A humanista pszichoterápiára épülő házassággondozás

Napjainkban a házasságterápiát túlnyomórészt Rogers személyközpontú pszichoterápiája uralja. Ez a lelki gyógymód négy alapelven nyugszik:

1. Elfogadás. Ez azt jelenti, hogy a segítséget kérő ügyfél (kliens) kezelése csak abban az esetben lehet eredményes, ha a terapeuta fenntartások nélkül elfogadja őt – függetlenül nemétől, életkorától, kultúrájától, bőrszínétől, nézeteitől. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy egyet kell értenie az illető nézeteivel, vagy helyeselnie kell a viselkedését, hanem csak azt, hogy a terapeutát nem zavarják a segítséget kérő tulajdonságai és megnyilvánulásai. Nem fél és nem undorodik tőle, nem háborodik fel attól, amit elmond vagy ahogy viselkedik.

2. Empátia. Maga a szó beleélést jelent. De nem csupán érzelmi rezonanciáról van szó, hanem inkább arról, hogy a segítő megérti a segítséget kérőt azáltal, hogy beleilleszkedik a helyzetébe; más szóval: onnan nézi a problémát, ahol a kliens van. Szép példa erre Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című verse. A rossz kölyök viselkedése felbosszantja az apát, meg akarja verni, de gondol egyet, és inkább leül a gyerek mellé a padlóra játszani. Ettől a pozíció-váltástól megváltozik az apa látásmódja, mert a padlóról nézve „olyan nagyok a nagyok” és „minden csupa láb”. Megérti Lócit. Így fejezi be a verset: „Magasba emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen.”

3. Kongruencia (hitelesség). A terapeuta nem játssza meg magát. Nem tesz úgy, mintha elfogadná és megértené ügyfelét, hanem valóban elfogadja és megérti őt.

4. Képes kifejezni – a segítséget kérő számára is érthető és meggyőző módon –, hogy elfogadja és megérti őt.

Ennek a négy alapelvnek összefoglaló kulcsszava a kommunikáció. A terapeuta egyrészt vételre képes: eljut hozzá minden információ a klienstől, nem állják útját a megismerésnek fenntartások és előítéletek. Másrészt a terapeuta, mint adó is jól működik, mert eljut a segítséget kérőhöz elfogadó attitűdje és megértő figyelme.

Mindez azt jelenti, hogy a pszichoterápiás folyamatban nem az eljárás vagy a módszer a legfőbb gyógyító tényező, hanem a terapeuta (elfogadó, megértő, hiteles és kommunikáció-képes) személyisége. Más szóval: fontosabb, hogy ki az, aki segítséget nyújt, mint az, hogy hogyan végzi a munkáját.

Nem nehéz észrevenni, hogy ezek az alapelvek nemcsak a pszichoterápiás kapcsolat, hanem minden emberi kapcsolat működésének fontos előfeltételei. Először a szülő-gyermek és a pedagógus-gyermek kapcsolatban fedezték fel a rogersi elvek jelentőségét (Thomas Gordon). De ezzel szinte egy időben evidenssé vált, hogy a házastársi kapcsolatban is elengedhetetlen, hogy a felek elfogadják és megértsék egymást, hitelesek (őszinték és „átlátszók”) legyenek egymás számára, és hogy kölcsönösen ki is fejezzék egymás iránti szeretetüket (elfogadásukat) és megértésüket úgy, hogy közben nem rendül meg egymásba vetett bizalmuk. Ezt felismerve a rogersi pszichoterápia a házasságterápiás eljárások legelterjedtebb eszmei alapjává vált.

Összhangban állnak-e Rogers alapelvei a Biblia tanításával?

Természetesen fölmerül a kérdés, hogy ez az eszmerendszer összhangban áll-e a Biblia szemléletével, továbbá, hogy ezek az alapelvek működnek-e Isten és a hívő ember kapcsolatában. Ezekre a kérdésekre első megközelítésben egyértelmű igen a válasz.

1. A Biblia arra bíztat minket, hogy feltétel nélkül fogadjuk el és szeressük egymást.

2. Pál apostol empátiás azok iránt, akikhez elviszi az evangéliumot (1Korinthus 9:19-22). Ez nála sem azt jelenti, hogy elfogadja a görög pogányságot, vagy a zsidó törvényeskedést, hanem csak azt, hogy a maguk szintjén és kultúrájában szólítja meg őket (lásd athéni prédikáció). Ugyanakkor arra kéri olvasóit, hogy kövessék őt (1Korinthusr 11:1).

