Kőtáblára, vagy szívbe írt törvény?


Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből

Ha eddig úgy gondoltunk Isten Törvényére, hogy az megmondja, hogy mit szabad és mit nem szabad, mit kell megtennünk és mit nem mulaszthatunk el, akkor nem látjuk a lényegét. Első benyomásunk természetesen ez lehet, hiszen megmondja, hogy nem szabad ölni, lopni, hamisan tanúskodni, de meg kell tartanunk a nyugalom napját, tisztelnünk kell a szüleinket. Magatartási szabályok ezek, melyek betartását Isten ellenőrzi? Csak a felszínt látjuk, ha így gondolkodunk.

Tudnunk kell, hogy Isten igéje már az Ószövetségben a szívbe írt törvényről beszél:

Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be.
Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek.
(Jeremiás 31:33)

A szívbe írt törvény lényege: az ÚR a mi Istenünk.

A Tízparancsolat nem tíz darab parancs, hanem egy fontos kijelentés, aminek tíz gyakorlati alkalmazása van.

Az egy fontos kijelentés így hangzik:

Én, az ÚR, vagyok a te Istened,
aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.
(2Mózes 20:2)

Én, az ÚR = Én, JAHVE

Az Ószövetségben az „ÚR” szó általában Jahve nevét rejti. Ezt a nevet – éppen a harmadik parancsolat miatt – nem ejtették ki és nem írták le.

Az egy fontos kijelentés, azaz a Tízparancsolat ezt a kérdést teszi fel a pusztában vándorló népnek, a hallgatónak vagy az olvasónak: Ki a te Istened?

A válasz egyértelmű: Én, Jahve.

A vándorló nép számára ez azt jelentette, hogy nem Egyiptom istenei, nem a pusztai népek istenei, és nem azoknak a népeknek az istenei, akik Kánaán földjén laknak, ahová a nép vándorol, hanem az Isten egyedül Jahve, aki kiszabadította a népet az egyiptomi rabságból. Hogy mennyire fontos ezt kijelenteni, kiderül abból a tragikus jelenetből, ami az aranyborjú felállításakor történt. Ezt mondták akkor a bálványszoborra: Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről (2Mózes 32:4). Hihetetlen, de ez történt; ezt mondták azok az emberek, akik nem sokkal korábban még döbbenten álltak a Sínai-hegy lábánál, ámulattal hallgatva az ÚR szavát.

Mit jelent az, hogy isten? Isten az, akit az ember imád, akitől segítséget vár, akiben reménykedik, aki boldoggá vagy szerencséssé teheti.

Ezért a mai ember számára a Tízparancsolat válasza a ki a te Istened kérdésre ez: Én, Jahve, vagyok a te Istened – nem a pénz, nem a siker, nem a jószerencse, nem a hatalom, nem a komfortos élet, nem a kedvesed, nem a bálványozott gyereked, nem te saját magad. A mai ember ezektől az istenektől várja a boldogságát, vagy legalább a boldogulását, és ezeknek szokott áldozatot is bemutatni: időt, pénzt, munkát, egészséget, becsületet. Nem ritka az emberáldozat sem; Kőműves Kelemen a feleségét áldozta fel fél véka ezüstért és ugyanannyi aranyért.

Én, Jahve, vagyok a te Istened… – ez tehát az egy fontos kijelentés. Ebből következik, hogy éppen ezért…

  1. Ne legyen más istened rajtam kívül!
  2. Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot!
  3. Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét!
  4. Emlékezz meg a nyugalom napjáról!
  5. Tiszteld apádat és anyádat!
  6. Ne ölj!
  7. Ne paráználkodj!
  8. Ne lopj!
  9. Ne tanúskodj hamisan!
  10. Ne kívánj semmit, ami a felebarátodé!

Mindezt azért ne tedd vagy tedd, mert a te Istened az ÚR (=Jahve).


