A beszéd tisztasága


Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből

Élet és halál van a nyelv hatalmában.
(Példabeszédek 18:21)

Az a tény, hogy mi emberek tudunk beszélni (Isten földi teremtményei között egyedüliként!) – óriási kiváltság, hatalmas lehetőség, és súlyos felelősség.

Kiváltság a beszéd képessége, mert az állatok nem képesek rá.

Nem igaz, hogy a papagájt meg lehet tanítani beszélni. Amit ez a tanulékony és érdekes madár produkál, az a legjobb esetben is emberi hangok utánzása, amit megfelelő helyzetben alkalmaz. A jó kutya kitűnően kommunikál a jó gazdival, „megérti” az ember utasításait, de amit hangokkal és testmozgással kifejez, az messze van az emberi beszéd differenciáltan gazdag közlési lehetőségeitől.

Kiváltság a beszéd az ember számára azért is, mert isteni képesség. A bálványok némák – fejtegeti Jeremiás (10:1-10) –, de az élő Isten szól az emberekhez.

Lehetőség is a beszéd, mert minden más közlési módnál gazdagabb és hatékonyabb módja az információcserének, feltárulkozásnak, kapcsolatteremtésnek és a kapcsolataink ápolásának.

Ugyanakkor felelősséget is terhel ránk az, hogy beszélni tudunk: felelősség, hogy mit mondunk és mit hallgatunk el, – egyáltalán az, hogy mire használjuk a beszédet. Szavakkal ugyanis akár ölni is lehet, de lehet gyógyítani is és életet menteni.

Nyilvánvaló mindezek alapján, hogy ha a beszéd ennyire emberi és ennyire fontos dolog, meg kell becsülnünk. Amit mondunk, sohase legyen csak szó vagy üres fecsegés. Ennek a felelősségnek a komolyságát maga az IGE – Isten szava – is hangsúlyozza: Minden haszontalan szóról, amit kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján. (Máté 12:36) A „haszontalan” jelző itt többet jelent annál, hogy nem származik belőle haszon. A Károli fordítás „hivalkodó” beszédet említ; a Szent István Társulat szövege „fölösleges” szavakat ír.

Amit megbecsülünk, azt tisztán tartjuk. Tisztán tartjuk az utcát (bárcsak így lenne!), a lakást, az autót, a testünket, és fizikai értelemben is a szánkat. Hogy lehet, hogy sokan mégis elfogadhatónak tartják a mocskos beszédet, és ami a beszédet leginkább beszennyezi: a hazudozást?

Az Úr Jézus ezt tanítja: Amivel tele van a szív, azt szólja a száj. (Lukács 6, 45)

Ennek alapján szögezzük le, hogy a mocskos beszéd és a hazudozás

  • NEM rossz szokás csupán,
  • NEM pallérozatlan modor,
  • NEM ártatlan gátlástalanság,
  • NEM bizalmas jópofáskodás,
  • HANEM a romlott szív gyümölcse.

Ezen a tényen nem változtat az, hogy kinek szennyes a beszéde: hogy az illető neveletlen kamasz, sumákoló férj vagy vezető politikus. A trágár szavak minden esetben trágár szavak, a hazugság mindenki szájából hazugság. Aki így beszél, az romlott szívű ember.

A családi életet és a közéletet egyaránt jótékonyan gyógyító tanítás a Hegyi Beszédben ez: A ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van. (Máté 5:37)

A hazugság gyümölcse halál

Ki az a „Gonosz”, akit az Úr itt egyes számban említ? (Írhatjuk nagy kezdőbetűvel, mert személyről van szó.) Jézus így jellemzi őt: Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja. (János 8:44)

A Kígyó (első ízben így nevezi őt a Biblia) az Éden-kertben hazugsággal vette rá az embert a Teremtő Istentől való elszakadásra. Az első hazugságot kérdésbe csomagolta: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Isten ilyent nem mondott, ezt az ember is tudta. De ez a kérdés belecsempészte az ember szívébe az Isten iránti bizalmatlanság csíráját. Éva még megpróbálkozik a helyreigazítással: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. Nyilvánvaló, hogy Isten védeni akarja az embert. A helyzet hasonló ahhoz, mint amikor a magas feszültségű villanyvezeték oszlopára kiteszik a táblát: „A vezeték érintése életveszélyes.” De a hazug kérdés felkelti a gyanút: „Isten talán korlátozni akar minket?” Ez a gyanú nyit ajtót az ember szívében a következő, most már állításként megfogalmazott hazugság előtt: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz. (1Mózes 3:1-5)

Fontos értenünk a bibliai jelképeket. Ősszüleink nem a „tudás fájáról” ettek, ahogyan sokan hiszik, hanem a jó és rossz tudásának fájáról (1Mózes 2:17), vagyis az erkölcsi megítélés fájáról. Amit az Éden-kertben az ember a Kígyó tanácsára tett, ezt fejezi ki: „Isten ne szóljon bele az életünkbe, nekünk ne mondja meg, hogy mi jó és mi rossz, mi erkölcsös és mi erkölcstelen, mert tudjuk azt mi magunktól is.” Az ember önmaga istene akart lenni (Olyanok lesztek, mint Isten.).

De vajon valóban meghaltak-e akkor? Isten kiűzte őket az Éden-kertből, gyermekeik már a kerten kívül születtek. A harmadiknak született fiú, Séth születése után Ádám még nyolcszáz évig élt, kilencszázharminc éves korában halt meg (1Mózes 5:5). Eszerint a Kígyó mégis igazat mondott? Egyáltalán nem.

A Biblia élet és halál fogalma nem biológiai. Ősszüleink meghaltak még akkor, ott, amikor ettek a tiltott fa gyümölcséből. Elszakadtak Istentől, az élet forrásától: olyanok lettek, mint a vágott virág, amelyben már nem működnek alapvető életfolyamatok, ezért nem érlel termést, csak olyan, mintha élne. Azóta az emberek az Éden-kerten kívül „halva születnek”; de akiknek helyreáll a kapcsolatuk az Élet Fejedelmével, azok átmennek a halálból az életbe (János 5:24). Pál így bíztatja a hívőket: Adjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek (Róma 6:13). János pedig leszögezi: Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe (1János 3:14), majd később: Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban (1János 5:12).

Az ördög tehát a hazugság által megölte az embert. A hazugság halálos méreg.

Halálos méregről szól Jakab is, amikor a nyelv bűneiről beszél. De olvassuk el az egész szakaszt:

Olyan a nyelv tagjaink között, hogy egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket, miközben maga is lángba borul a gyehenna tüzétől. Mindenfajta vadállat és madár, csúszómászó és tengeri állat megszelídíthető: meg is szelídíti az ember; a nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlenül gonosz az, telve halálos méreggel. Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie. Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból árasztja-e az édes és a keserű vizet? (Jakab 3:6-11)

Mindebből az következik, hogy a beszéd tisztasága vagy tisztátalansága nem mellékes kérdés, hiszen az életünk múlik rajta.

Nézzük meg először azt, hogy az Istentől való elszakadásból mi következik az emberiség számára, majd ezt követően beszéljünk személyes életünkről.