3. A kongruencia (egyértelműség, hitelesség) is alapvető erkölcsi érték a Bibliában. Boldogok a tiszta szívűek (Máté 5:8).

4. Az is nyilvánvaló a Szentírásból, hogy Isten határozottan azzal a szándékkal teremtette az embereket, hogy kommunikáljanak egymással. Ki adott szájat az embernek?… Most azért menj! (2Mózes 4:11-12). A prófétát is Ő tanítja beszélni, hogy tudja szólni igéjét (Ézs 50, 4).

Mindezeknek az emberre jellemző tulajdonságoknak és megnyilvánulásoknak az az alapja, hogy maga Isten elfogadó és empátiás irántunk, egyértelmű minden szándékában és megnyilatkozásában (kongruens), és kommunikál: megszólít, üzen; kijelenti magát – és ugyanakkor gondolatainkat és szándékainkat is érti. Azért vagyunk
társas lények, mert maga a Teremtő társas lény – aki az embert a maga képmására teremtette (1Mózes 1:27).

1. Az egész Biblia arról szól, hogy Isten elfogad és szeret minket – noha a bűneinket utálja.

2. Az isteni empátia Jézus Krisztus személyében nyilvánult meg legvilágosabban, aki áthatolt az egeken (Zsidók 4:14), azaz a végtelen dimenziójú láthatatlan világból eljött a mi látható háromdimenziós terünkbe. Ez a „pozíció-váltás” meggyőzhet minket arról, hogy nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben (Zsidók 4:15).

3. Isten abszolút megbízható. Ő a világosság Atyja, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása (Jakab 1:17). Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsidók 13:8).

4. Isten a Szentírásban világosan közli, hogy ki Ő, és azt is elmondja, hogy milyennek lát minket, sőt még azt is, hogy hogyan menekülhetünk meg a halál állapotából, amibe azért jutottunk, mert elszakadtunk tőle.

A humanista házassággondozás pszichológiai kritikája

Mindezek után meglepő, hogy a humanista szemléletű házasságterápia a gyakorlatban nem bizonyult eléggé eredményesnek.

Egy amerikai szerzőpáros (John M. Gottman és Nan Silver) nemrég magyarul is megjelent sikerkönyvében (A boldog házasság hét titka) azt olvashatjuk, hogy a hagyományos (nagyrészt Rogers elveire épülő) házasságterápia a legjobb
házassággondozó praxisában is legfeljebb 35 %-ban vezet némi javuláshoz. Ezzel szemben a tanulás-lélektani szemléletű szerzők 9 hónapos kurzusain a javuló párok visszaesése 0 %.

Már könyvük elején mítosznak minősítik a humanista házasságterápia alapvető gondolatát, hogy a kommunikáció, a megbeszélés – és azon belül is a konfliktusmegoldás elsajátítása – a romantikus, maradandóan boldog házassághoz vezető királyi út. Majd megállapítják: A konfliktusmegoldáson alapuló házasságterápiák többségére jellemző, hogy egy átmeneti javulás után a kezeltek nagy része visszaesik.

Nincs lehetőségünk arra, hogy ellenőrizzük: igazak-e ezek az állítások. Fogadjuk el, hogy a humanista házasságterápia nem eléggé sikeres. Arra a kérdésre, hogy miért nem eléggé sikeres, később még visszatérek. Egyelőre abban se kételkedjünk, hogy a szerzőpáros munkája kimagaslóan sikeres. De nézzük meg közelebbről, hogy mit állítanak, és mit javasolnak. Feszülten várjuk, hogy milyen az a biztosan hatékony eljárás, amit a szerzőpáros javasol, amelyben a visszaesés 0 % – ha a segítségért folyamodó házaspár vállalja a 9 hónapos tréninget.


Reklámok

Az empátiáról

Az empátia szó jelentése: beleérzés. De a fogalom sokkal többet jelent érzelmi rezonanciánál. Azt jelenti: Megértem a másik embert azáltal, hogy a helyzetébe illeszkedem. Eszerint az empátia értelmi tevékenység is.

Kitűnő szépirodalmi illusztrációt ad az empátiáról Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című versében. A vásott kölyök földühítette az apját, mert fölmászott a gázrezsóra, kalapálta a bútort, ledobta az erkélyről a mozsarat, és még sok ezekhez hasonló szörnyűséget művelt. Az apa már-már ott tartott, hogy jól elfenekeli, amikor gondolt egyet, és inkább leült a kisfia mellé a padlóra játszani. De ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott számára, mert a padlóról mindent úgy látott, ahogy a gyerek: „olyan nagyok a nagyok” és „minden csupa láb”. Megértette Lócit, amikor a helyzetébe illeszkedett. Ezért verés helyett „magasba emelte szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen”.

