Az üzenet vétele – Hogy halljuk meg egymást?

A kommunikációnak két eleme van: vétel és adás.

Az üzenet vétele

Ha nem jut el hozzám a másik ember üzenete, annak egyik oka az lehet, hogy nem tudom fogni az ő „adását”, a hiba tehát az én „vevő-készülékemben” van. Ezt szemlélteti a „süket sógor” adomája:

− Jó napot, sógor!
− Csónakot fódozok.
− Hát az öreg mit csinál?
− Kilyukadt a feneke.
(Kodály Zoltán: A süket sógor c. kórusművéből)

A vétel zavarát legtöbbször nem testi, hanem lelki süketség okozza, ami az egocentrikus beállítottság miatt keletkezik. Vagyis nem a kommunikációs technika, hanem az ember hibás.

Amikor családi házban laktunk, olykor áthallatszott a szomszéd kertből egy idős házaspár beszélgetése. A néni folyamatosan ontotta a szöveget, a bácsi csak néha-néha szúrt közbe egy-egy mondatot. Egy ilyen közbeszúrt mondatra a néni felcsattant:
− Ne szólj mindig közbe! Az ember nem tud tőled szóhoz jutni!

Igen, az egocentrizmus (az önközpontúság) vakká és süketté teszi az embert.

De nézzük át kissé alaposabban, hogy történik az üzenet vétele!

Mi jut el hozzánk a külvilágból? Egyáltalán nem minden, amit tartalmaz a környező világ. Az információnak legalább három szűrőn kell áthatolnia:

Közlés =>

1. Az érzékelő berendezés szűrője => 2. Az érdeklődés szűrője => 3. Ego-szűrő

=> Fogadott közlés

1. Az érzékelő berendezés szűrője

Környezetünk számos jelenségét természetes adottságaink útján nem érzékeljük, mert érzékszerveink nem alkalmasak rá. Fényt, hangot, vagy bármit csak bizonyos intenzitás- és frekvencia-tartományon belül vagyunk képesek felfogni. Más élőlények számára az érzékelhető valóság-tartomány sok esetben nem azonos a miénkkel. A kígyó süket mindenféle hangra (a kígyóbűvölő furulyaszólóját csak mi halljuk), a vakondok a föld felszínén, nappali fényben sem lát semmit. Ugyanakkor a kutya 40 ezer Hz-ig hallja a hangokat (mi csak 20 ezerig). A rádióhullámok (és sokféle sugárzás) felfogásához speciális készülékekre van szükségünk.

Úgy vélem, a Teremtő bölcsessége nyilvánul meg abban, hogy a minket körülvevő valóságnak csak töredékét érzékeljük, mégpedig azt, amire életünkhöz szükségünk van. Az állatok életét megfigyelve ugyanezt állapíthatjuk meg: azt érzékelik, amire szükségük van a táplálékszerzésben, a párkeresésben, a veszély elkerülésében stb. Ha minden információ eljutna hozzánk, nem bírnánk elviselni a ránk zúduló hatalmas ingertömeget. Köztudott, hogy az érzékelési teljesítményben egyéni különbségek is vannak közöttünk. Különbözünk egymástól zenei hallásban, színlátásban, sőt még a szagok megkülönböztetésének képességében is. Tudjuk, hogy az öregedéssel a látás és a hallás gyengülése is gyakran együtt jár.

Ha társunknál ez bekövetkezik, figyelemmel kell lennünk rá; amikor beszélgetünk vele, kellő hangerővel és jól tagolva ejtsük a szavakat.

2. Az érdeklődés szűrője

Az őszibarackfán a katicabogár a gyönyörű gyümölcsöket talán észre sem veszi, az ő számára a fa akkor terem jól, ha tele van levéltetvekkel. Ugyanazt azt erdőt másképp látja a fakereskedő, a vadász, a gombagyűjtő, a botanikus, a romantikus költő és a szerelmespár.