Az ember tragédiája

Amikor Isten megáldotta az embert és azt parancsolta: Hódítsátok meg a földet! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen! – hatalmat adott neki a természet fölött: a tudás hatalmát. Más szavakkal: felszólította az embert a természettudományos kutatásra, hiszen uralkodni az képes a természet fölött, aki ismeri a törvényeit, és a természeti törvények ismeretében képes lesz azokat alkalmazni, azaz technikát létrehozni. „A tudás hatalom” (Francis Bacon 1561-1626).

Isten nem vonta vissza az embertől a tudás hatalmát. De amióta elszakadtunk tőle, az erkölcsi megítélést is magunkhoz ragadtuk: mi akarjuk eldönteni, hogy mi jó és mi rossz, azaz mi erkölcsös és mi erkölcstelen. Az Isten kijelentésén alapuló, örök érvényű erkölcs helyett korszakról korszakra változó, a kultúrától (sőt ma már a szituációtól) függő erkölcs alapján élünk. A tudás hatalma megromlott erkölcsű teremtmény kezébe került. Emiatt minden tudományos felfedezésből és technikai vívmányból, ami az emberiség javát szolgálhatná, előbb-utóbb kár származik. Nagy találmány volt valaha a kerék, de hamarosan nemcsak építőköveket és élelmet szállítottak vele, hanem hadi szekereket is. A dinamit nemcsak a bányászatot segítette, hanem a pusztítást is már az első világháborúban. Hasonlókat mondhatunk az atomenergiáról, az informatikáról, vagy akár a génsebészetről, gyakorlatilag minden emberi tevékenységről.

Személyes életünk kudarca

Amikor leszakítottuk a gyümölcsöt a jó és rossz tudásának fájáról, ezt gondoltuk: Nekünk ne Isten mondja meg, hogy mi jó és mi rossz, tudjuk azt mi magunktól is. Mi tudjuk, hogy hogyan kell szervezni a társadalmat, a munkát, az emberi kapcsolatokat… Mindenhez van már tudományunk, van szociológiánk és van pszichológiánk.

Társkapcsolati zavaraink gyökerére is a bibliai őstörténet mutat rá. A bűneset után ezt olvassuk Ádámról és Éváról:

“Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak.”
– 1Mózes 3:7

A bűneset előtt még nem zavarta őket a meztelenség – (1Mózes 2:25), de most már van „takargatni valójuk”, most már nem bíznak egymásban. Igen, az egymás iránti bizalom rendült meg bennük. A Hazugság Atyja sikeresen működött, beleoltotta az emberbe is a hazugság-csírát; hiszen az eltitkolás is hazugság. Ha valakiben nem bízom, feltételezem róla, hogy hazudhat.

A fejezet elején kimondtuk, hogy a nem tiszta beszéd a romlott szív gyümölcse. A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a romlott szív = hazug szív. A hazugság tehát nem jelentéktelen kis bűnöcske a közvélemény által is súlyosnak tartott „főbűnök” között, hanem eredete és egyben eredője az Isten elleni lázadásunknak. Figyeljük meg, hogyan fogalmaz a Biblia, amikor elmondja: kik azok, akiket az Úr kizár a mennyei boldogságból.

“Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot.”
– Jelenések 22:15

Eszerint a hazugság minden más bűnt összefoglaló jelenség.

Tegyük szemléletessé ezt a súlyos és tömör mondatot!

A Kígyó a hazugság eszközével elszakította az embert Istentől. Kik azok, akik nem mehetnek be a mennyországba?

  • Ebek – akik hamis tanításokat terjesztenek
  • Varázslók – akik okkult praktikákat űznek
  • Paráznák (= házasságtörők) – akik kitörnek a házasságukból és betörnek mások házasságába
  • Gyilkosok – akik gyűlöletet szítanak, megölik a magzataikat, az evangéliumot elzárják mások elől
  • Bálványimádók – akik nem Istentől várják a segítséget, a gyógyulást, a boldogságot

Mindezek együttesen: Önámítók és ámítók – akik szeretik és cselekszik a hazugságot.

Azt hiszem, mindannyian szorongva olvassuk ezt a mondatot, hiszen valamelyik ponton biztosan elmarasztal minket. Éppen ezért fontos tudnunk, hogy kik azok, akik viszont bemehetnek a mennyei Jeruzsálembe. Ezt a megelőző mondat közli: “akik megmossák ruhájukat” (Jelenések 22:14). Tehát nem azok részesülnek az örök életben, akik nem követték el egyik bűnt sem, hanem azok, akik “megmosták ruhájukat a Bárány vérében”, azaz elfogadták Isten kegyelmét, amelyet Jézus Krisztus áldozatáért felkínált nekünk. Így ott lehetnek azok is, akik valaha tisztátalan beszédű hazugok voltak, de elfogadták a kegyelmet és szakítottak a bűnnel.

Fontos két megjegyzést tennünk.

Nem minden valótlan közlés hazugság. Nem hazugság, ha valaki tévedésből nem mond igazat. De az életmentő „hazugság” sem hazugság, például az üldözöttek elrejtése. Ezzel ellentétben a valódi hazugság valamilyen mértékben mindig pusztít és gyilkol; ha mást nem, a bizalmat és a jó kapcsolatot teszi tönkre.

Lehet szennyes az a beszéd is, amely tartalmilag igaz. Így lehet, hogy a hízelgő igazat mond, de a célja hamis. Igaz sokszor az is, amit a pletyka terjeszt, de ez sem épít, hanem rombol.

A pletyka természetrajza

A pletyka „megérdemli”, hogy kissé bővebben szóljunk róla, hiszen jelen van családi, baráti és gyülekezeti közösségeinkben is, és sok kárt okoz.

Attól tartok, sokak számára ismerősen cseng ez az álságos mondat, amit egy hívő asszony mondott a barátnőjének: „Csak azért mondom el neked, hogy kivel láttam Katit a parkban egy padon ülve, hogy imádkozz érte.”

Lehetséges, hogy aki ezt mondta, maga is elhitte saját magának, hogy „azért mondta”, de a Szívek Vizsgálója tudja, hogy nem ez volt az igazi indítéka, hanem egyszerűen az, hogy nem tudta magában tartani ezt a véletlenül birtokába került titkot. Gyakran az indítja az embert hasonló közlésre, hogy megmutassa: ő tud valamit, amit mások nem tudnak. Hogy ez a közlés senkinek sem használ, és semmit sem visz előbbre, arra nem gondol. Jó lenne, ha ilyenkor eszünkbe jutna Pál apostol figyelmeztetése: Csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre. (Efezus 4:29). Mindezek mellett lehet mélyebb és nem tudatos oka is a pletykálkodásnak: miközben valakit eláztatunk, magunkat különbnek érezzük nála.

A pletyka

  • gyanakvást,
  • bizalmatlanságot,
  • megosztást, sőt gyűlöletet szül.

Töröljük ki a pletykát „kommunikációs készletünkből”!

Hiszen a fentiekből az derül ki, hogy a pletyka a hazugság egyik variánsa, függetlenül attól, hogy a közlés tartalma igaz-e vagy nem. Hazudunk annak, akinek elmondjuk, mert elrejtjük a valódi indítékunkat, de hazudunk önmagunknak is, mert önbecsülésünk fenntartása érdekében mi is elhisszük az ál-indítékot. Szükségünk van ilyenkor Dávid imádságára: Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet… (Zsoltárok 139:23).