Kapcsolataink előfeltétele

Az empátia minden emberi kapcsolat fennmaradásának és elmélyülésének fontos előfeltétele. Nélküle elképzelhetetlen tartós barátság, harmonikus házasság, kiegyensúlyozott szülő-gyermek kapcsolat, gyümölcsöző tanár-diák viszony, vagy akár munkatársi együttműködés. A felsorolt emberi kapcsolatok esetében egymás kölcsönös megértésére van szükség. A lelkigondozói és a pszichoterápiás kapcsolat egyoldalú empátiát feltételez a lelkigondozó illetve a terapeuta részéről. A szülő-gyermek és a tanár-diák kapcsolatban is sokszor be kell érni a gyerek egyoldalú megértésével.

A másik ember megértése (vagyis empátia) nélkül elképzelhetetlen a konfliktusok megoldása, társaink valódi szükségleteinek felderítése, kommunikációs mintáinak (így „szeretet-nyelvének”) megismerése, sőt az is, hogy a másik ember minket megértsen. Erre érzett rá Pál apostol, amikor missziói munkájáról így vall:

Mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.
(1Korinthus 9:22)

Mindennapi élethelyzetek

Gondolom, nem ritkák az alábbihoz hasonló történetek.

Egy fiatal pár házassági évfordulójuk megünneplésére készül.

A férj már reggel, munkahelyére menet, azt a gondolatot dédelgeti magában, hogy „de jó lesz délután hazajönni, mert ünnepelni fogunk; drága kis párom már az előszobában puszival vár majd, aztán jöhet az ünnepi vacsora”. De rosszul kezdődik a reggel, mert az az „átkozott Trabant” nem akar elindulni, úgy viselkedik, mint egy csökönyös szamár. Emiatt persze elkésik (egyik baj hozza a másikat), a főnök csúnyán néz rá; sőt azután is, egész nap, barátságtalanul bánik vele. A fiatal férfi lelki egyensúlyát csak az a gondolat tartja fenn, hogy „de jó lesz hazamenni”. Pedig még újabb bajok keserítik az életét: egy kellemetlen levél az egyik üzleti partnertől, a számítógép lefagyása (nem mozdul a kurzor), az adminisztrátor ügyetlensége és lassúsága. Afféle „Jakab-nap” ez, aminek örülni kellene (Jakab apostol írja, hogy Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez) – de ő most nem tud őszintén örülni, legfeljebb kibírni képes ezt a sok frusztrációt. Ez is csak azért sikerül, mert bíztatja magát: „Jó lesz négykor hazamenni… drága feleségem puszival fogad…”. De újabb csapás következik: fél négykor közli a főnök, hogy bent kell maradni egy fontos ügy megbeszélésére.

Idegesen ül le az értekezletre, amelyen egyik-másik kollégája túl bőbeszédűen szól hozzá. Lassan mászik az idő. De végre mégis indulhat („drága feleségem puszival fogad”), a Trabant most rendesen elindul; de dugóba keveredik; „telefonálni kellene haza” – de lemerült a mobilja, elfelejtette feltölteni.

Eközben otthon a felesége készíti az ünnepi vacsorát. Már előző nap beszerezte hozzá a legjobb alapanyagokat. Most mégis minden percre szüksége van, hogy idejében elkészüljön. Kellemetlen, hogy beállít a szomszédasszony megkérdezni valamit, „csak öt percre” – mondja, de már háromnegyed órája áll az előszobában. Elküldeni nem lehet, mert megsértődik. Végre elmegy, de jön a postás. Aztán hazajön a nagyfiú (már nyolc éves), intőt hoz az iskolából (elhanyagolja a matek házi feladatokat). A kisbaba pedig ma különösen nyűgős (Mi lehet vele?). És nem telefonál a férje, akinek elmondhatná mindezt, hogy könnyebb legyen elviselni ezeket a nehézségeket. Mégis mindennel időben elkészül, ünnepi teríték kerül az asztalra, még gyertya is. Negyedötkor meggyújtja a gyertyákat, hogy várva várt párját ünnepi fények fogadják. Már félöt. Már öt óra. Már
negyedhat… Hol marad ilyen sokáig? Miért nem telefonál? Csak nem érte valami baj?