Egy magyar házaspár Rómában tölti a szabadságát. A nő minden híres épületet látni akar, minden múzeumba szeretne betérni; a férj azt figyeli, hogy hol vannak kényelmes, árnyékos padok, és milyen csemegét lehet kapni az utcai árusoknál. Idehaza a feleség azt veszi észre, hogy elhasználódott a függöny és kopott a szőnyeg; férje inkább az autó lecserélésén és a hobby-kert locsoló-berendezésének a felújításán gondolkodik.

Nem tudom figyelmesen végighallgatni azt az előadást, amelynek a témája nem érdekel. Párom beszámolójából sem ragad meg minden részlet; de azért figyelek arra is, ami számomra nem annyira fontos, mert ő maga érdekel.

Csak azt a beszélgetést élvezzük, amelyben érdeklődésünknek megfelelő témáról van szó. Ezért mielőtt eldönti valaki, hogy megköti-e a házasságot azzal, akivel együtt jár, érdemes mérlegelni, hogy mennyire közös az érdeklődési körük. Amikor pedig már benne élünk a házasságban, tekintsük fontosnak, közös érdekünknek, hogy más irányú érdeklődésével együtt fogadjuk el a társunkat; s mivel ő maga érdekel, érdekel a munkája is, érdekel a múltja, a tervei és az álmai.

3. Az ego-szűrő

Itt már teljes mértékben az emberi kommunikáció problémájához jutottunk. Öntudatunk és én-képünk ugyanis csak nekünk, embereknek van. Ezzel jár együtt az a vágyunk is, hogy mások értékeljenek, ismerjék fel jó tulajdonságainkat és képességeinket. Ha ez a vágyunk nem teljesül abban a közösségben, amelyben élünk, mások társaságát, más közösséget keresünk. A szerelmi kapcsolatok születésében is nagy szerepet játszik a másik embertől érkező pozitív visszajelzés. Szinte kimondhatjuk, hogy kölcsönös vonzalom azokban születik, akik nagyra értékelik egymást, és ezt valamiképpen ki is fejezik egymás felé. Ugyanakkor, amikor kihűl a szerelem, és a másiktól nem érkezik nagyra értékelő üzenet, hajlamosak leszünk az eltávolodásra.

A 20. század elején a szociálpszichológia egyik első úttörője – George Meadszociális tükörnek nevezte a másik ember irántunk tanúsított viselkedéséből tükröződő ént. Az énkép kialakulásának a szociális tükör a legfontosabb forrása.

Mégsem olyan egyszerű ez a kérdés, mint amilyennek első megközelítésre látszik, vagyis hogy olyannak gondoljuk magunkat, amilyennek mások szemében látni véljük. Ami ugyanis a másiktól jön, azt mi szubjektíven értékeljük, más szóval: az ego-szűrőn keresztül. A forrásnak esze-ágában sem volt (bocsánat a megszemélyesítésért!) szépnek mutatni Nárcisszuszt, amikor az szomjasan fölé hajolt; inkább a királyfi vágya volt az, hogy szépnek lássa magát, és ezzel lehetővé váljék önmaga csodálata.

Az a tükör is teljesen objektív, amelyben a kiscica hatalmas oroszlánt lát, amikor belenéz.

Így történhet meg az a néha tragikus tévedés, hogy valaki azt hiszi: a másik szerelmes belé. Pedig csak szóba állt vele, kedves volt és mosolygott. A tévedést a projekció okozta: a másik magatartásába bele látta azt, ami nem volt benne. Azért látta bele, mert – talán nem is tudatosan – vágyott arra, hogy az illető beleszeressen.

Súlyos tévedést okozó projekció származhat a csökkentértékűségi érzésből is. A saját értékeiben bizonytalan ember elutasításként, rosszindulatú kritikaként értelmezheti a társa megnyilvánulásait (szavait, mozdulatit, arcjátékát), noha erre objektíve nincs oka.

