de minden korszak emberére nézve fogalmazza meg az alábbi megállapítást:

Isten kiszolgáltatta őket az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak.
(Róma 1:28)

Az édenkerti tragédia – az Istentől való elszakadás – óta az ember ítélet alatt áll. Azóta öregszik, megbetegszik, majd meghal. De Isten teljes haragja addig nem zúdul rá az emberiségre, amíg Ő maga „védőernyőt” tart föléje. De elveszi a „védőernyőt”, ha az ember ragaszkodik az istentelenséghez. Ekkor Isten kiszolgáltatja az embert a teljes ítéletnek. Ez azt jelenti, hogy átszakadnak az erkölcsi gátak, és az emberek egymást gyötrik és pusztítják. Ezt látjuk napjainkban is: a pokol ide jött, helybe.

Az apostol, mint gyakorlati példát, a homoszexualitást említi (A férfiak… egymás iránt gerjedtek fel kívánságukban 1:27); ha ma írná ezt a levelet, talán a pornográfiáról, a promiszkuitásról, a liberális nevelésről és műsorpolitikáról is szólna. Az erkölcsi romlás gyökere pedig a hazugság és a bálványimádás: Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett (1:25).

3. A hiábavaló gondolkodás szereti a hazugságot: ámítja önmagát és másokat

Az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel.
(Róma 1:25)

Hazugság társadalmi méretekben: manipulált hírközlés, figyelemelterelés, visszatartott információk, félelemkeltés, megalapozatlan ígéretek… A „készlet” ennél bőségesebb.

Személyes életünk keretei között is burjánzik a hazugság szeretete: házastársunk, barátaink és munkatársaink manipulálása, és főleg az önbecsapás praktikái, amiket a freudi pszichológia elhárító mechanizmusoknak nevez (eltagadás, racionalizáció, projekció, agresszió, reakcióképzés). Ezek a lelkiismeret elaltatását szolgálják, ezáltal feszültségmentesítenek, de nem oldják meg a problémát.

Honnan jönnek a hiábavaló gondolatok?

Az ókori görög eposzokra jellemző, hogy a földi események elbeszélését az istenek körében zajló történetbe ágyazzák. A trójai háború kitöréséről az istenek tanácsában döntöttek.

Számunkra ez irreális elképzelés. Azt azonban minden hívő keresztyén elfogadja, hogy a mi látható (vagy más módon érzékelhető) természetes világunkon kívül – és az érzékszerveink számára elérhetetlen, de műszerekkel részben mégis felfogható természetes világon kívül – létezik egy láthatatlan, még műszerekkel sem felfogható, természetfölötti világ is. Aki hiszi, hogy van Isten, az szükségszerűen hisz ebben a természetfölötti világban is, hiszen Ő ott „lakik”. De ott „laknak” az angyalok is, sőt a Sátán is a démonokkal együtt. A kérdés az, hogy a természetfölötti világból érik-e hatások a mi természetes világunkat; a természetfölötti világ lakói képesek-e hatást gyakorolni ránk, a Föld lakóira. Konkrétabban: Befolyásolhatják-e a gondolatainkat természetfölötti lények, például a démonok (népszerűbben: ördögök)?

Nem kétséges, hogy erre a kérdésre a Biblia alapján igen a válasz. De hogy jobban megértsük a kölcsönhatást, az összefüggést és a közlekedést a két világ között, bemutatjuk röviden az ún. „Síkföld-elméletet”![ref]Walter Nitsche és Benedikt Peters: Damonische Verstrickungen – Biblische Befreiung (Christliche Verlagsgesellschaft, Dillenburg, 1997)
Roland Antholzer: A gonosz erői. (Ethos, 1999)[/ref]

Képzeljük el, hogy létezik egy kétdimenziós világ: olyan, mint egy sima lap. Síkföldet meglátogatja egy háromdimenziós lény, például egy gömb. Amikor a gömb éppen eléri Síkföldet, a sík-lakók egy pontot érzékelnek. Ezután a gömb keresztülszeli Síkföldet; a sík-lakók ekkor egy növekvő, majd kisebbedő kört, végül újra egy pontot érzékelnek.
A valóságot „látták” a sík-lakók? Igen is meg nem is. A pont és a kör nem gömb, de mégis azonos vele. A sík-lakók egymással csak szukcesszíve, részről részre haladva, idői kiterjedésben képesek érintkezni. Egy háromdimenziós lény azonban „felülről”, szimultán át tudja tekinteni az egész Síkföldet.