Remeg a keze, elszorul a torka. A gyertyák már félig leégtek, a vacsora kihűlt…

Végre fordul a zárban a kulcs, belép a férj. Várja a puszit. A puszi elmarad. Helyette:
− Csakhogy végre hazataláltál! – ez a köszöntés fogadja.
− Igen, drágám, tudod ma…

A nő közbevág:
− Nézd meg Pisti üzenő füzetét! Bukásra áll matekból, mert te nem foglalkozol vele.
− Igen, megnézem, csak hadd fújjam ki magam…
− Mert te mindig csak kifújod magad és a feleségeddel nem törődsz.

A feleség sír, a férj tehetetlenül toporog. Vége az ünnepi hangulatnak.

Nyilvánvaló, hogy empátiára lett volna szükség ahhoz, hogy megmentsék az ünneplést. Meg kellett volna hallgatni a másik történetét, kicsit átélni, amit a másik átélt, és ezáltal megérteni őt: miért késett el a férj, miért ideges a feleség.

Hasonlóképpen empátiára lenne szüksége a tanító néninek, akit „halálra bosszant” az a gyerek, aki rendszeresen elalszik az órán, szünetekben verekszik, soha nincs kész a házi feladata. Ha felkeresné őt otthon, megtudhatná, hogy a gyerek apja éjszaka szokott hazaérkezni italosan, villanyt gyújt, hangoskodik, olykor verekszik, az egész család retteg tőle. A tanító néni természetesen nem tudja megváltoztatni ezt a helyzetet, de ha a gyereket most már megérti, jobb lesz a kapcsolatuk.

Felnőttként sokszor nehezen értjük meg a kamaszokat. Számukra persze még nehezebb feladat volna megérteni minket, felnőtteket. Mi legalább voltunk már serdülők, de ők csak ezután lesznek felnőttek. Sokszor nehezen értjük meg az öregeket, az ágyhoz kötött betegeket, a testileg, érzékszervileg vagy értelmileg sérült embereket. Velük kapcsolatban különösen világossá válhat számunkra, hogy nem elég az érzelmi rezonancia: gondolatban, képzeletben végig kell kísérnünk velük együtt azokat az élethelyzeteket, amelyekben meg kell küzdeniük nehézségeikkel, hogy megértsük őket.

Az empátia hiányáról, az emberek közti „billió fényévnyi” távolságról szólnak Tóth Árpád megrendítő sorai is, amikor megszólítja a távoli csillagot:

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Szíriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Nem műveltség és intelligencia kérdése

Az empátia képessége nem függ a műveltségtől és az intelligenciától. Sokszor megfigyelhetjük, hogy kiemelkedő műveltségű és magas intelligenciájú embereknél sem működik az empátia. Két világhírű tudós szolgáltat ehhez a tényhez figyelemre méltó példákat.

Max Planck (a kvantum-mechanika megalkotója) kezdi egyik tanulmányát ezzel a mondattal: „Egy új eszme a tudományban nem úgy szokott diadalra jutni, hogy az ellenfelek meggyőzetnek, hanem úgy, hogy kihalnak.” Valószínűleg saját kellemetlen tapasztalatai állnak e megállapítás mögött: az öreg professzorok nem értékelték, mert nem akarták megérteni, a fiatal Planck gondolatait. Később belőle is öreg professzor lett, remélhetőleg szellemileg rugalmasabb, mint elődei.

A másik jeles tudós a fejlődéspszichológia kiemelkedő kutatója, Jean Piaget. Ő is egyik tanulmánya elején veti papírra témánkhoz tartozó szellemes megjegyzését: „A tudományos viták nagyon hasznosak, mert a vitatkozó felek a végén jobban értik a saját gondolataikat.”

Szó sincs tehát egymás meggyőzéséről. Erről a parlamenti viták jutnak eszünkbe. (Nem azért, mert a képviselők többsége is a kiemelkedő műveltségű és magas intelligenciájú emberek közé tartozik.) Érdemes volna utána nézni, hogy az elmúlt másfél évtized alatt előfordult-e akár csak egyszer is, hogy az egyik oldal logikus érvelésével meggyőzte a másik oldalt. (Lehetséges persze, hogy valójában nem egymást, hanem a választókat akarják meggyőzni.)