« Miért jött Jézus? ∙ ∙ ∙ ∙ ∙ A Tízparancsolat Jézusra mutat »


Reklámok

Szív: értékrendünk centruma

SZÍV = az ember belső szellemi műhelye, ahonnan a gondolatok elindulnak, ahol az érzések megfogannak, ahol az akarat döntései születnek. A Biblia szóhasználatában az egész ember a szív. Amilyen a szíve, olyan az ember.[ref]Cseri Kálmán, 1998[/ref]


Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből

“Add nekem a szívedet, fiam!” (Példabeszédek 23:26)

Az ÉRTÉK = előnyben részesített dolog.

A kisiskolás gyerek előnyben részesíti a focizást az unalmas leckeírásnál, a szerelmes férfi lemond a vacsoráról, ha ez az ára annak, hogy találkozhasson az imádott kedvessel. De az érték döntéseket – sőt életvezetést – meghatározó szerepére a Bibliában találjuk a legszebb példákat.

Mózes „inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak (értéknek!) tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot” (Zsidók 11:25-26).

Pál apostol felsorolja korábbi életének meghatározó értékeit: „Izráel népéből, Benjámin törzséből származom… a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam. Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért… az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért” (Filippi 3:5-8).

A MEGTÉRÉS = értékváltás = szívcsere

Az édenkerti tragédia során az embernek a szíve romlott meg: saját magát emelte trónra a Teremtő helyett. Ettől kezdve nem volt számára valódi érték az Urat szolgálni (művelni és őrizni a Kertet, uralkodni Istent képviselve a természet felett). Az ember magához ragadta a döntést erkölcsi kérdésekben: mi jó és mi rossz, mi erkölcsös és mi erkölcstelen – ezt fejezi ki a jó és a rossz tudásának fájáról szakított gyümölcs, mint jelkép. Ettől kezdve az Úr szolgálata és a környezet iránti felelősség helyébe a saját, közvetlen érdek került, egy szóval: az önzés. Ettől kezdve lép érvénybe az emberi szívnek az a jellemzése, amit a Szentírás az első globális ítélet – az özönvíz – kapcsán fogalmaz meg: „Az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz” (1Mózes 6:5).

A megromlott szív etikai tézisei

  • Az ember dönti el, hogy mi erkölcsös és mi erkölcstelen (ez a gyümölcse a jó és rossz tudása fájának).
  • Az ember csak saját magának tartozik felelősséggel (nincs tekintély az ember fölött = az ember a maga istene).
  • Az erkölcs forrása is az ember. A mérce a kultúrában, a társadalomban, a többségi döntésben vagy a szituációban van.

Saul életében a Pál-fordulás = a megtérés – szív-cserét, az értékek kicserélését jelentette. A farizeusi vallásos buzgalmat, a merev törvénytiszteletet, a teológiai képzettség túlértékelését, az Isten népéből való test szerinti származást felváltotta a Krisztus iránti szorongató szeretet (2Korinthus 5:14). Pált nemcsak azért tartjuk a „szeretet apostolának”, mert megírta a Szeretet Himnuszát (1Korinthus 13), hanem inkább azért, mert a sikeresnek ígérkező karriert és a biztonságos, kényelmes életet fel tudta adni az Úr ismeretéért és szolgálatáért, ami bizony sok szenvedést, nélkülözést, üldöztetést és (földi értelemben) bizonytalan jövőt hozott számára. Ugyanakkor nem önmagáért fáradozott, hanem azokért a többségükben pogányokért, akiket addig nem is ismert, és akiktől nem várhatta, hogy valaha is hálásak lesznek neki.

Az új szív etikai tézisei:

  • Az erkölcsi megítélés Isten kompetenciája.
  • Életünkkel Istennek kell számot adnunk.
  • A mérték Isten örök érvényű kijelentése.

Az érték-váltás lényege: az önzést a szeretet váltja fel.

„Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti, megtartja azt.” (Lukács 17:33)


« Honnan ered az etikánk? ∙ ∙ ∙ ∙ ∙ A lelkiismeret tisztasága »


Házasságunk lenyomata gyermekeink lelkén

A gyermek biztonságérzetéhez nemcsak arra van szükség, hogy a szülei szeressék őt, hanem arra is, hogy szeressék egymást…

Másfél évtizeddel ezelőtt egy forgalmas budapesti utcából kiköltözhettünk a városon kívülre, egy családi házba. Nagy lelkesedéssel kertépítésbe fogtam. Különösen a ház nyugati oldalán egy jókora területre figyeltem fel, ahol semmiféle hasznos növény nem élt, csak gyomok. „Micsoda paradicsomokat fogok itt termeszteni!” – lelkesedtem. De már az első percben, amikor lenyomtam az ásót, megcsikordult valami. Kiderült, hogy a kiszemelt területen a föld tele van építkezési törmelékkel. Ma sem tudom, hogy az előző tulajdonos miért ásta el oda a sittet, ahelyett, hogy elhordatta volna. Több évbe telt, amíg sikerült ott termőtalajt létrehozni. Bővebben…

Mi a szerelem?

Hogyan tarthatja tisztán életútját az ifjú?
Úgy, hogy megtartja igédet.
Zsoltárok 119:9

„Sötét verem” – írja Petőfi Sándor. Jaj annak, aki beleesik! Hasonlóképpen gondolkodik róla Balassi Bálint is, mert örül, amikor megszabadul tőle. Egyesek szerint a szerelem romantikus álmodozás, amelyből előbb-utóbb mindenki felébred. Mégis szép a plátói szerelem, amelyben csak vágyakozunk a kedves után, de eszünkbe se jut, hogy testi kapcsolatba is lehet lépni vele. (Létezik ma ilyen?) A pszichológus tudatbeszűkülést és projekciót emleget, amikor a szerelemről kérdezik. A mélylélektan materialista szemléletű hívei szerint egy ősi, állati ösztön szublimációjáról van szó.

Az a benyomásom, hogy korunk „gyakorló” szerelmesei túlnyomórészt ez utóbbi – darwinista-freudista – tanítást követik. Hiszen kortársaink közül sokan magas rendű állatnak, vagyis ösztönlénynek tekintik magukat, és viselkedésüket ehhez az emberképhez igazítják.

A 20. század folyamán az derült ki, hogy egy sokat hangoztatott marxista tételnek (a lét határozza meg a tudatot – és nem fordítva) éppen az ellenkezője igaz. Ugyanis ahhoz igazodva élünk és cselekszünk, amit tudunk önmagunkról és a világról. Aki tudja magáról, hogy ő tábornok, az parancsol a közkatonáknak, és nem kér tanácsot tőlük. Aki féregnek képzeli magát, az nem kezdeményez, nem áll elő ötletekkel, hanem visszahúzódik, és arra vár, hogy mikor tapossák el véglegesen.

Korunk emberképe Darwin elméletéből fakad. Eszerint magas rendű állatok vagyunk, akik a létért folytatott küzdelem során, a természetes szelekció révén fölkapaszkodtunk a törzsfejlődési létra legmagasabb fokára. Szabó Lőrinc szavaival: az ember „tökéletes állat”, akik végig járva a tökéletesedés útját „szívében végig fenevad maradt” (Szún Vu Kung lázadása). Egyszerűbben fogalmazva: az ember is ösztönlény, mint az állatok, akiknek nincsenek hosszú távú terveik, hanem csak közvetlen céljaik vannak: kielégíteni alapvető szükségleteiket. Ezzel magától értetődővé, sőt legálissá minősítettük az önzést. Az emberképből ugyanis értékrend sarjad (mit részesítünk előnyben, mit tartunk fontosnak, miért érdemes küzdeni és dolgozni). Életvezetésünk (döntéseink sorozata) pedig értékrendünk szerint alakul:
[table id=5 /]
A mai ember életében ez az ok-okozati lánc a következő:
[table id=6 /]

Az ösztönlény döntéseit és tetteit az élvezeti elv (Lust-Prinzip) vezérli. A szerelmi vágy – noha konkrét személyre irányul – lényegében személytelen, mert nem arra törekszik, hogy testi-lelki-szellemi kapcsolatot építsen egy másik emberrel, hanem arra, hogy élvezethez jusson a másik nem egy kívánatos tagjával.