Törpésítés

Egy fiatal férj szívritmus zavar miatt feküdt a heverőn. Anyósa a közelében éppen vasalt, és „együtt érzően” megjegyezte: „Hát… gyönge fiú vagy, nem olyan, amilyent szeretett volna az ember.” Ez a mondat nemcsak fölösleges, hanem meggondolatlan is volt, mert nemcsak nem javította veje egészségi állapotát, de megtépázta az önbecsülését, noha az anyós nem akarta őt bántani.

Mindenkinek szüksége van arra, hogy átélje személyének jelentőségét: számítanak rá, fontos a jelenléte, a munkája, a véleménye vagy bármi, amit adni tud környezete tagjainak. Ha nem is nagynak, de legalább átlagosnak szeretnénk magunkat tartani; az ilyen mondatoktól azonban törpévé válunk.

Különösen a házastársaknak van „érzékük” ahhoz, hogy törpésítsék egymást. Ez történik, amikor a feleség így szól: „Nem értem, hogy lehet valaki ilyen rendetlen és hozzá még lusta is…” „Ilyen élhetetlen alakot még nem láttam.” De tud a férj is hasonlókat mondani: „Anyám ezt nem így csinálta.” „Hogy nem vagy képes időben elkészülni?” „Más asszony be tudja osztani a pénzt…”

Természetesen nem a beszédben kezdődik a törpésítő magatartás, hanem a szívben – a másik ember értékelésében. A jó kapcsolat kulcsa ebben az esetben az, hogy mire figyelünk, amikor a társunkra tekintünk. Pál apostol tanácsa nagyon jó eligazítást ad:

Ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetre méltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe! Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene. (Filippi 4:8)

A beszéd tisztasága szív-kérdés

Önző szív = szennyes szív = kemény szív.

Bármelyik jelzőt használjuk a szívre e három közül, végeredményben ugyanazt jelenti.

Az önző szívű ember (velünk született hajlamaink szerint mindnyájan ilyenek vagyunk!) a társát birtokolni, kihasználni, manipulálni akarja. A manipuláció legfőbb eszköze pedig a beszéd.

Manipulálhat az ember a beszéddel úgy is, hogy nem beszél, vagyis elhallgat valamit. Elmondhatjuk az igazat, beszámolhatunk arról, ami történt, de egy kicsit igazítunk rajta, magyarán elferdítjük a valóságot. Gyakori módja a manipulációnak a hízelgés. Kapcsolatépítő, jó dolog észrevenni a másik ember jó tulajdonságát, hasznos megnyilvánulásait, sikerét, és ezt közölni is vele, de ha ezt azért tesszük, hogy előnyhöz jussunk, „bevágódjunk” nála, vagyis a magunk önző érdekében, az megtévesztés = hazugság. Akár tömegeket is lehet manipulálni hamis ígéretekkel, például választási siker érdekében, amire alighanem mindenki tud élő példát mondani. Végül is a beszéd minden manipulációs formáját a hazugság fogalmával foglalhatjuk össze.

Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, – írja Pál apostol – hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre. (Efezus 4:29)

Nekünk, embereknek, életközegünk a bensőséges emberi kapcsolat, ezért szüntelenül azon kellene fáradoznunk saját érdekünkben, hogy építsük a házasságunkat, a barátságot, erősítsük a rokoni jó viszonyt, a munkatársi együttműködést. A hazug beszéd azonban mindezeket – legalábbis hosszú távon – bomlasztja, mert lerombolja a bizalmat.

Érdemes utánanéznünk, hogy a bomlasztó jelző különböző bibliafordításokban hogyan jelenik meg. Károli Gáspár rothadt beszédet ír; Kecskeméthy István és Buday Gergely Újszövetség-fordításaiban az ocsmány szót olvashatjuk; a Szt. Jeromos alapján készült katolikus fordítás gonosz beszédet ír. Legszigorúbb a Szt. István Társulat által kiadott szöveg, valamint a Békés-Dalos féle Újszövetség: Semmiféle rossz szó ne hagyja el ajkatokat! A halk figyelmeztetés néha keményebb a dörgedelmesnél.

A Bibliában az izzó parázs (az eleven szén) a megtisztító lelkiismereti gyötrelem jelképe. (Ha éhezik, aki gyűlöl téged, adj neki kenyeret, és ha szomjazik, adj neki vizet, mert parazsat gyűjtesz a fejére. Példabeszédek 25:21-22)

Ézsaiást akkor hívta el követének az Úr, amikor rádöbbent, hogy végzetes bűn a tisztátalan beszéd. Kétségbeesetten kiáltotta: Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom! (Ézsaiás 6:5). Ézsaiás ajkát (beszédét) az oltárról vett parázzsal érintette meg az Úr angyala, és ezt mondta: Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva (Ézsaiás 6:7). Ma sem történhet másképp, és ma is erre van szükség. A kínzó lelkiismeret vezethet öngyilkossághoz is, mint Júdás esetében, de megtisztulhat az „oltárról” vett parázs által: Jézus Krisztus áldozatáért a bűnbocsánatban. Tiszta szívű és tiszta beszédű követek szólhatják csak az „örök élet beszédét” a tisztátalan ajkú (és szívű) néphez.


« A lelkiismeret tisztasága ∙ ∙ ∙ ∙ ∙ A gondolatok tisztasága »

beszéd, halál, hazugság, manipuláció, pletyka, trágár szavak, tudás fája

Reklámok

A lelkiismeret tisztasága


Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből

Olyan tűz ez, amely a pusztulás helyéig emészt (Jób 31:12)

„Mert nehéz a kő és nehéz az ólom,
De nehezebb, kit titkos súlyú bűn nyom.” (Babits)

Tiszta-e a lelkiismereted? – tesszük fel a kérdést számonkérően egy másik embernek. De tudjuk-e, hogy mi a lelkiismeret?

Az „utca embere” egy vállrándítással talán ezt válaszolja: „Az, ami furdalni szokott.” A németeket mardossa a lelkiismeret; a bibliai személyeket égeti, perzseli, emészti, mint a tűz (pl. Jób 31:9-12). Valamiképpen mindenkit bánt, gyötör vagy kínoz. A valóság azonban az, hogy nem mindig és nem mindenkit szokott bántani.

A LELKIISMERET valamiféle jelzőkészülék, amit Valaki beleépített az emberbe. Amíg működik, addig számíthatunk arra, hogy az illető erkölcsileg befolyásolható, számonkérhető vagy megbízható. Akinél ez a „készülék” nem működik, azzal nem érdemes üzletet kötni, együtt dolgozni, barátkozni, de még szóba állni sem. A lelkiismeret megléte minden emberi kapcsolat előfeltétele.

A pszichológus Gordon Allport nem a lelkiismeretet, hanem a LELKIISMERET-FURDALÁST definiálja: belső konfliktus, pontosabban az énkép és a cselekvés disszonanciája.

Kellemetlen, fülsértő élmény, ha valaki egy bádogdarabbal karcolja a betont, vagy ha két egymás melletti billentyűt egyszerre üt le a zongorán. A hangok, amiket hallunk, összeférhetetlenek, nem tűrik egymást.