Úgy látszik, Konrad Lorenz kevésbé művelt és kevésbé okos kutyája nagyobb empátiával rendelkezett, mint sok-sok ember. Általában az asztal alatt hevert, amikor a Nobel-díjas etológus tudós vendégei körülülték az asztalt, és tudományos kérdésekről vitatkoztak. A derék eb – mintha értett volna angolul vagy németül – mindig belekapott annak a vendégnek a lábikrájába, aki a gazdájával szemben ellentétes álláspontot képviselt. Igaz, ez nem empátiás viselkedés, ha elfogadjuk az empátiának fentebb megfogalmazott meghatározását. Szó sincs itt megértésről, hanem „csak” (ez sem kevés) érzelmi rezonanciáról. Hiszen a tudományos viták sem érzelem-mentesen folynak. Érzelmeinket elárulják a hangszín és a hangerő metakommunikatív változásai, egy kutya számára pedig az izzadtság összetételének indulatok hatására történő kémiai változásai. Lorenz kutyája egyszerűen szolidáris volt a gazdájával, és úgy érezte, hogy meg kell
védenie őt.

Az empátiás képesség fejleszthető

Nem tisztázott, hogy az empátiás képesség genetikai adottság-e, mint a zenei hallás, a humorérzék vagy az intelligencia típusa. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy – mint a felsoroltak – az empátiás képesség is fejleszthető.

Éppen Piaget kutatásaiból tudjuk, hogy a gyermeki gondolkodás egocentrikus (énközpontú), ami azt jelenti, hogy nem képes más szemével látni a világot, vagy más fejével gondolkodni. A környezet tagjaival való érintkezés és kölcsönhatás során azonban fokozatosan megtanulja, hogy a másik ember nem ugyanazt érzi, nem ugyanazt látja, és nem ugyanazt gondolja, amit ő. Jó esetben (sajnos nem minden esetben), mire felnő, a gyermeki egocentrizmus eltűnik, a felnőtt ember társ-központúsága – szociocentrizmusa – váltja fel.

Gyermeki egocentrizmus → Felnőtt szociocentrizmus

Ami fejlődik, az fejleszthető is.

Aki fejleszteni akarja empátiás képességét, annak elsősorban azt kell gyakorolnia, hogy kevesebbet figyeljen magára, de annál többet a társára, akivel éppen kapcsolatban áll. Ha egy kapcsolatban folyamatosan arra figyel valaki, hogy a másik ember milyennek tartja őt, hogy viszonyul hozzá, mennyire értékeli, mit kaphat tőle stb., annak aligha fog fejlődni az empátiás képessége. A fejlődés útjának első állomása ezen a területen egy fontos attitűd-váltás: ne tükörnek használjuk a társunkat, akire nézve önmagunkról kaphatunk információt, hanem felfedezésre váró területnek tekintsük őt, akit szeretnénk egyre jobban megismerni és megérteni.

Miért nem értjük meg vagy miért értjük félre egymást?

Miért van annyi bajunk az empátiával? Miért van az, hogy a legtöbb ember felnőtt korára is egocentrikus marad, és tükörnek használja a másik embert? Honnan ered ez a gyengeség a kapcsolatépítésben?

Tény, hogy aki nem empátiás, az nemcsak egocentrikus, hanem egoista is. És sajnos, többé-kevésbé mindnyájan ebbe a kategóriába tartozunk, az egész emberiség. Természeténél fogva minden ember önző.

A fenti kérdésekre a kielégítő válasz nem pszichológiai, hanem teológiai. Röviden így hangzik: Mindnyájan az Éden-kerten kívül születünk. Az emberi természet eleve romlott (Róma 3:9-18). A humanisták (így Rousseau) azt állítják, hogy az ember eleve jó, csak megrontotta valami (a civilizáció, a tekintély…). Ezért térjünk vissza a természethez. A Szentírás szerint azonban az ember eleve romlott; hogy megjavuljon, nem a természethez kell visszatérnie, hanem a természet Teremtőjéhez, aki ellen fellázadt.

A bűneset bibliai története azt mondja el, hogy az ember a saját kezébe vette az erkölcsi megítélést (annak eldöntését, hogy mi jó és mi rossz), amikor evett a jó és rossz tudásának a fájáról. Ez a magatartás így is megfogalmazható: „Isten ne szóljon bele az életembe, én a magam istene akarok lenni.”

Aki kizárja Istent az életéből, annak az emberi kapcsolatai is kárt szenvednek. Ezt mutatja Ádám és Éva esete is. „Észrevették, hogy mezítelenek” – olvassuk. Eddig is azok voltak, de nem zavarta őket. Most azonban minden megváltozott, nem láthat mindent a másik, ezért takaróznak fügefalevelekkel. Titkaink vannak: van dugipénzünk, titkos gondolataink, be nem vallott élményeink, rejtett vágyaink. Legmeghittebb kapcsolatainkat kínzó feszültség jellemzi: szeretnénk feltárulkozni egymás előtt, de ugyanakkor félünk is egymástól. A mély barátságot és a jó házasságot egyaránt az jellemzi, hogy a felek „átlátszók” egymás számára. A bűn következtében azonban megszűnik az átlátszóság.