Ebben a szemléletben a kedvesem (szerelmem tárgya) = ösztöntárgy. Az ösztöntárgy szerepe az, hogy kielégítse a szükségletemet, például a szexuális éhségemet.

Ha történetesen a kedves Olvasónak abban az örömben lenne része, hogy valaki szerelmes belé, gondoljon arra a freudi értelmezés tükrében: Olyan vagyok számára, mint egy csirkecomb: fel akar falni.

Nyilvánvalók ennek a felfogásnak a következményei:

1. Egy tárgyhoz nincs értelme a hűségnek. Bármennyire finom egy csirkecomb, nagyon unalmas, ha minden nap azt kell enni. Idővel a legjobb ennivalónak is romlik a minősége, kiszárad, megposhad, rágóssá válik stb. Ilyenkor természetesen ki kell dobni, és újat kell beszerezni helyette. Azt hiszem, köztudott, hogy sok kortársunk életében ez a szemlélet érvényesül a társukkal kapcsolatban: nem látnak problémát a szexuális hűtlenségben, a partner lecserélésében, a válásban.

2. Ebből a felfogásból ered az is, hogy a párok, ahelyett, hogy örömöt és kielégülést nyújtanának egymásnak, érzelmileg kifosztják, gyötrik, tönkreteszik egymást, míg végül a formálisan fennmaradó kapcsolatukban magányossá válnak. Jól példázza ezt a folyamatot egy vicc. A kannibál siránkozva áll a barlangja előtt: „Jaj, de éhes vagyok, jaj, de éhes vagyok…” Bemegy a barlangba. Amikor kijön, újra siránkozik: „Jaj, de árva vagyok…”

A Biblia emberképe alapvetően különbözik korunk darwini-freudi emberképétől. Isten „ föld porából” teremtett minket, vagyis ugyanabból az anyagból, amiből az élővilág többi tagját. Testünk minden funkciója hasonlóképpen működik a gerinces állatok megfelelő megnyilvánulásaihoz, beleértve a párzás és az ivadékgondozás aktusait is. Ugyanakkor azonban a Teremtő életnek leheletét lehelte orrába, és így lett az ember élőlénnyé (1Mózes 2:7). Nem a törzsfejlődésben elért csúcsteljesítmény, hanem Isten lehelete különbözteti meg az embert az állatoktól.

A föld pora + Isten lehelete = ember

Ez a képlet azt fejezi ki, hogy a test és a lélek szerves, szétválaszthatatlan egységet alkot az emberben, nem egymástól függetlenül működnek. A plátói szerelem, amely igyekszik figyelmen kívül hagyni a másik ember iránti testi vágyakat, nem felel meg a bibliai emberképnek. A Szentírásban testi szerelemről olvashatunk (Énekek Éneke, Példabeszédek 5). De ez a testi szerelem lelki üzenetet hordoz: személyes vonzalmat, kitárulkozást, bizalmat, életre szóló elkötelezettséget. Ugyanakkor idegen a Biblia tanításától a darwini-freudi antropológia is, amely arról akar meggyőzni, hogy csupán szerelmi érzéssé szublimált testi vágy létezik.

Ez a durva materializmus nemcsak a bibliai szemlélettől idegen, hanem minden konzervatív nézettől is. Képviselői talán arra is képesek lennének, hogy Radnóti Miklós „Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét” kezdetű versét fölcseréljék egy operett-dalra: „Vágyom egy nő után”.