Becsületes embernek ismerem magam. De amit most tettem, az becstelenség. Ez a két tény nem fér meg egymás mellett, valami csikorog bennem: bánt a lelkiismeret.

„Az Úr szolgája vagyok” – ezt a tényt tartalmazta Jónás próféta énképe. De nem azt tette, amit a Gazda parancsolt neki. Ezért kínozta a lelkiismeret.

Mit lehet tenni a kínzó lelkiismerettel? El lehet hallgattatni? El lehet altatni? Ki lehet irtani? Jónás mindezeket megpróbálta.

…és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot…

Hajóra szállott, mely elvinné őtet
Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!
– Babits

Két ellentétes irányú erő csap össze a lelkiismeret-furdalástól szenvedő ember lelkében: az, amit önismerete (énképe) alapján tennie kellene, és az, amit tesz. (A konfliktus = ellentétes irányú erők összecsapása.)

Két ellentétes irányú erő csap össze Jónás lelkében; az Úr parancsa: Menj Ninivébe és prédikálj! – hiszen próféta vagy, most ez a dolgod, oda küldelek. A másik erő: Nem akarok menni. Utálom ezt a munkát. Nem szeretem a niniveieket, hiszen ellenségeik, még meg találnak térni, és ezt én nem szeretném. Mit tesz Jónás? Látszólag „közbülső” utat választ: megy is meg nem is. Az Úr parancsára elindul, de nem oda, ahová az Úr küldi. „Kilép a mezőből” (Kurt Lewin kifejezése). Menekülni próbál a kínos helyzetből.

Mitől „nem tiszta” a lelkiismeretünk?

Ennek sokféle oka lehet:

  • nem tettem meg, amit meg kellett volna tennem;
  • megfosztottam a társamat (vagy egy másik embert – a gyerekemet, a barátomat, a szüleimet, a munkatársamat) attól, amit tőlem kellett volna megkapnia (időt, figyelmet, gondoskodást, tiszteletet, szeretetet, szerelmet stb.);
  • elhallgattam valamit vagy hazudtam;
  • veszteséget, kárt, fájdalmat okoztam.

Pedig nem ilyen önzőnek, figyelmetlennek, hazugnak stb. szeretném ismerni magamat! Most úgy érzem: kis féreg vagyok, azt sem érdemlem meg, hogy rám süssön a nap. Vagy pedig folyton csak magammal foglalkozom, már egészen belecsavarodtam önmagamba.

Gyakran menekülni szoktunk, ha nem tudunk megoldani egy nehéz konfliktus-helyzetet, például házassági válságot, munkahelyi kudarcot, önbecsülésünk megrendülését, fenyegető veszélyhelyzetet, vagy akár lelkiismeretünk háborgását. A menekülés „helye” sokféle lehet: fokozott munka, hobby, pszichoszomatikus betegség, cimborák társasága, házasságon kívüli párkapcsolat, alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás, lótás-futás… Csalódott asszonyok a gyerekeikhez menekülnek. Elkeseredett férfiak visszaszaladnak a mamához. Menedékhely lehet egy álomvilág is, okkult praktikák, idegen vallások. Még lehetne folytatni a felsorolást. Az biztos, hogy ezek a „helyek” nem adnak valódi védelmet. A hívő ember, ha nem veszítette el a fejét, Istenhez menekül, mert tudja, hogy Ő „pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek” (Zsoltárok 18:31). Isten pedig többnyire visszaküld a nehézségek közé, de megerősít, felkészít, és jelenlétéről biztosít minket. Így tett Jónással is. De előbb még fokozta a veszélyt és a kétségbeesést.

Az Úr azonban szerzett nagy szelet
és elbocsátá a tenger felett.
– Babits

Kísérletek a disszonancia feloldására

A. Önbecsapás (= önmagamnak hazudok)
Lélektani alapja az elfojtás, más szóval: amit kellemetlen érzés tudnom, azt kiszorítom a tudatomból. Erről a tőről tarka jelenség-világ sarjad:

  • Eltagadás – Nem tudatos tagadása a valóságnak; vagyis magam is elhiszem, hogy nem hazudtam, nem csaltam, nem loptam, nem ordítoztam – pedig valójában mindezt megtettem.
  • Bagatellizálás – Elismerem ugyan, hogy megtettem, de meggyőződéssel állítom, hogy ennek nincs jelentősége. „Mindenki ezt csinálja.” „Nem ártottam ezzel senkinek.”
  • Racionalizáció – Kimagyarázom a történteket: tulajdonképpen jót tettem. „Igen, megettem a vacsoráját, de ő legalább nem fog elhízni.”
  • Projekció – „Nem én hazudtam, hanem ő.” „A szálka az ő szemében van.”
  • Reakcióképzés – „Csakazértis megmutatom, hogy…”

B. Békekötés a „rosszabbik énemmel”

  • „Én már csak ilyen vagyok.”
  • „Nem tudok (valójában nem akarok) megváltozni.”
  • „Fogadjatok el ilyennek.”

C. Beismerés = bűnvallás
Ez a tett kockázatosnak látszik. Ugyanakkor a disszonancia feloldásának ez az egyetlen célravezető módja.

Kockázatos dolog levetni a páncélt és ez által sebezhetővé válni. De jó, ha tudjuk: az állatok így szoktak „kibékülni”. Etológusok megfigyelték a fajon belüli küzdelem „játékszabályait”. Küzdenek a szarvasbikák, csattognak az agancsok. Amikor az egyik érzi, hogy veszíteni fog, feladja a harcot: oldalra fordul, ezzel teljes oldalát odakínálja ellenfelének: ide döfj bele. Ez a döfés súlyos sebet ejtene. De az erre a jelre megtorpan, nem döf bele, a harc véget ér. Hasonlóképpen viselkednek az egymással marakodó farkasok is: amelyik vesztésre áll, a nyakát kínálja fel. Ha a másik belemarna, a főütőeret harapná ketté, ez halálos harapás lenne. De a győztes ezt nem teszi.

Nekünk, embereknek, ez nehéz lecke: merjünk vesztesek lenni. Persze a másik is ember (nem szarvas és nem farkas), ezért nem biztos, hogy nem döf vagy nem harap belénk. A beismerés valóban kockázatos.

Foglaljuk össze a lelkiismeret-furdalás feloldásának lehetőségeit:

Kínoz a lelkiismeret

→ elfojtom

→ beindulnak az elhárító mechanizmusok – a neurózis útja

→ tudatosítom és feltárom

→ békét kötök a rosszabbik énemmel – a bűnözővé válás útja

→ megbánom, bevallom és elhagyom a bűnt – a megtérés útja

Ahhoz, hogy megtérésre jussunk, a kétségbeesésnek – a viharnak – fokozódnia kell. Csak az tudja, hogy mi a kegyelem, aki felfogta, hogy ítélet alatt áll. Ennek érdekében – Isten kegyelméből – jön a cethal.

Jónás a hal gyomrában értette meg, hogy az Úr egyszerre hatalmas és szerető Isten, és azt is, hogy kicsoda ő maga: hűtlen és tehetetlen – a természeti erőknek kiszolgáltatott – követ, akit az Úr mégsem küld el a szolgálatból, hanem továbbra is használni akarja. Istent szolgálni kegyelem és kiváltság.