Mindannyian tudjuk – tapasztaljuk –, hogy a beszélgetés csak akkor okoz örömet, ha közben az elfogadás és a pozitív értékelés üzenete érkezik hozzánk társunk közléseiből. Ezért hasznunkra válna, ha járatosak lennénk a kommunikáció kultúrájában, azaz jól értenénk, és nem értenénk félre beszélgető partnerünk metakommunikatív jelzéseit. (Metakommunikáción a beszédet kísérő, nem szóbeli megnyilvánulásokat értjük. Ilyenek a nyomatékok, a hangszín- és hangerőváltozás, a tekintet, a testtartás, a taglejtés stb.) De a leghasznosabb az lenne, ha ki tudnánk iktatni felvevő berendezésünkből az ego-szűrőt.

Ehhez a hétköznapok nyelvén megfogalmazott tanács így hangzik: Ne magadra koncentrálj, amikor a másikkal beszélsz (ne arra figyelj, hogy hogyan néz rád és milyennek tart téged), hanem őrá; ővele foglalkozz gondolatban is! Schulz von Thun ismert sémáját alkalmazva: Ne azt a füledet használd beszélgetés közben, amely azt hallja meg, hogy a társad milyennek tart téged, hanem azt, amelyik arra figyel, hogy milyen állapotban van ő.

A Biblia általánosabban és mélyebben fogalmazza meg ugyanezt a tanácsot a házassággal kapcsolatban:

Rendeljétek alá magatokat egymásnak.
– Efezus 5:21

Reklámok

A lelkiismeret tisztasága


Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből

Olyan tűz ez, amely a pusztulás helyéig emészt (Jób 31:12)

„Mert nehéz a kő és nehéz az ólom,
De nehezebb, kit titkos súlyú bűn nyom.” (Babits)

Tiszta-e a lelkiismereted? – tesszük fel a kérdést számonkérően egy másik embernek. De tudjuk-e, hogy mi a lelkiismeret?

Az „utca embere” egy vállrándítással talán ezt válaszolja: „Az, ami furdalni szokott.” A németeket mardossa a lelkiismeret; a bibliai személyeket égeti, perzseli, emészti, mint a tűz (pl. Jób 31:9-12). Valamiképpen mindenkit bánt, gyötör vagy kínoz. A valóság azonban az, hogy nem mindig és nem mindenkit szokott bántani.

A LELKIISMERET valamiféle jelzőkészülék, amit Valaki beleépített az emberbe. Amíg működik, addig számíthatunk arra, hogy az illető erkölcsileg befolyásolható, számonkérhető vagy megbízható. Akinél ez a „készülék” nem működik, azzal nem érdemes üzletet kötni, együtt dolgozni, barátkozni, de még szóba állni sem. A lelkiismeret megléte minden emberi kapcsolat előfeltétele.

A pszichológus Gordon Allport nem a lelkiismeretet, hanem a LELKIISMERET-FURDALÁST definiálja: belső konfliktus, pontosabban az énkép és a cselekvés disszonanciája.

Kellemetlen, fülsértő élmény, ha valaki egy bádogdarabbal karcolja a betont, vagy ha két egymás melletti billentyűt egyszerre üt le a zongorán. A hangok, amiket hallunk, összeférhetetlenek, nem tűrik egymást.

Becsületes embernek ismerem magam. De amit most tettem, az becstelenség. Ez a két tény nem fér meg egymás mellett, valami csikorog bennem: bánt a lelkiismeret.

„Az Úr szolgája vagyok” – ezt a tényt tartalmazta Jónás próféta énképe. De nem azt tette, amit a Gazda parancsolt neki. Ezért kínozta a lelkiismeret.

Mit lehet tenni a kínzó lelkiismerettel? El lehet hallgattatni? El lehet altatni? Ki lehet irtani? Jónás mindezeket megpróbálta.

…és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot…

Hajóra szállott, mely elvinné őtet
Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!
– Babits

Két ellentétes irányú erő csap össze a lelkiismeret-furdalástól szenvedő ember lelkében: az, amit önismerete (énképe) alapján tennie kellene, és az, amit tesz. (A konfliktus = ellentétes irányú erők összecsapása.)