Az ókori görög nyelv – az Újszövetség eredeti nyelve – három olyan szót ismer, amelyeket magyarra a szeretet vagy a szerelem szóval lehet lefordítani. De a görög szavak jelentéstartalmai másképpen különböznek egymástól, mint az említett magyar szavaké.

Az érosz testi élvezettel járó szeretetet jelent. Erotikus élményt nyújt az ölelés, a csók és minden szexuális cselekedet. De tágabb értelemben az érosz körébe tartozik az is, ha ízlik az étel, vagy ha élvezettel simogatjuk az ölünkbe bújó kiscicát.

Két és fél éves korában Noémi nevű unokám világított rá legélesebben arra, hogy mit jelent az érosz. Húsvétra egy élő kiskacsát kapott ajándékba. Nagyon szerette ezt a kis jószágot, állandóan a markában akarta tartani. „Ne szorongasd annyit, mert megdöglik” – figyelmeztette az apja. „De én a döglöttet is szeretem” – válaszolta Noémi. Valóban „szerette”, de nem volt tekintettel a kis állat érdekeire.

A görögdinnye ízletes gyümölcs. De ha meghámozzuk, és a tálon hagyjuk, hamarosan erjedni kezd, megszállják a muslicák, élvezhetetlenné válik. Az érosznak is védő burokra van szüksége, hogy ne romoljon el, és hosszú évekig – évtizedekig – élvezhető maradjon.

Az érosz első védőburka a filia. Ez a szó pozitív érzelmekkel telített baráti szeretetet jelent. Akit filiával szeretünk, azzal jókat tudunk beszélgetni, élvezzük egymás társaságát, közös az érdeklődésünk, az alapvető céljaink stb. Nem romlik meg hamar az érosz, ha filiába van burkolva. Ezért boldog, aki elmondhatja, hogy a párja a legjobb barátja.

Az élő hitű keresztyén ember nem ösztönlény, hanem Isten követe az emberi társadalomban. Teste a Szentlélek temploma, ezért ösztönéletét is az Úrtól kapott szeretet irányítja. Szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által – írja az apostol (Róma 5:5). Pál itt az agapé szót használja. Mindig ez a szó szerepel az Újszövetségben, amikor az Isten szeretetéről van szó. Az agapé himnusza az 1Korinthus 13 híres fejezete is. Miközben az élvezeti elv irányítja azok szerelmi életét, akik ösztönlénynek tekintik magukat, a keresztyén ember az agapé-elvhez igazodik a szerelem és a házasság gyakorlatában is.

A bibliai emberképből kiinduló ok-okozati lánc a következőképpen alakul:
[table id=7 /]

Az agapé szó eredetileg közös vacsorát jelentett. Az ókori keleti ember, ha asztalhoz telepedett valakivel, ezzel kifejezte azt, hogy kész elfogadni és befogadni az illetőt, sőt életközösséget vállal vele. Ezért ütköztek meg a farizeusok azon, hogy Jézus együtt evett és ivott a vámszedőkkel és „egyéb bűnösökkel”, mert ezzel azt fejezte ki, hogy vállalja ezeket az embereket. Meg is mondta: értük jött. Ennek fényében az Úr legnagyszerűbb ígérete számunkra az, hogy velünk vacsorázik, ha megnyitjuk számára az ajtót és behívjuk Őt az életünkbe.

Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.
(Jelenések 3:20)

Az agapé elkötelezett szeretet. Nem függ a szeretett személy viszont-szeretetétől, viselkedésétől, hálájától. Az érosszal és a filiával ellentétben, az agapé nem múlik el soha (1Korinthus 13:8). Ezért az agapé olyan, mint egy kemény csonthéj a filia hártyája körül. Egyedül Isten képes agapéval szeretni, és azok, akiket megajándékozott vele.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy Isten azt akarja, hogy az Ő gyermekeinek életében az agapé legyen a kapcsolat, a házasság alapja. Ez először is azt jelenti, hogy a valódi keresztyének nem futó kalandokra vállalkoznak, hanem életre szóló szövetségre lépnek egymással.