Empátiás-e Isten?

Olvassuk el figyelmesen az alábbi bibliai sorokat!

“Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához…”
– Zsidók 4:14-16

Biztos vagyok abban, hogy Isten akkor is megértene minket, teremtményeit, ha nem jelent volna meg köztünk emberi testben, Jézus Krisztus által. Ez a tette inkább minket győz meg arról, hogy Ő empátiás irántunk. Földi életének mintegy három évtizede alatt emberként átélte Ő is a fáradtságot, a testi fájdalmat, az éhezést és a szomjazást, de a meg nem értést is szerettei részéről, sőt a fájdalmas csalódást is, amikor a legnehezebb órában cserben hagyták legjobb barátai. „Áthatolt az egeken” azért, hogy eljöhessen közénk. Itt nem valamiféle fordított sztratoszféra-repülésre kell gondolnunk, hanem arra, hogy nagyon messziről jött: messzebbről, mint Tóth Árpád csillagának a fénye. Az isteni lét végtelen dimenziójú világából (ahol nem léteznek sem térbeli sem időbeli korlátok) megérkezett a mi háromdimenziós terünkbe – méghozzá egy tehetetlen kisbabaként, akit időnként ugyanúgy meg kellett szoptatni és tisztába kellett tenni, mint bármelyik emberi csecsemőt. Végig kellett mennie a testi, a szociális és az értelmi fejlődés fokozatain is, mint minden más gyereknek (Lukács 2:52). Szenvedése és megaláztatása nem a Golgotán kezdődött (ott érte el a csúcspontját), hanem a születésekor. Isten Fia, aki most ismét a mennyben van (túl a mi térben és időben korlátozott világunkon, és ugyanakkor mindenütt jelenvaló módon közvetlen ül közel is hozzánk), egyszer majd (hamarosan) újra láthatóvá válik, amikor eljön „ítélni élőket és holtakat”. De tudnunk kell, hogy egyszer már „áthatolt az egeken” értünk, és ezért az Ő bírói és királyi széke valóban a „kegyelem trónusa” azok számára, akik váltságművét
elfogadták.

Az egocentrizmusból és egoizmusból Istenhez visszatérő (megtérő) ember nemcsak követhető mintákat, hanem motivációt, útmutatást és erőt is kaphat mások megértéséhez az empátiás Jézus Krisztustól.

2Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.”
– János 15:12

Énközpontú vagy Krisztus-központú viszonyulás a másik emberhez

A továbbiakban tegyünk néhány összehasonlítást: mi a különbség az önmaga által irányított életű ember és a Krisztus uralmát elfogadó ember között a másik emberhez való viszonyulásában.

Az egocentrikus ember azt kutatja, hogy mit kaphat a másiktól; ennek alapján dönti el, hogy érdemes-e kapcsolatba lépni vele, időt szánni rá, esetleg feleségül venni, vagy férjhez menni hozzá.

A kapcsolat folyamán pedig többnyire arra figyel, hogy megkapja-e a másiktól azt, ami jár, amivel a másik tartozik neki. Vannak, akik évtizedeken át gyűjtik „jogos” elvárásaikat. Az énközpontú ember számára a másik nem társ, hanem ösztöntárgy, aki arra való, hogy az ő szükségleteit kielégítse (szexuális éhségét, kényelmét, presztízsét stb.). Idővel az ösztöntárgy riválissá, sőt ellenséggé válhat, akinek a jelenléte azzal fenyeget, hogy elveszi, megeszi, elkölti az ember féltett tulajdonát: akár anyagi javait, akár a dicsőségét, mert mellette a sajátja elhalványul.

Alapvetően másként működik az, aki élete irányítását átadta az Úrnak.

Az önátadás nem jelenti azt, hogy az embernek megszűnik az egyénisége. Látható az ábrán, hogy az „én” jelen van, de az Úrnak alárendelve. Az Úr pedig a másikra irányítja az ember figyelmét. A szeretet gyakorlatilag abban nyilvánul meg, hogy igyekszünk megismerni és kielégíteni a másik valódi szükségleteit. Ez gyakran azzal jár, hogy háttérbe szorítjuk a magunkét. Jól látható ez néhány valódi szeretet-kapcsolatban élő házaspár döntéseiben: melyik programot válasszuk, ha csak az egyikre van időnk, mit vegyünk meg, ha mindkettőnk óhajára nem telik a pénzünkből. „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20:35)

Aki folyton önmagára figyel, az természetesen nem látja a másikat: „északfok, titok, idegenség” marad számára. (Ezeket a jelzőket Ady önmagára mondja, kifejezve ezzel magányosságát; de azt is elmondja ugyanebben a versben, hogy nem akar így maradni.) Az empátia-fok: 0.