Két ellentétes irányú erő csap össze Jónás lelkében; az Úr parancsa: Menj Ninivébe és prédikálj! – hiszen próféta vagy, most ez a dolgod, oda küldelek. A másik erő: Nem akarok menni. Utálom ezt a munkát. Nem szeretem a niniveieket, hiszen ellenségeik, még meg találnak térni, és ezt én nem szeretném. Mit tesz Jónás? Látszólag „közbülső” utat választ: megy is meg nem is. Az Úr parancsára elindul, de nem oda, ahová az Úr küldi. „Kilép a mezőből” (Kurt Lewin kifejezése). Menekülni próbál a kínos helyzetből.

Mitől „nem tiszta” a lelkiismeretünk?

Ennek sokféle oka lehet:

  • nem tettem meg, amit meg kellett volna tennem;
  • megfosztottam a társamat (vagy egy másik embert – a gyerekemet, a barátomat, a szüleimet, a munkatársamat) attól, amit tőlem kellett volna megkapnia (időt, figyelmet, gondoskodást, tiszteletet, szeretetet, szerelmet stb.);
  • elhallgattam valamit vagy hazudtam;
  • veszteséget, kárt, fájdalmat okoztam.

Pedig nem ilyen önzőnek, figyelmetlennek, hazugnak stb. szeretném ismerni magamat! Most úgy érzem: kis féreg vagyok, azt sem érdemlem meg, hogy rám süssön a nap. Vagy pedig folyton csak magammal foglalkozom, már egészen belecsavarodtam önmagamba.

Gyakran menekülni szoktunk, ha nem tudunk megoldani egy nehéz konfliktus-helyzetet, például házassági válságot, munkahelyi kudarcot, önbecsülésünk megrendülését, fenyegető veszélyhelyzetet, vagy akár lelkiismeretünk háborgását. A menekülés „helye” sokféle lehet: fokozott munka, hobby, pszichoszomatikus betegség, cimborák társasága, házasságon kívüli párkapcsolat, alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás, lótás-futás… Csalódott asszonyok a gyerekeikhez menekülnek. Elkeseredett férfiak visszaszaladnak a mamához. Menedékhely lehet egy álomvilág is, okkult praktikák, idegen vallások. Még lehetne folytatni a felsorolást. Az biztos, hogy ezek a „helyek” nem adnak valódi védelmet. A hívő ember, ha nem veszítette el a fejét, Istenhez menekül, mert tudja, hogy Ő „pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek” (Zsoltárok 18:31). Isten pedig többnyire visszaküld a nehézségek közé, de megerősít, felkészít, és jelenlétéről biztosít minket. Így tett Jónással is. De előbb még fokozta a veszélyt és a kétségbeesést.

Az Úr azonban szerzett nagy szelet
és elbocsátá a tenger felett.
– Babits

Kísérletek a disszonancia feloldására

A. Önbecsapás (= önmagamnak hazudok)
Lélektani alapja az elfojtás, más szóval: amit kellemetlen érzés tudnom, azt kiszorítom a tudatomból. Erről a tőről tarka jelenség-világ sarjad:

  • Eltagadás – Nem tudatos tagadása a valóságnak; vagyis magam is elhiszem, hogy nem hazudtam, nem csaltam, nem loptam, nem ordítoztam – pedig valójában mindezt megtettem.
  • Bagatellizálás – Elismerem ugyan, hogy megtettem, de meggyőződéssel állítom, hogy ennek nincs jelentősége. „Mindenki ezt csinálja.” „Nem ártottam ezzel senkinek.”
  • Racionalizáció – Kimagyarázom a történteket: tulajdonképpen jót tettem. „Igen, megettem a vacsoráját, de ő legalább nem fog elhízni.”
  • Projekció – „Nem én hazudtam, hanem ő.” „A szálka az ő szemében van.”
  • Reakcióképzés – „Csakazértis megmutatom, hogy…”

B. Békekötés a „rosszabbik énemmel”

  • „Én már csak ilyen vagyok.”
  • „Nem tudok (valójában nem akarok) megváltozni.”
  • „Fogadjatok el ilyennek.”

C. Beismerés = bűnvallás
Ez a tett kockázatosnak látszik. Ugyanakkor a disszonancia feloldásának ez az egyetlen célravezető módja.