Nem hagynak „biztonsági kiskaput” a menekülésre azzal, hogy a házasságot meg sem kötik, hanem csak összeköltöznek, hogy könnyebb legyen a kapcsolat megszakítása „szükség esetén”. Testi kapcsolat létesítésével képesek megvárni a házasság valóban biztonságos fészkét, hiszen az agapé türelmes (1Korinthus 13:4). Nemcsak a saját szükségleteik kielégítését keresik, hanem a párjukét is, hiszen az agapé nem keresi a maga hasznát (1Kor 13, 5a). Készek megbocsátani a másik botlásait, hiszen az agapé nem rója fel a rosszat (1Korinthus 13:5b). Ha zátonyra fut a kapcsolat, nem adják fel, hiszen az agapé mindent remél, mindent eltűr (1Korinthus 13:7).

Azt hiszem, nem szükséges bizonygatni, hogy az agapé-szerelemre csak olyan pároknak van esélyük, akik először Jézus Krisztussal vállaltak örök életre szóló közösséget, mielőtt egymással is egy földi életre szóló szövetségre lépnének. Magyarul: hívő embernek hívő ember legyen a párja. Hiszen, ha nem ugyanazok az értékeik, aligha fognak egymással harmonizálni.

Nem csodálkoznék, ha írásomat olvasva valaki azt kérdezné: Nem túlzás ez? Lehetséges-e agapé-szerelem a mai világban?

Meggyőződésem, hogy emberi erővel soha sem volt lehetséges. A keresztyén élet titka éppen az, hogy a bennünk élő Krisztus valósítja meg. A hitetlen ember Isten számára halott, sodródik az árral, mint a döglött halak. Az élő halak azonban képesek árral szembe úszni.

Honnan ered az etikánk?

Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből

Szívembe zártam beszédedet (Zsoltárok 119:11)

Azt mondják: az ember erkölcsi lény. Bizonyára egyetlen más földi teremtménynek sincsenek erkölcsi problémái. Az ember akkor is erkölcsi lény, amikor erkölcstelen. Ha elaltatja a lelkiismeretét, ezt is azért teszi, mert zavarja az, hogy tettei vagy szándékai nem felelnek meg a lelkében őrzött erkölcsi mértéknek.

Igen, az embert zavarja az, hogy erkölcsi mérték van benne, nem szeret tudomást venni róla, eltagadja a létezését is, de ezzel ember-mivoltát is tagadja. Végül elfelejti, hogy kicsoda ő, és elhiszi magának, hogy ő is az állatvilág tagja.

Az állatot – az ösztönlényt – csak az érdekli igazán, hogy a szükségleteit kielégítse. „Az élet célja semmi más, mint jó evés és jó ivás” – halljuk egy operett-dalban, és természetesen még más ösztönös vágyak kielégítése is szerepel a célok között: birtoklás, hatalom, szex. De ezzel az életszemlélettel az ember nem állatiassá válik (ne sértegessük az állatokat!), hanem embertelenné. Nem tudunk állattá válni, mert a Teremtő embernek teremtett minket, hanem csak megtagadni tudjuk ember-mivoltunkat, és ezzel megtagadjuk Istent is.

Embernek lenni – erkölcsi felelősség. Isten felelősséget ruházott ránk, amikor azt parancsolta, hogy „Uralkodjatok a földön mozgó minden élőlényen” (1Mózes 1:28). A Biblia szemléletében ugyanis az uralkodás szolgálatot jelent („Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon…” Máté 20:28); más szóval a vezető szerep: munkálkodás azok érdekében, akik ránk vannak bízva.

Továbbá ez az uralkodás nem önkényuralom, hanem megbízatás. A valódi hatalom nem a megbízotté, hanem a megbízóé; vagyis Isten képét hordozva, Isten kép-viseletében kell uralkodnia az embernek. Ez pedig csak úgy valósulhat meg, ha az ember folyamatosan kapcsolatot tart Istennel, hiszen megbízatásában a megbízó akaratához kell igazodnia.