Ehhez hasonló a viszony a mi háromdimenziós terünk (amelyben élünk) és a végtelen dimenziójú világ között, amelyben Isten „lakik”. Ő szimultán áttekinti az egész világot; mi viszont egymással még az internet birtokában is csak „araszolgatva” érintkezünk. Jézusnak az a kijelentése, hogy Az Isten Lélek (János 4:24), azt jelenti, hogy Ő nincs beszorítva háromdimenziós testbe, ezért nem helyhez kötött (nem Jeruzsálemben lakik és nem a Garizim hegyén, nem ezeken a helyeken kell Őt imádni, hanem lélekben és valóságosan – János 4:24). Nem lokalizálhatók az angyalok és a démonok sem. Ők „látnak” minket, mi nem látjuk őket. Ők képesek hatni ránk, mi nem tudunk hatni rájuk. Ha küzdelembe bocsátkozunk velük, egyenlőtlen a harc a mi hátrányunkra. De az Úr megvédi a gyermekeit velük szemben.

Fölmerül a kérdés: amikor gonoszul reagálunk egy bántó megjegyzésre, amikor elhárítunk egy keresztyén összejövetelre és tanításra szóló meghívást, amikor „inkább nem” nyitjuk ki a szívünket és a pénztárcánkat egy bajba jutott ember megsegítésére, a gondolataink milyen mértékben származnak „saját forrásból”, és milyen mértékben sugalmazottak a természetfölötti világból. Biztosak lehetünk abban, hogy a gyilkosságra, öngyilkosságra és pusztításra indító kényszer-gondolatok a „sötétség” világából jönnek. Onnan származnak a bosszú és a „nem tudok megbocsátani” gondolataink is. (Talán érdemes itt megjegyezni, hogy nem minden pszichiátriai tünet ördögi. De az ördögi megszállottság produkálhat pszichiátriai tüneteket is.)

Másfelől néha „magától megnyílik az ég” (Reményik Sándor: Kegyelem), és kibomlik egy addig érthetetlen bibliai üzenet; rossz hírek és rossz diagnózis ellenére elszáll a búskomorság, mintha kisütne a nap; aki már a válást fontolgatta, újra lát reményt házassága megújulására. Ezekben az esetekben is történhetett „sugalmazás” a Lélektől.

Gondolatainkat Isten igéje tisztítja meg

Jézus Krisztus követőjének meg kell hoznia egy Pál apostoli döntést, hogy önmagát, a másik embert, a világ eseményeit, az élet értelmét, az életet és a halált ne a nap alatt, hanem a „nap fölött” szemlélje. Az apostol ugyanis ezt írja:

Foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.
(2Korinthus 10:5)

A végtelen dimenziójú világban lakó Istennek van „rálátása” az életünkre és a körülményeinkre egy számunkra elérhetetlen perspektívából. Ezért Ő eligazítást adhat olyan kérdésekben és problémákban is, amelyek számunkra kuszák és megoldhatatlanok. A kérdés csak az, hogy mennyire bízunk benne.

A 119. Zsoltár szerzője megértette ezt, hiszen ezt írja imádságában: Szívembe zártam beszédedet… Minden gazdagságnál nagyobb öröm, hogy intelmeid szerint élhetek… Igédről nem feledkezem meg. (Zsoltárok 119:11,14,16)

A tiszta gondolkodás jellemzői

A Bibliából megismerhetjük a tiszta gondolkodás jellemzőit:

  1. a jövőbe néz;
  2. Jézus Krisztus etikájához igazodik;
  3. ragaszkodik az igazsághoz.

Tekintsük át ezeket a jellemzőket!

1. A tiszta gondolkodás a jövőbe néz
Mózesről jegyzi fel a Szentírás:

Inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett.
Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott,
mint aki látja a láthatatlant.
(Zsidók 11:25-27)

A jövőt figyelembe vevő életvezetés felelősség-vállalásból fakad. A „megesett lány” felelőtlenül adta oda magát a bűnre. Mózes viszont felelősséget érzett a rabszolgasorsban szenvedő, majd a pusztában vándorló népért; ebből fakadt az, hogy nem kímélte magát, és nem engedett a pillanatnyi előnyök csábításának.