Emberi testünkben mi is ki vagyunk szolgáltatva természeti erőknek és pneumatikus hatalmaknak. De megérthetjük Jónás történetéből, hogy kegyelem a tehetetlenség, kegyelem a vihar, és kegyelem a cethal.

Hogy lehet imádkozni egy cethal gyomrában? Lehetnek-e ott ép gondolatai az embernek? Jónásnak voltak. Akinek nem volnának, olvassa el figyelmesen és mondja el Jónás imáját.

Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, és Ő meghallgatott engem.
A halál torkából kiáltottam segítségért, és Te meghallottad hangomat.
Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül.
Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem.
Azt gondoltam, hogy eltaszítottál engem magad elől.
Bárcsak újra megláthatnám szent templomodat!
Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül,
hínár fonódott a fejemre.
Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld,
de Te kiemelted életemet a sírból, ó, Uram, Istenem!
Amikor elcsüggedt a lelkem, az Úrra gondoltam,
és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba.
Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket.
De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem.
Az Úrtól jön a szabadulás.
– Jónás 2:3-10

Néhány fontos tanulság

  • A föl nem tárt, ki nem tisztított sebet nem szabad bekötni, mert a gennyes gyulladás az egész testet beteggé teszi. „Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.” (Példabeszédek 28:13)
  • Ne hazudj magadnak se!

Mert aki éltét hazugságba veszti,
A boldogságtól magát elrekeszti.
– Babits

  • A lelkiismeret elhallgattatása (az elfojtás) és a Gonosszal való békekötés (az önzés és a hazugság elfogadása, beépítése az énképbe) végzetes lépések.
  • Amíg furdal a lelkiismeret, addig nem reménytelen a helyzeted. Amikor már nem jelez, menthetetlen vagy.
  • A kereszt tövében (= Krisztus váltságművét elfogadva) köss békét önmagaddal!

„Járuljunk oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől!” (Zsidók 10:22)


« A szív: értékrendünk centruma ∙ ∙ ∙ ∙ ∙ A beszéd tisztasága »


A gondolatok tisztasága

Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből

Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg
értelmetek megújulásával. (Róma 12:2)

Hogyan gondolkodunk önmagunkról, a többi emberről, életünk értelméről, a világ eseményeiről, életről, halálról?

Fontos kérdések egész sorozatát foglalja magában ez a mondat. Érdemes lenne mindegyiket egyenként föltennünk, mert a válaszok sorsdöntők.

Kik vagyunk mi, emberek? Vagy inkább: kinek, minek tartjuk magunkat? Az anyag egy sajátos szerveződése vagyunk? Mi következik ebből céljainkat, indítékainkat, életvezetésünket illetően? Talán nem következik ebből semmi, minden csak történik velünk külső erők hatására… Vagy Valaki megalkotott minket? Milyen célból? Lenne valamilyen megbízatásunk a világban? Mi az? Lángelmék próbálkoztak a válasszal: Vörösmarty, Madách… Bizonyára mások is.

Mit gondoljunk a többi emberről? Értünk vannak, vagy mi vagyunk értük? Ösztöntárgyak ők, akiknek az a rendeltetésük, hogy kielégítsék a szükségleteinket, vagy ők falnak föl minket?

Van-e értelme annak, hogy élünk? Ki fogja ezt megmondani nekünk, ha mi nem tudjuk kitalálni?

Ki vagyunk szolgáltatva természeti törvényeknek. Nem mi hoztuk létre őket. Közülük jónéhányat sikerült felismernünk, ezeket igyekeztünk kihasználni, így indult fejlődésnek a technikánk. Gyártottunk szekeret, kést, parittyát, látcsövet, telefont, izzólámpát, autót, repülőt, űrhajót, és még nagyon sok mindent. Ettől az lett az illúziónk, hogy a mindenség urai vagyunk. De mindannyiszor csalódnunk kell, amikor összedőlnek a házak, lezuhannak a repülők, és megvénülnek, majd meghalnak azok a társaink is, akiket szerettünk volna még életben tartani.

Igyekeztünk kikutatni a társadalom és a lélek törvényeit is. Egyre több okos szociológust és pszichológust tartunk számon. Tőlük azt vártuk, hogy majd megmondják: hogyan szervezzük a társadalmat, a termelést, a békét, az emberi kapcsolatokat, hogyan segítsük kinek-kinek lelki egészségét és önmaga megvalósítását. De nem szűnt meg a szegénység, egyre több a háború, növekszik a depressziósok száma, szaporodnak az árva gyerekek és a kihűlt társkapcsolatok.

Hogyan gondolkozzunk hát a világ eseményeiről?

Azután: mit gondoljunk az életről és a halálról együtt véve? Meddig terjed a kompetenciánk, ha bármelyiket létre akarjuk hozni vagy szeretnénk megszüntetni?

Valóban sorsdöntő, hogy mit válaszolunk ezekre a kérdésekre, hiszen a sorsunk (lehet, hogy az örök sorsunk?) függ ezektől a válaszoktól. De ehelyett tegyünk fel egy mindezeket megelőző kérdést: Kitől (és mitől) függ az, hogy hogyan gondolkozunk mindezekről (önmagunkról, a többi emberről… életről, halálról)? Tőlünk függ? A génjeinkbe betáplált programoktól? Rajtunk kívül létező szellemi hatalmaktól? Ha nem(csak) tőlünk függ, meddig terjed a mi felelősségünk, amikor válaszokat adunk?

Erre a sok kérdésre nem fogunk közvetlenül és teljességre törekedve felelni ebben a fejezetben. Ezek a kérdések inkább arra valók, hogy ráhangolódjunk a problémákra. Ha ez megtörtént, akkor az alább következő fejtegetések kijelölhetik azt az utat, amelyen haladva az Olvasó maga is rátalál a válaszokra. Értékesebbek és hasznosabbak azok a válaszok, amiket nem készen kaptunk, hanem magunk is megküzdöttünk értük.

Korunk emberének szenilis demenciája

Néha az a benyomásunk, hogy korunk embere szenilis demenciában szenved. Francis Schaeffer egyik kijelentése ébreszti fel ezt a gyanút:

Az ember megfeledkezik céljáról, és így elfelejti azt is: kicsoda ő, és mi a jelentősége az életének.[ref]Francis A. Schaeffer: Death in the City (Halál a városban)[/ref]

A szenilis demenciában szenvedő embert ez a megnyilatkozás jellemzi: Elfelejtettem…

Elfelejtette, hogy hol lakik, hogy milyen nap van ma, hogy mikor járt a tenger partján, hogy kik a szülei, hogy mi a neve a házastársának, hogy ő maga mikor és hol született, stb. stb.

Schaeffer szerint az ember három dolgot felejtett el: élete célját, önazonosságát és létének jelentőségét. Az, hogy elfelejtette, azt is jelenti, hogy valaha még tudta.

Vessünk néhány pillantást felejtésünk tárgyaira – de más sorrendben! A felejtési lánc első szeme – véleményem szerint – az önazonosság elfelejtése. A másik kettő ehhez kapcsolódik.

Kik vagyunk mi, emberek?