A következő ábra – az előbbivel ellentétben – éppen az empátiáról szól: arról, hogy megértem a társamat, mert a helyzetébe illeszkedem.

Ha valaki úgy érzi, hogy ez nem természetes, mert emberi természetünk arra késztet, hogy magunkra figyeljünk, és csak a saját szükségleteinkkel foglalkozzunk, annak igaza van. Valóban megújult természetre, megváltozott gondolkodásra van szükség a valódi empátiához. A keresztyén élet természetfölötti ebben az értelemben is.

Ádám és Éva fügefalevelekkel próbálta elrejteni szégyenét. Úgy tűnik, hogy ma sokan páncélt öltenek magukra, amikor becsukódnak a másik ember előtt. Nyilvánvalóan félelemből és bizalomhiányból fakad ez a magatartás.

A jó kapcsolatért mindig kockáztatni kell: le kell vetnünk a „páncélt” kiszolgáltatva egymásnak a titkainkat. Ezzel természetesen sebezhetővé tesszük magunkat. De tudnunk kell, hogy a szeretet-kapcsolat nem tűri a bizalmatlanságot és az egymástól való félelmet. (1János 4:18)

Levetem a páncélt, sebezhetővé teszem magam

Az egocentrikus ember megkísérli önbecsülését azáltal is fenntartani, hogy saját magát igyekszik egyre nagyobbnak látni, a másikat pedig egyre kisebbnek. Ezért arra törekszik, hogy felfedezze a másik hibáit és gyöngeségeit. Így a saját foltjait kevésbé
fogja látni.

A szeretet azonban arra tanít minket, hogy a másik értékeit tartsuk szem előtt, mindazt, ami kedves, szép és jó benne.

Miért van szükségünk empátiára?

  1. Empátiára van szükségünk ahhoz, hogy valóban megismerjük egymást.
  2. Empátia nélkül nem vagyunk képesek megoldani konfliktusainkat.
  3. Az empátia útján jöhet létre szilárd és tartós egység a kapcsolatunkban.

Az üzenet közlése – Ismerjük meg egymás szeretet-nyelvét!

Minden emberi kapcsolatban az tud jól kommunikálni, aki egyrészt vételre képes: eljut hozzá minden információ a párjától, fenntartások és előítéletek nem állják a megismerés útját. Másrészt, mint adó is jól működik, mert eljut partneréhez elfogadó attitűdje és megértő figyelme.

A kommunikáció, és így a kapcsolat sikere is a partnerek elfogadó, megértő, hiteles és kommunikáció-képes személyiségén múlik. A szülő-gyermek és a pedagógus-gyermek kapcsolatban is, és a házastársi kapcsolatban is elengedhetetlen, hogy a felek

  • elfogadják és
  • megértsék egymást,
  • hitelesek (őszinték és „átlátszók”) legyenek egymás számára, és hogy
  • kölcsönösen ki is fejezzék egymás iránti szeretetüket (elfogadásukat) és megértésüket úgy, hogy közben
  • nem rendül meg egymásba vetett bizalmuk.

Az adó-berendezés működése

Ezerfélét közölhetek a társammal, de csak egy olyan üzenet van, ami életben tartja és építi a kapcsolatunkat. Ez szavakba foglalva röviden így hangzik: Fontos vagy nekem, szeretlek. Ezt kifejezhetem sokféleképpen. De ha ez az üzenet nem jut el a másikhoz, sorvad és leépül a kapcsolat.

Ennek az a magyarázata, hogy a fizikai és biológiai szükségleteken túl az embernek mint társas lénynek a biztonság és a jelentőség átélésére van szüksége ahhoz, hogy harmonikusan fejlődjön és lelkileg egyensúlyban legyen. Ahogy a biológiai lét fenntartásához nélkülözhetetlenek a tápanyagok, a víz és az oxigén, a személyiség kibontakozása e társas alapszükségletek kielégítése által valósul meg. Egymásra nem azért van szükségünk, hogy fűtött lakást, ruhát és ennivalót kapjunk – mindezt elérhetjük akár egyedül is –, hanem azért, hogy szeretetben és megbecsülésben részesüljünk. Aki úgy érzi, hogy ő északfok, titok, idegenség, végül bevallja: De jaj, nem tudok így maradni… Szeretném, hogyha szeretnének.

