Miért alacsony a humanista párterápia hatásfoka?

Rogers terápiás elvei nem állnak ellentétben a Biblia tanításával. Ezért fel kell tennünk a kérdést: miért alacsony mégis (Gottman szerint legfeljebb 35%-os) a humanista házasságterápia hatásfoka? Azt hiszem, ugyanazért, amiért a testi gyógyítás hatásfoka is alacsony.

Hogyan? – kérdezhetné valaki. – Vannak olyan betegségek, amelyeknek a gyógyítása magas hatásfokon történik.

Valóban? Azt mondják: az influenza gyógyszeres beavatkozással 2 hét alatt gyógyul, gyógyszer nélkül 14 nap alatt. Mindkét esetben a szervezet maga győzi le a betegséget. Igaz persze, hogy orvosi segítséggel kivédhetők a szövődmények.

Az orvosi terápia erősítheti a szervezet védekező tevékenységét, kiküszöbölhet károsító hatásokat, pótolhat hiányzó funkciókat – sőt tönkrement szöveteket és szerveket; meghosszabbíthatja az életet. De nem képes megállítani (legfeljebb csak lassítani) az öregedés folyamatát. A legfontosabb tény pedig ez: a halál elleni küzdelemben lehet csatákat nyerni, de a háború végső kimenetele mindig a vereség. Ennek a küzdelemnek a hatásfoka 0%.

Úgy vélem, Rogers elvei jók. Az elfogadás, az empátia, a hitelesség és a megfelelő kommunikáció (a szeretet célba érkező közlése) élesztgetik és erősítik a társkapcsolatot, mint a C-vitamin a szervezetet, de nem adnak védelmet a halál-erők ellen. Gottman 7 alapelve is jó. Az általa szerkesztett, társunk iránti érzéseinket, rejtett irányultságainkat stb. feltáró kérdőívei és az általa javasolt, kapcsolatunkat erősítő gyakorlatok alkalmazása is hasznos – a bibliai házassággondozásban is alkalmazható.

De általuk is csak a viselkedés változik meg, a megromlott emberi természet és az önző szív változatlan marad. Ezek a gondolatok újabb kérdéseket vetnek fel: Valójában mit akarunk elérni? Mi a bibliai házassággondozás célja?

Reklámok

A humanista pszichoterápiára épülő házassággondozás

Napjainkban a házasságterápiát túlnyomórészt Rogers személyközpontú pszichoterápiája uralja. Ez a lelki gyógymód négy alapelven nyugszik:

1. Elfogadás. Ez azt jelenti, hogy a segítséget kérő ügyfél (kliens) kezelése csak abban az esetben lehet eredményes, ha a terapeuta fenntartások nélkül elfogadja őt – függetlenül nemétől, életkorától, kultúrájától, bőrszínétől, nézeteitől. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy egyet kell értenie az illető nézeteivel, vagy helyeselnie kell a viselkedését, hanem csak azt, hogy a terapeutát nem zavarják a segítséget kérő tulajdonságai és megnyilvánulásai. Nem fél és nem undorodik tőle, nem háborodik fel attól, amit elmond vagy ahogy viselkedik.

2. Empátia. Maga a szó beleélést jelent. De nem csupán érzelmi rezonanciáról van szó, hanem inkább arról, hogy a segítő megérti a segítséget kérőt azáltal, hogy beleilleszkedik a helyzetébe; más szóval: onnan nézi a problémát, ahol a kliens van. Szép példa erre Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című verse. A rossz kölyök viselkedése felbosszantja az apát, meg akarja verni, de gondol egyet, és inkább leül a gyerek mellé a padlóra játszani. Ettől a pozíció-váltástól megváltozik az apa látásmódja, mert a padlóról nézve „olyan nagyok a nagyok” és „minden csupa láb”. Megérti Lócit. Így fejezi be a verset: „Magasba emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen.”

3. Kongruencia (hitelesség). A terapeuta nem játssza meg magát. Nem tesz úgy, mintha elfogadná és megértené ügyfelét, hanem valóban elfogadja és megérti őt.