A Biblia szerint az Istentől való elszakadás előtt ez még teljesen világos volt. „Ember, te a képmásom vagy” – mondta az Úr. „Vagyis engem kell képviselned a teremtett világban, rád bízom a Földet, uralkodj a természet fölött. Ehhez a felhatalmazáshoz áldásomat is adom.” (V.ö. 1Mózes 2:27)

Nyílván nem természetes felejtésről van szó, hanem elfojtásról (Freud nyomán). Az elfojtás azt jelenti, hogy amit nem szeretünk tudni, azt tudattalanná tesszük. A Teremtő ellen lázadó ősi Kígyó lelkülete szállta meg az embert, amikor arra vágyott, hogy maga döntse el: mi jó és mi rossz, hogy ne a Teremtő, hanem önmaga nevében uralkodjék, hogy önmaga istene legyen.

A hatalom, amit a Teremtőtől kapott, valóban hatalmas teljesítményekre tette képessé az embert, de közben azt is elfelejtette, hogy kitől kapta a hatalmat. A demenciát megalomániás téveszmék követték: azt hitte, hogy ő a mindenség ura. „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb.”[ref]Szophoklész: Antigoné[/ref]

Amikor kiderült, hogy az ember mégsem képes istenként működni, önmagáról szóló gondolatai látszólag az ellenkezőbe csaptak át: „Én is az állatvilág tagja vagyok. Persze azért nem akármilyen állat, hanem a többinél magasabb rendű, mert a csúcsra kapaszkodtam fel az evolúciós létrán.” Ez – vagyis a darwini-freudi emberkép – éppúgy elutasítja az ember Istentől kapott megbízatását, mint az „én vagyok a világ ura” téveseszme-rendszer.

Ebből az önazonossági válságból fakad a kétségbeesett kiáltás:

Mi a célja az életemnek? Van-e célja egyáltalán?

József Attila sorai jutnak eszünkbe:

Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.[ref]József Attila: Kész a leltár (részlet)[/ref]

Az első sor a 90. Zsoltár Szenczi Molnár Albert által írt szövegére utal: Tebenned bíztunk eleitől fogva. A költő arról az emberről szól (aki ő maga), aki megvonta a bizalmát Istentől, helyette önmagában bízott. Azután elmondja ennek a következményét: az ember ugyanúgy elhull, mint az állat.

A kétségbeesés fokozódik: annak az életnek, amelyiknek nincs célja, jelentősége sincs. „Élek. De ha nem élnék, az se jelentene semmit.”

Isten igéje azt mondja az emberekről, hogy hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban (Róma 1:21).

A „hiábavalóság” a Bibliában súlyos szó. Nem azt jelenti csupán, hogy „fölösleges”, hanem azt, hogy célt tévesztett = bűnös.

Nézzük meg, hogyan jelenik meg ez a gondolkodásmód az ószövetségi bölcsesség-irodalom egyik kiemelkedő művében, a Prédikátor könyvében, melynek egyik kulcsszava a hiábavalóság. Többször is, hangsúlyozottan azt állítja, hogy minden hiábavalóság. Az alábbiakban – kihagyásokkal – egy hosszabb részt idézünk ebből az írásból:

Ezt gondoltam magamban: Megpróbálom, milyen az öröm, és élvezem a jót! De kitűnt, hogy ez is hiábavalóság.

Majd azt gondoltam ki, hogy borral vidítom magam… Oktalan dolgokhoz fogok, hogy meglássam: jó-e az embereknek, amit véghez visznek az ég alatt egész életük során.

Nagyszerű dolgokat alkottam: házakat építettem, szőlőket ültettem, kerteket és ligeteket létesítettem, és beültettem azokat mindenféle gyümölcsfával. Csináltattam víztárolókat, hogy öntözni lehessen belőlük az erdőben sarjadó fákat.

Szereztem szolgákat és szolgálókat.

Marhacsordám és juhnyájam is több volt, mint mindazoknak, akik elődeim voltak Jeruzsálemben.

Gyűjtöttem ezüstöt és aranyat is: királyok és tartományok kincsét. Szereztem énekeseket, énekesnőket, és ami a férfiakat gyönyörködteti: szép nőket.

Naggyá lettem, és felülmúltam mindazokat, akik elődeim voltak Jeruzsálemben.

Nem tagadtam meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem.

De amikor szemügyre vettem minden művemet, amit kezemmel alkottam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés.

A bölcs ember nyitott szemmel jár, a bolond pedig sötétben botorkál. De arra is rájöttem, hogy ugyanaz lesz a sorsa mindegyiküknek. Azért ezt gondoltam magamban: Ha az én sorsom is az lesz, ami a bolondé, akkor mit ér az, hogy én bölcsebb vagyok? Ez is hiábavalóság! A bölcs is meghal, meg a bolond is.

Minden hiábavalóság és hasztalan erőlködés.
(Prédikátor 2:1-17)

A Prédikátor a nap alatt szemlélődve gondolkodik így. Vagyis a földön állva vizsgálja a látóhatárt. A nap alatt mindent hiábavalóságnak lát, nemcsak az élvezeteket, hanem az alkotást, a gazdagságot, a fáradozást is.

A nap alatt az Istentől elszakadt ember önmaga börtönébe van zárva. A vallomása: „Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.” (Babits)

A hiábavaló gondolkodás jellemzői

A Biblia a hiábavaló gondolkodásnak három jellemzőjét emeli ki:

  1. rövidlátó;
  2. erkölcsi ítéletre képtelen;
  3. szereti a hazugságot: ámítja önmagát és másokat.

Vegyük szemügyre e jellemzőket egyenként!

1. A hiábavaló gondolkodás rövidlátó

Jeremiás próféta az Istentől elfordult, romlott erkölcsű Jeruzsálemet bukott lányhoz hasonlítja:

Ruhája szegélye piszkos, nem gondolt a jövendőre.
Szörnyű mélyre süllyedt, nincs vigasztalója.
(Jeremiás Siralmai 1:9)

Jeruzsálem városa ekkor már romokban hever, elfoglalta és lerombolta a babiloni hadsereg. Vitéz harcosait megölték, a templom kincseit elrabolták, a házakat kifosztották, az asszonyokat megerőszakolták, az előkelőket és az iparosokat fogolyként Babilonba hurcolták. A kihalt utcákon kóbor kutyák és éhező gyerekek kószálnak. Valóban szörnyű és vigasztalan ez a kép.

Ez a szörnyűség azért eshetett meg, mert a város vezetői és lakói nem gondoltak a jövendőre. Csak a mának, a pillanatnyi haszonnak és élvezeteknek éltek. A király a palota kincseit könnyelműen és dicsekedve megmutatta a babiloni követeknek. Nem figyeltek a messzi északon fekvő birodalom ragadozó étvágyára és rohamos terjeszkedésére. Hiába hoztak a vándorkereskedők aggasztó híreket. Hiába szólt a figyelmeztető prófétai szó. Jeruzsálem úgy járt, mint az a könnyelmű lány, akit megtévesztett a hízelgő szó, megszédített a pillanatnyi gyönyör, nem gondolt jövendő férjére; csak akkor eszmélt, amikor a csábító leteperte a piszokba.