Kockázatos dolog levetni a páncélt és ez által sebezhetővé válni. De jó, ha tudjuk: az állatok így szoktak „kibékülni”. Etológusok megfigyelték a fajon belüli küzdelem „játékszabályait”. Küzdenek a szarvasbikák, csattognak az agancsok. Amikor az egyik érzi, hogy veszíteni fog, feladja a harcot: oldalra fordul, ezzel teljes oldalát odakínálja ellenfelének: ide döfj bele. Ez a döfés súlyos sebet ejtene. De az erre a jelre megtorpan, nem döf bele, a harc véget ér. Hasonlóképpen viselkednek az egymással marakodó farkasok is: amelyik vesztésre áll, a nyakát kínálja fel. Ha a másik belemarna, a főütőeret harapná ketté, ez halálos harapás lenne. De a győztes ezt nem teszi.

Nekünk, embereknek, ez nehéz lecke: merjünk vesztesek lenni. Persze a másik is ember (nem szarvas és nem farkas), ezért nem biztos, hogy nem döf vagy nem harap belénk. A beismerés valóban kockázatos.

Foglaljuk össze a lelkiismeret-furdalás feloldásának lehetőségeit:

Kínoz a lelkiismeret

→ elfojtom

→ beindulnak az elhárító mechanizmusok – a neurózis útja

→ tudatosítom és feltárom

→ békét kötök a rosszabbik énemmel – a bűnözővé válás útja

→ megbánom, bevallom és elhagyom a bűnt – a megtérés útja

Ahhoz, hogy megtérésre jussunk, a kétségbeesésnek – a viharnak – fokozódnia kell. Csak az tudja, hogy mi a kegyelem, aki felfogta, hogy ítélet alatt áll. Ennek érdekében – Isten kegyelméből – jön a cethal.

Jónás a hal gyomrában értette meg, hogy az Úr egyszerre hatalmas és szerető Isten, és azt is, hogy kicsoda ő maga: hűtlen és tehetetlen – a természeti erőknek kiszolgáltatott – követ, akit az Úr mégsem küld el a szolgálatból, hanem továbbra is használni akarja. Istent szolgálni kegyelem és kiváltság.

Emberi testünkben mi is ki vagyunk szolgáltatva természeti erőknek és pneumatikus hatalmaknak. De megérthetjük Jónás történetéből, hogy kegyelem a tehetetlenség, kegyelem a vihar, és kegyelem a cethal.

Hogy lehet imádkozni egy cethal gyomrában? Lehetnek-e ott ép gondolatai az embernek? Jónásnak voltak. Akinek nem volnának, olvassa el figyelmesen és mondja el Jónás imáját.

Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, és Ő meghallgatott engem.
A halál torkából kiáltottam segítségért, és Te meghallottad hangomat.
Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül.
Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem.
Azt gondoltam, hogy eltaszítottál engem magad elől.
Bárcsak újra megláthatnám szent templomodat!
Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül,
hínár fonódott a fejemre.
Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld,
de Te kiemelted életemet a sírból, ó, Uram, Istenem!
Amikor elcsüggedt a lelkem, az Úrra gondoltam,
és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba.
Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket.
De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem.
Az Úrtól jön a szabadulás.
– Jónás 2:3-10

Néhány fontos tanulság

  • A föl nem tárt, ki nem tisztított sebet nem szabad bekötni, mert a gennyes gyulladás az egész testet beteggé teszi. „Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.” (Példabeszédek 28:13)
  • Ne hazudj magadnak se!

Mert aki éltét hazugságba veszti,
A boldogságtól magát elrekeszti.
– Babits

  • A lelkiismeret elhallgattatása (az elfojtás) és a Gonosszal való békekötés (az önzés és a hazugság elfogadása, beépítése az énképbe) végzetes lépések.
  • Amíg furdal a lelkiismeret, addig nem reménytelen a helyzeted. Amikor már nem jelez, menthetetlen vagy.
  • A kereszt tövében (= Krisztus váltságművét elfogadva) köss békét önmagaddal!

„Járuljunk oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől!” (Zsidók 10:22)


« A szív: értékrendünk centruma ∙ ∙ ∙ ∙ ∙ A beszéd tisztasága »