Fontos vagy nekem, szeretlek. Az évtizedeket túlélő, viharálló kapcsolatokban a pár tagjai erről biztosítják egymást folyamatosan. Erről szól az ajándékba kapott virág és mogyorós csoki, a betegágy mellett átvirrasztott éjszakja, a becéző szavak, a munkahelyi díszvacsoráról való lemondás egy Duna-parti séta kedvéért, a csöpögő vízcsap tömítése, és még sok minden. De akár ugyanezek a megnyilvánulások célt tévesztett lövedékként semmibe vesznek, ha az „adó” csak szerepet játszik, vagy ha a „vevő” részéről nincs fogadókészség.

A bizalom-szűrő és a szeretet öt nyelve

A szeretet és a tisztelet őszinteségén és a fogadás készségén túl még az is szükséges, hogy az „adó” közlése meggyőző legyen a „vevő” számára. Ennek további előfeltételei vannak.

Egyrészt fontos, hogy a „vevő” bizalommal fogadja a közlést. „Én már nem hiszek neked” – mondja a többszörösen csalódott, mélyen megsebzett feleség. Ebben az esetben a közlő félnek hiábavaló minden erőfeszítése. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, a fogadó félnek fel kell adnia betokozódott (esetleg titkon megtorlásra vágyó) pozícióját. Más szóval: feltétel nélkül, és fájó emlékeit is megtagadva meg kell bocsátania. Ez persze csak mennyei segítséggel sikerülhet.

Másrészt az „adónak” ismernie kell a „vevő” szeretet-nyelvét. A szeretet-közlés ismert, Chapman-féle módjaira gondolok: elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek és testi érintés. [ref]Gary Chapman: Egymásra hangolva – Az öt szeretet-nyelv a házasságban (Harmat, 2002)[/ref]

Férj: Hogyne szeretnélek, hiszen mindent megvettem neked, amit kívántál: aranya nyakláncot, elegáns ruhákat…
Feleség: De én igazából nem ezekre vágytam, hanem csak arra, hogy megfogd a kezemet, és néha átölelj.

Férj: Mindenki láthatja, hogy szeretlek, csak te nem veszed észre. Hiszen kicsempéztem a fürdőszobát, fölástam és bevetettem a kertet, elintéztem, hogy fogadjon a fodrász és a fogorvos. Mindezt a te kedvedért tettem.
Feleség: Hiába. Nem tudom elhinni, hogy szeretsz, ha személyesen rám soha sincs időd.

Sok ehhez hasonló párbeszédet olvashatunk Chapman könyvében. A szeretet-közlés nem jut el a társunkhoz, ha nem azt a szeretet-nyelvet használjuk, amelyet ő megért.

Üzenet Isten adó-csatornáján

Isten hozzánk szóló üzenetének summája ugyanaz, amit egymás felé kellene közölnünk kapcsolatunk érdekében: Fontos vagy nekem, szeretlek.

Fontosak vagyunk Isten számára, hiszen ránk bízta a földet, rajta a többi élőlényt, hogy Őt képviselve (az Ő képét hordozva) uralkodjunk felette. Az Ő megbízottai vagyunk, teremtői munkájának „koronája”. Fontosak vagyunk Isten számára, hiszen nem nyugodott bele abba, hogy elszakadtunk tőle, az Élet Forrásától, és ezzel a pusztulás, a halál útjára léptünk, hanem mindent megtett, hogy megmentsen minket. Utánunk kiáltott természeti katasztrófákkal és prófétai igékkel évezredeken át. Fontosak vagyunk neki, hiszen személyesen eljött közénk emberként, vállalva a nekünk járó ítéletet.

A Biblia arról szól, hogy Isten szereti az embert – hűtlensége ellenére is.

Drágának tartalak és becsesnek, szeretlek.
– Ézsaiás 43:4

– üzeni Izraelnek, ami az Új Szövetség népe számára (számunkra) személyre szóló üzenet.

Ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!
– János 13:34

– bíztatja Jézus akkori és mai tanítványait. Nem a szeretet mértékéről beszél, hanem a módjáról: úgy, ahogyan Jézus: szolgálva egymást életünket (időnket, figyelmünket) adva egymásnak.

Isten megtalálta a módját annak, hogy üzenete eljusson hozzánk: „áthatolt az egeken”, „hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben” (Zsidók 4:14-15) – ezzel biztosít arról, hogy ismer, ért és megért minket. Az Ő empátiája minta lehet számunkra, hogy mi is elfogadjuk és megértsük egymást.