4. Képes kifejezni – a segítséget kérő számára is érthető és meggyőző módon –, hogy elfogadja és megérti őt.

Ennek a négy alapelvnek összefoglaló kulcsszava a kommunikáció. A terapeuta egyrészt vételre képes: eljut hozzá minden információ a klienstől, nem állják útját a megismerésnek fenntartások és előítéletek. Másrészt a terapeuta, mint adó is jól működik, mert eljut a segítséget kérőhöz elfogadó attitűdje és megértő figyelme.

Mindez azt jelenti, hogy a pszichoterápiás folyamatban nem az eljárás vagy a módszer a legfőbb gyógyító tényező, hanem a terapeuta (elfogadó, megértő, hiteles és kommunikáció-képes) személyisége. Más szóval: fontosabb, hogy ki az, aki segítséget nyújt, mint az, hogy hogyan végzi a munkáját.

Nem nehéz észrevenni, hogy ezek az alapelvek nemcsak a pszichoterápiás kapcsolat, hanem minden emberi kapcsolat működésének fontos előfeltételei. Először a szülő-gyermek és a pedagógus-gyermek kapcsolatban fedezték fel a rogersi elvek jelentőségét (Thomas Gordon). De ezzel szinte egy időben evidenssé vált, hogy a házastársi kapcsolatban is elengedhetetlen, hogy a felek elfogadják és megértsék egymást, hitelesek (őszinték és „átlátszók”) legyenek egymás számára, és hogy kölcsönösen ki is fejezzék egymás iránti szeretetüket (elfogadásukat) és megértésüket úgy, hogy közben nem rendül meg egymásba vetett bizalmuk. Ezt felismerve a rogersi pszichoterápia a házasságterápiás eljárások legelterjedtebb eszmei alapjává vált.

Összhangban állnak-e Rogers alapelvei a Biblia tanításával?

Természetesen fölmerül a kérdés, hogy ez az eszmerendszer összhangban áll-e a Biblia szemléletével, továbbá, hogy ezek az alapelvek működnek-e Isten és a hívő ember kapcsolatában. Ezekre a kérdésekre első megközelítésben egyértelmű igen a válasz.

1. A Biblia arra bíztat minket, hogy feltétel nélkül fogadjuk el és szeressük egymást.

2. Pál apostol empátiás azok iránt, akikhez elviszi az evangéliumot (1Korinthus 9:19-22). Ez nála sem azt jelenti, hogy elfogadja a görög pogányságot, vagy a zsidó törvényeskedést, hanem csak azt, hogy a maguk szintjén és kultúrájában szólítja meg őket (lásd athéni prédikáció). Ugyanakkor arra kéri olvasóit, hogy kövessék őt (1Korinthusr 11:1).

3. A kongruencia (egyértelműség, hitelesség) is alapvető erkölcsi érték a Bibliában. Boldogok a tiszta szívűek (Máté 5:8).

4. Az is nyilvánvaló a Szentírásból, hogy Isten határozottan azzal a szándékkal teremtette az embereket, hogy kommunikáljanak egymással. Ki adott szájat az embernek?… Most azért menj! (2Mózes 4:11-12). A prófétát is Ő tanítja beszélni, hogy tudja szólni igéjét (Ézs 50, 4).

Mindezeknek az emberre jellemző tulajdonságoknak és megnyilvánulásoknak az az alapja, hogy maga Isten elfogadó és empátiás irántunk, egyértelmű minden szándékában és megnyilatkozásában (kongruens), és kommunikál: megszólít, üzen; kijelenti magát – és ugyanakkor gondolatainkat és szándékainkat is érti. Azért vagyunk
társas lények, mert maga a Teremtő társas lény – aki az embert a maga képmására teremtette (1Mózes 1:27).

1. Az egész Biblia arról szól, hogy Isten elfogad és szeret minket – noha a bűneinket utálja.

2. Az isteni empátia Jézus Krisztus személyében nyilvánult meg legvilágosabban, aki áthatolt az egeken (Zsidók 4:14), azaz a végtelen dimenziójú láthatatlan világból eljött a mi látható háromdimenziós terünkbe. Ez a „pozíció-váltás” meggyőzhet minket arról, hogy nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben (Zsidók 4:15).