Az ember ma sem gondol igazán a jövendőre. A tudományos őrszolgálat hiába figyelmezteti egyre sűrűbben és egyre hangosabban, a pillanatnyi üzleti haszon miatt nem szűnik a környezetszennyezés, folytatódik az erdők kiirtása, a termőföldek tönkretétele. Nem használ ma sem a prófétai szó, pedig idejében hangzott el:

Teljesen elpusztul a föld, teljesen kifosztják. Az Úr jelentette ki ezt az igét. Gyászol, hervad a föld, elalél, hervad a világ, elalél a magas ég a földdel együtt. Gyalázatossá tették a földet lakói, mert megszegték a törvényeket…
(Ézsaiás 24:3-5)

A fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek nem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban.
(Habakkuk 3:17)

Nem gondol a jövendőre korunk embere akkor sem, amikor kényelmi és anyagi meggondolások alapján nem vállal gyerekeket, sőt megöli a magzatait, amikor fiatal nők meddővé operáltatják magukat, amikor apró „törvényes” lépésekben felszámolja a harmonikus gyermeki fejlődés életközegét – a férfi és nő életre szóló szövetségét, a házasságot. Szörnyű mélyre süllyedt a „megesett lány”, korunk embere.

2. A hiábavaló gondolkodás erkölcsi ítéletre képtelen

Pál apostol saját korát látva, de minden korszak emberére nézve fogalmazza meg az alábbi megállapítást:

Isten kiszolgáltatta őket az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak.
(Róma 1:28)

Az édenkerti tragédia – az Istentől való elszakadás – óta az ember ítélet alatt áll. Azóta öregszik, megbetegszik, majd meghal. De Isten teljes haragja addig nem zúdul rá az emberiségre, amíg Ő maga „védőernyőt” tart föléje. De elveszi a „védőernyőt”, ha az ember ragaszkodik az istentelenséghez. Ekkor Isten kiszolgáltatja az embert a teljes ítéletnek. Ez azt jelenti, hogy átszakadnak az erkölcsi gátak, és az emberek egymást gyötrik és pusztítják. Ezt látjuk napjainkban is: a pokol ide jött, helybe.

Az apostol, mint gyakorlati példát, a homoszexualitást említi (A férfiak… egymás iránt gerjedtek fel kívánságukban 1:27); ha ma írná ezt a levelet, talán a pornográfiáról, a promiszkuitásról, a liberális nevelésről és műsorpolitikáról is szólna. Az erkölcsi romlás gyökere pedig a hazugság és a bálványimádás: Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett (1:25).

3. A hiábavaló gondolkodás szereti a hazugságot: ámítja önmagát és másokat

Az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel.
(Róma 1:25)

Hazugság társadalmi méretekben: manipulált hírközlés, figyelemelterelés, visszatartott információk, félelemkeltés, megalapozatlan ígéretek… A „készlet” ennél bőségesebb.

Személyes életünk keretei között is burjánzik a hazugság szeretete: házastársunk, barátaink és munkatársaink manipulálása, és főleg az önbecsapás praktikái, amiket a freudi pszichológia elhárító mechanizmusoknak nevez (eltagadás, racionalizáció, projekció, agresszió, reakcióképzés). Ezek a lelkiismeret elaltatását szolgálják, ezáltal feszültségmentesítenek, de nem oldják meg a problémát.

Honnan jönnek a hiábavaló gondolatok?

Az ókori görög eposzokra jellemző, hogy a földi események elbeszélését az istenek körében zajló történetbe ágyazzák. A trójai háború kitöréséről az istenek tanácsában döntöttek.

Számunkra ez irreális elképzelés. Azt azonban minden hívő keresztyén elfogadja, hogy a mi látható (vagy más módon érzékelhető) természetes világunkon kívül – és az érzékszerveink számára elérhetetlen, de műszerekkel részben mégis felfogható természetes világon kívül – létezik egy láthatatlan, még műszerekkel sem felfogható, természetfölötti világ is. Aki hiszi, hogy van Isten, az szükségszerűen hisz ebben a természetfölötti világban is, hiszen Ő ott „lakik”. De ott „laknak” az angyalok is, sőt a Sátán is a démonokkal együtt. A kérdés az, hogy a természetfölötti világból érik-e hatások a mi természetes világunkat; a természetfölötti világ lakói képesek-e hatást gyakorolni ránk, a Föld lakóira. Konkrétabban: Befolyásolhatják-e a gondolatainkat természetfölötti lények, például a démonok (népszerűbben: ördögök)?

Nem kétséges, hogy erre a kérdésre a Biblia alapján igen a válasz. De hogy jobban megértsük a kölcsönhatást, az összefüggést és a közlekedést a két világ között, bemutatjuk röviden az ún. „Síkföld-elméletet”![ref]Walter Nitsche és Benedikt Peters: Damonische Verstrickungen – Biblische Befreiung (Christliche Verlagsgesellschaft, Dillenburg, 1997)
Roland Antholzer: A gonosz erői. (Ethos, 1999)[/ref]

Képzeljük el, hogy létezik egy kétdimenziós világ: olyan, mint egy sima lap. Síkföldet meglátogatja egy háromdimenziós lény, például egy gömb. Amikor a gömb éppen eléri Síkföldet, a sík-lakók egy pontot érzékelnek. Ezután a gömb keresztülszeli Síkföldet; a sík-lakók ekkor egy növekvő, majd kisebbedő kört, végül újra egy pontot érzékelnek.
A valóságot „látták” a sík-lakók? Igen is meg nem is. A pont és a kör nem gömb, de mégis azonos vele. A sík-lakók egymással csak szukcesszíve, részről részre haladva, idői kiterjedésben képesek érintkezni. Egy háromdimenziós lény azonban „felülről”, szimultán át tudja tekinteni az egész Síkföldet.

Ehhez hasonló a viszony a mi háromdimenziós terünk (amelyben élünk) és a végtelen dimenziójú világ között, amelyben Isten „lakik”. Ő szimultán áttekinti az egész világot; mi viszont egymással még az internet birtokában is csak „araszolgatva” érintkezünk. Jézusnak az a kijelentése, hogy Az Isten Lélek (János 4:24), azt jelenti, hogy Ő nincs beszorítva háromdimenziós testbe, ezért nem helyhez kötött (nem Jeruzsálemben lakik és nem a Garizim hegyén, nem ezeken a helyeken kell Őt imádni, hanem lélekben és valóságosan – János 4:24). Nem lokalizálhatók az angyalok és a démonok sem. Ők „látnak” minket, mi nem látjuk őket. Ők képesek hatni ránk, mi nem tudunk hatni rájuk. Ha küzdelembe bocsátkozunk velük, egyenlőtlen a harc a mi hátrányunkra. De az Úr megvédi a gyermekeit velük szemben.

Fölmerül a kérdés: amikor gonoszul reagálunk egy bántó megjegyzésre, amikor elhárítunk egy keresztyén összejövetelre és tanításra szóló meghívást, amikor „inkább nem” nyitjuk ki a szívünket és a pénztárcánkat egy bajba jutott ember megsegítésére, a gondolataink milyen mértékben származnak „saját forrásból”, és milyen mértékben sugalmazottak a természetfölötti világból. Biztosak lehetünk abban, hogy a gyilkosságra, öngyilkosságra és pusztításra indító kényszer-gondolatok a „sötétség” világából jönnek. Onnan származnak a bosszú és a „nem tudok megbocsátani” gondolataink is. (Talán érdemes itt megjegyezni, hogy nem minden pszichiátriai tünet ördögi. De az ördögi megszállottság produkálhat pszichiátriai tüneteket is.)