Az istenképűség és igaz emberség ezt jelenti: Istent képviselve mások érdekében élek és cselekszem.

Az istentelenség és embertelenség jelentése pedig ez: a magam nevében és a magam érdekében élek és cselekszem. A bűn lényege az Istentől függetlenített élet, ami szükségszerűen egymástól is eltávolít minket. Ősszüleink fügefalevelekből összefőzött köténye azt jelenti, hogy megrendült a bizalmuk egymás iránt.

Korunk fogyasztói életszemlélete és értékrendje az „én is állat vagyok”, „én is ösztönlény vagyok” önámítás megnyilvánulása. Nem akarunk hinni a Megbízóban, de el akarjuk hitetni magunkkal, hogy a magunk ura, a magunk istene vagyunk (ezt sugalmazta a Kígyó: „Olyanok lesztek, mint az Isten” – 1Mózes 3:5); ezért jogunk van a természetet a magunk szolgálatába állítani, ahelyett, hogy mi szolgálnánk neki. Őriznünk és művelnünk kellene a Kertet, ehelyett kifosztjuk és tönkretesszük.

Gondolatmenetünket az alábbi sémában foglalhatjuk össze:

Emberkép → Értékrend → Erkölcs

Kissé bővebben: a válaszunk arra a kérdésre, hogy kik vagyunk, mi emberek (ösztönlények, vagy Isten megbízottai) meghatározza az értékrendünket, vagyis azt, hogy mit részesítünk előnyben: közvetlen szükségleteink kielégítését vagy Teremtőnk és társaink szolgálatát. Erkölcsi magatartásunk pedig értékrendünkből fakad. Jézus ezt így fogalmazza meg:

“A jó ember jó kincséből hoz elő jót. A gonosz ember gonosz kincséből hoz elő gonoszt.”
– Máté 12:35

Értékrendünk centrumát a Biblia egy jól ismert, de sokszor rosszul értett szóval jelöli. Ez a szó: szív. A szív nem érzelmeink központja, hanem értékrendünké. „Ahol a kincsetek, ott lesz a ti szívetek is” (Lukács 12:34). A szívben „gyökerezik” erkölcsi magatartásunk – életünk különböző területein:

A “szív” = az értékrend centruma – belőle indul ki minden más:

→ Lelkiismeret (énképem és magatartásom disszonanciája)
→ Önkifejezés (külső megjelenés, társas magatartás, beszéd)
→ Gondolatok (magunkról, másokról, céljainkról, stb.)
→ Indítékok, Tettek
→ Kapcsolatok (önzés, szeretet)

Ezzel ki is jelöltük az etika körüli őrjáratunk következő állomásait. Szó lesz

  • a lelkiismeret,
  • a beszéd,
  • a gondolatok,
  • az indítékok, a tettek, és
  • a kapcsolatok tisztaságáról.

Előbb azonban tisztáznunk kell az érték – vagy inkább a szív – fogalmát, hogy jól értsük azt is: mit jelent a tisztaság lelki értelemben.

Fejtegetéseinkre Jézus etikájának bemutatása teszi fel a koronát.

Az összefoglaló fejezetben pedig azt a következtetést vonjuk le az elmondottakból, hogy Isten ítélete és az evangélium egymást feltételező fogalmak. Az Istentől való elszakadás miatt szükségszerűen ránk zúdul az ítélet, amit csak Isten kegyelmi beavatkozása képes elhárítani. A kegyelem jelentőségét pedig csak az fogja fel, aki előbb megértette, hogy Isten ítélete alatt áll.


« Tartalom ∙ ∙ ∙ ∙ ∙ A szív: Értékrendünk centruma »


ember, erkölcs, értékrend, etika, istenképűség, szolgálat, természetvédelem, uralkodás