3. Isten abszolút megbízható. Ő a világosság Atyja, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása (Jakab 1:17). Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsidók 13:8).

4. Isten a Szentírásban világosan közli, hogy ki Ő, és azt is elmondja, hogy milyennek lát minket, sőt még azt is, hogy hogyan menekülhetünk meg a halál állapotából, amibe azért jutottunk, mert elszakadtunk tőle.

A humanista házassággondozás pszichológiai kritikája

Mindezek után meglepő, hogy a humanista szemléletű házasságterápia a gyakorlatban nem bizonyult eléggé eredményesnek.

Egy amerikai szerzőpáros (John M. Gottman és Nan Silver) nemrég magyarul is megjelent sikerkönyvében (A boldog házasság hét titka) azt olvashatjuk, hogy a hagyományos (nagyrészt Rogers elveire épülő) házasságterápia a legjobb
házassággondozó praxisában is legfeljebb 35 %-ban vezet némi javuláshoz. Ezzel szemben a tanulás-lélektani szemléletű szerzők 9 hónapos kurzusain a javuló párok visszaesése 0 %.

Már könyvük elején mítosznak minősítik a humanista házasságterápia alapvető gondolatát, hogy a kommunikáció, a megbeszélés – és azon belül is a konfliktusmegoldás elsajátítása – a romantikus, maradandóan boldog házassághoz vezető királyi út. Majd megállapítják: A konfliktusmegoldáson alapuló házasságterápiák többségére jellemző, hogy egy átmeneti javulás után a kezeltek nagy része visszaesik.

Nincs lehetőségünk arra, hogy ellenőrizzük: igazak-e ezek az állítások. Fogadjuk el, hogy a humanista házasságterápia nem eléggé sikeres. Arra a kérdésre, hogy miért nem eléggé sikeres, később még visszatérek. Egyelőre abban se kételkedjünk, hogy a szerzőpáros munkája kimagaslóan sikeres. De nézzük meg közelebbről, hogy mit állítanak, és mit javasolnak. Feszülten várjuk, hogy milyen az a biztosan hatékony eljárás, amit a szerzőpáros javasol, amelyben a visszaesés 0 % – ha a segítségért folyamodó házaspár vállalja a 9 hónapos tréninget.


Pszichoterápia: A haladás iránya

Van-e helyük a pszichológiai ismereteknek a keresztyén lelkigondozásban és pedagógiában? Tegyük-e magunkévá és kövessük-e a korszerűnek mondott áramlatokat?

A pszichoterápiás eljárásoknak ez a felsorolása korántsem teljes, de talán segít eligazodni korunk szellemi labirintusában. A pszichológiai gondolkodás a 20. század folyamán a tudományos szemlélettől a tudománytalanság területe felé sodródott.

A század elején az volt a pszichológia ambíciója, hogy kísérleti tudomány legyen, mint a természettudományok. Ennek megfelelően radikális objektivizmus jellemezte. Az első pszichológiai laboratórium még a 19. század végén létrejött. Arra törekedtek, hogy a lelki folyamatokat objektív módon megfigyeljék és mérjék. Kezdetben ez csak néhány jelenség esetében volt lehetséges (reakcióidő, figyelem, emlékezet). Az alaklélektan és a mezőelmélet elérte, hogy az érzelmi élet, a motiváció és a cselekvés is vizsgálható legyen kísérleti módon, azaz mesterségesen előállítva, a befolyásoló tényezők módszeres variálása révén. Ez jelentős előrelépés volt a pszichológiai megismerés területén.

Ez a pszichológiai szemléletmód és kutatói tevékenység természetesen ma is létezik, de menet közben kialakult egy, a szubjektivizmus irányába ható tendencia, amely az empirikus kutatáshoz képest a közgondolkodás számára előtérbe került.