A carpe diem (= élvezd a napot = szakítsd le minden pillanat virágát) a pillanatnyi örömökért élő rómaiak jelszava volt. Ezt az elvet követik ma is sokan, főleg azok, akik nem látnak jövőt maguk előtt. A lángoló szerelem hajlamos „leszakítani a virágot”, mielőtt az termést hozhatna. Az egymáshoz valódi szeretettel ragaszkodó párok azonban nem sietnek, mert van jövőjük: egy életre elkötelezik magukat egymás számára.

A hívő ember mulandó földi kincsek helyett mennyei kincseket gyűjt (Máté 6:19-21); miközben tisztességesen fáradozik annak a városnak a békességén, ahová fogságba vitetett (Jeremiás 29:7), miközben tudja, hogy itt a földön nincs maradandó városa, ezért az eljövendőt keresi (Zsidók 13:14). Mennyei perspektívában lehet eredményesen dolgozni földi ügyekért, mint aki látja a láthatatlant (Zsidók 11:27).

2. A tiszta gondolkodás Jézus Krisztus etikájához igazodik

Az öntörvényű megalomániás (a magát mindenhatónak képzelő ember) és a fogyasztói életszemléletet képviselő ösztönlény magatartása egyaránt az etikátlanodás felé tart. A korszakoktól és kultúráktól függő erkölcs egyre inkább szituatív erkölccsé válik. Mozgatója az önzés. Az Istentől elszakadt embernek a szeretete is önző. Állíthatjuk ezt? Biztos, hogy nem, hiszen ez a két fogalom (önzés és szeretet) kizárják egymást. De tisztáznunk kell, hogy mit értünk a szeretet fogalmán. Ezt a tisztázást el is végezzük a Jézus etikája című fejezetben. Egyelőre csak ennyit mondunk: itt most nem arról a „szeretetről” van szó, mint amikor valaki szereti a tavaszt, a Mozart zenét vagy a rántott húst. Inkább arra gondolunk, amit az a bizonyos samáriai kereskedő tett, amikor üzleti útját megszakítva elsősegélyben részesített egy kifosztott és félholtra vert embert, elszállította egy szállodába, kifizette az ellátást és a szoba árát – és mindebből semmi haszna sem volt, de vesztesége pénzben, időben és fáradságban annál inkább.

A szeretet nem keresi a maga hasznát.
(1Korinthus 13:5)

Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok.
(János 15:13-14)

Legalább a gondolkodásunk igazodjék Jézus etikájához, ha az életünk (döntéseink és tetteink) még nem képesek erre! Legalább ezt tegyük meg, mint első lépést! Egyben vegyük tudomásul azt is (a Biblia felhívja erre a figyelmet), hogy jézusi életet csak Jézussal együtt lehet élni.

3. A tiszta gondolkodás ragaszkodik az igazsághoz

Nem mindig kellemes tudni az igazat. Néha bátorság kell ahhoz, hogy vállaljuk az igazságot és kiálljunk mellette.

Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra.
(Máté 5:6)

A hazugság kábulata sokszor kellemesebb, mint a (sokszor!) fájdalmas igazság.

Egy tizenkét éves kislánynak (nevezzük Zsuzsinak) rákban meghalt az édesanyja. Zsuzsi későn született, elkényeztetett, egyke gyerek volt. Az iskolában sok baj volt vele, ezért egy pszichológusnő foglalkozott vele. Zsuzsi elől titkolták, hogy az édesanyja halálos beteg, majd azt sem mondták meg neki, hogy meghalt. De Zsuzsi a következő napon öngyilkosságot kísérelt meg: bevett egy marék gyógyszert. Amikor ezt meghallottam, felhívtam a pszichológusnőt, hogy közöljem vele: mit tett ez a kislány. Ő rögtön ezt kérdezte: „Tudott-e Zsuzsi arról, hogy az édesanyja milyen súlyos beteg?” „Nem – mondtam – az apa szigorúan megtiltotta, hogy megmondjuk neki.” Erre ő ezt mondta: „A legkegyetlenebb igazság is irgalmasabb, mint a hazugság.” Évekkel később Zsuzsi beszámolt akkori lelkiállapotáról: édesanyja állapotáról tudott is meg nem is. Tudott róla, de nem akarta tudni, ezért elfojtotta ezt a tudást. Anyja halála azonban lehetetlenné tette, hogy tovább hazudjon önmagának; de a szörnyű igazságot nem tudta elviselni.

Az igazság szabaddá tesz titeket – tanítja Jézus (János 8:32).


« A beszéd tisztasága ∙ ∙ ∙ ∙ ∙ Az indítékok és a tettek tisztasága »