Másfelől néha „magától megnyílik az ég” (Reményik Sándor: Kegyelem), és kibomlik egy addig érthetetlen bibliai üzenet; rossz hírek és rossz diagnózis ellenére elszáll a búskomorság, mintha kisütne a nap; aki már a válást fontolgatta, újra lát reményt házassága megújulására. Ezekben az esetekben is történhetett „sugalmazás” a Lélektől.

Gondolatainkat Isten igéje tisztítja meg

Jézus Krisztus követőjének meg kell hoznia egy Pál apostoli döntést, hogy önmagát, a másik embert, a világ eseményeit, az élet értelmét, az életet és a halált ne a nap alatt, hanem a „nap fölött” szemlélje. Az apostol ugyanis ezt írja:

Foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.
(2Korinthus 10:5)

A végtelen dimenziójú világban lakó Istennek van „rálátása” az életünkre és a körülményeinkre egy számunkra elérhetetlen perspektívából. Ezért Ő eligazítást adhat olyan kérdésekben és problémákban is, amelyek számunkra kuszák és megoldhatatlanok. A kérdés csak az, hogy mennyire bízunk benne.

A 119. Zsoltár szerzője megértette ezt, hiszen ezt írja imádságában: Szívembe zártam beszédedet… Minden gazdagságnál nagyobb öröm, hogy intelmeid szerint élhetek… Igédről nem feledkezem meg. (Zsoltárok 119:11,14,16)

A tiszta gondolkodás jellemzői

A Bibliából megismerhetjük a tiszta gondolkodás jellemzőit:

  1. a jövőbe néz;
  2. Jézus Krisztus etikájához igazodik;
  3. ragaszkodik az igazsághoz.

Tekintsük át ezeket a jellemzőket!

1. A tiszta gondolkodás a jövőbe néz
Mózesről jegyzi fel a Szentírás:

Inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett.
Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott,
mint aki látja a láthatatlant.
(Zsidók 11:25-27)

A jövőt figyelembe vevő életvezetés felelősség-vállalásból fakad. A „megesett lány” felelőtlenül adta oda magát a bűnre. Mózes viszont felelősséget érzett a rabszolgasorsban szenvedő, majd a pusztában vándorló népért; ebből fakadt az, hogy nem kímélte magát, és nem engedett a pillanatnyi előnyök csábításának.

A carpe diem (= élvezd a napot = szakítsd le minden pillanat virágát) a pillanatnyi örömökért élő rómaiak jelszava volt. Ezt az elvet követik ma is sokan, főleg azok, akik nem látnak jövőt maguk előtt. A lángoló szerelem hajlamos „leszakítani a virágot”, mielőtt az termést hozhatna. Az egymáshoz valódi szeretettel ragaszkodó párok azonban nem sietnek, mert van jövőjük: egy életre elkötelezik magukat egymás számára.

A hívő ember mulandó földi kincsek helyett mennyei kincseket gyűjt (Máté 6:19-21); miközben tisztességesen fáradozik annak a városnak a békességén, ahová fogságba vitetett (Jeremiás 29:7), miközben tudja, hogy itt a földön nincs maradandó városa, ezért az eljövendőt keresi (Zsidók 13:14). Mennyei perspektívában lehet eredményesen dolgozni földi ügyekért, mint aki látja a láthatatlant (Zsidók 11:27).

2. A tiszta gondolkodás Jézus Krisztus etikájához igazodik

Az öntörvényű megalomániás (a magát mindenhatónak képzelő ember) és a fogyasztói életszemléletet képviselő ösztönlény magatartása egyaránt az etikátlanodás felé tart. A korszakoktól és kultúráktól függő erkölcs egyre inkább szituatív erkölccsé válik. Mozgatója az önzés. Az Istentől elszakadt embernek a szeretete is önző. Állíthatjuk ezt? Biztos, hogy nem, hiszen ez a két fogalom (önzés és szeretet) kizárják egymást. De tisztáznunk kell, hogy mit értünk a szeretet fogalmán. Ezt a tisztázást el is végezzük a Jézus etikája című fejezetben. Egyelőre csak ennyit mondunk: itt most nem arról a „szeretetről” van szó, mint amikor valaki szereti a tavaszt, a Mozart zenét vagy a rántott húst. Inkább arra gondolunk, amit az a bizonyos samáriai kereskedő tett, amikor üzleti útját megszakítva elsősegélyben részesített egy kifosztott és félholtra vert embert, elszállította egy szállodába, kifizette az ellátást és a szoba árát – és mindebből semmi haszna sem volt, de vesztesége pénzben, időben és fáradságban annál inkább.

A szeretet nem keresi a maga hasznát.
(1Korinthus 13:5)

Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok.
(János 15:13-14)

Legalább a gondolkodásunk igazodjék Jézus etikájához, ha az életünk (döntéseink és tetteink) még nem képesek erre! Legalább ezt tegyük meg, mint első lépést! Egyben vegyük tudomásul azt is (a Biblia felhívja erre a figyelmet), hogy jézusi életet csak Jézussal együtt lehet élni.

3. A tiszta gondolkodás ragaszkodik az igazsághoz

Nem mindig kellemes tudni az igazat. Néha bátorság kell ahhoz, hogy vállaljuk az igazságot és kiálljunk mellette.

Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra.
(Máté 5:6)

A hazugság kábulata sokszor kellemesebb, mint a (sokszor!) fájdalmas igazság.

Egy tizenkét éves kislánynak (nevezzük Zsuzsinak) rákban meghalt az édesanyja. Zsuzsi későn született, elkényeztetett, egyke gyerek volt. Az iskolában sok baj volt vele, ezért egy pszichológusnő foglalkozott vele. Zsuzsi elől titkolták, hogy az édesanyja halálos beteg, majd azt sem mondták meg neki, hogy meghalt. De Zsuzsi a következő napon öngyilkosságot kísérelt meg: bevett egy marék gyógyszert. Amikor ezt meghallottam, felhívtam a pszichológusnőt, hogy közöljem vele: mit tett ez a kislány. Ő rögtön ezt kérdezte: „Tudott-e Zsuzsi arról, hogy az édesanyja milyen súlyos beteg?” „Nem – mondtam – az apa szigorúan megtiltotta, hogy megmondjuk neki.” Erre ő ezt mondta: „A legkegyetlenebb igazság is irgalmasabb, mint a hazugság.” Évekkel később Zsuzsi beszámolt akkori lelkiállapotáról: édesanyja állapotáról tudott is meg nem is. Tudott róla, de nem akarta tudni, ezért elfojtotta ezt a tudást. Anyja halála azonban lehetetlenné tette, hogy tovább hazudjon önmagának; de a szörnyű igazságot nem tudta elviselni.

Az igazság szabaddá tesz titeket – tanítja Jézus (János 8:32).


« A beszéd tisztasága ∙ ∙ ∙ ∙ ∙ Az indítékok és a tettek tisztasága »