Az átbillenés a mélylélektan kialakulásával következett be. Freud bravúros megfigyelő volt, de tapasztalatait abba a hipotetikus fogalmi rendszerbe ágyazottan értelmezte, amelyet egy (!) hisztériás nőbeteg kezelése során felállított. Nem tévedés: egyetlen páciens kezelése során jött létre a pszichoanalízis, amit azután tovább épített és finomított ő maga és tanítványai, újabb tapasztalatokat gyűjtve, de a tapasztalatok értelmezését mindig az előre kész elméleti-fogalmi konstrukcióhoz igazítva.

Mindemellett Freudnak vannak fontos és maradandó felfedezései: maga a tudattalan, az elhárító mechanizmusok, és még sok más is.

Később szakadárrá vált követője, Carl Gustav Jung, nem annyira a tapasztalatszerzésben és a megfigyelésben folytatta mestere művét, hanem inkább abban, hogy még nagyobb mértékben eresztette szabadon a fantáziáját. Ha van maradandó érték Jung művében, az valószínűleg a típustana (extravertált, introvertált).

Ezután már a humanista pszichológia következik, Maslow, Rogers és mások. Tőlük is sokat tanulhatunk: mindenekelőtt azt, hogy az embert ne akarjuk alacsonyabb organizációs szintre redukálva megérteni, hanem a maga szerveződési szintjén vizsgáljuk. Ennek alapján vegyük figyelembe sajátos szükségleteit és motívumait, nyomon követve a szükségletek dominanciájának megjelenését a fejlődésben, ahogyan azt Maslow motivációs elmélete tanítja. De vegyük észre, hogy eközben az empíriától (főleg a kísérletezéstől) egyre távolabb kerülünk.

Ami ezután következik, az már végképp nem tudomány, hanem szabad fantázia, és a bibliai gondolkodástól idegen, pogány vallás.

Pszichológiai irányzatok a Biblia mérlegén

Mit mondjunk ezek után? Van-e helyük a pszichológiai ismereteknek a keresztyén lelkigondozásban és pedagógiában? Feltétlenül. Tegyük-e magunkévá és kövessük-e apszichoterápia minden korszerűnek mondott, divatos áramlatát? Semmiképpen.

Meggyőződésem szerint minden pszichoterápiai irányzatot, pszichológiai elméletet, eredményt és ismeretet két szűrőn kell átcsurgatni. Az első a tudományosság szűrője. A durva szemét és salak már ezen fönnakad. Sok szépen hangzó, tetszetős gondolatról kiderülhet, hogy semmi köze a tudományos igazsághoz, hanem csak fantázia, álmodozás, mítosz és mese.

A második szűrő a bibliai tanítás: Vajon a pszichológiai vagy pszichoterápiás elméletben felkínált ember- és életszemlélet, ígéret a gyógyulásra és a kiteljesedésre, megfelel-e annak az értékrendnek és életfilozófiának, amit Isten kijelentése közöl velünk?

Minden döntéshelyzetben Isten adjon világos látást és engedelmes szívet.

Nevelési irányzatok, történelmi emberkép és nevelés

Hogy lehet a gyermek fejlődését támogatni? Direkt fejlesztő hatásokkal, vagy az optimális körülmények megteremtésével, amelyek között a fejlődés spontán kibontakozhat?

A humanizmus aktív és autonóm (Istentől is független) lénynek tekinti az embert, aki eleve jó (erkölcsi értelemben is), akiben minden lehetőség megvan (nem szorul Isten segítségére). Ha sokszor mégis rossznak és tehetetlennek bizonyul, annak vagy a civilizáció az oka, vagy a tekintély tisztelete; mindkettő korlátozza ugyanis a szabadságát és kibontakozását…

Sokféle emberkép – sokféle nevelés

Mindenféle nevelési tevékenység arra irányul, hogy a gyermek lelki fejlődését elősegítse. Fejlődik az értelem, a beszéd, az erkölcsi ítélet, a társas magatartás – az egész személyiség. A nevelés és az oktatás ezt a fejlődést igyekszik támogatni. De már itt szemléletbeli különbségekkel találkozunk.

Hogyan lehet, és hogyan kell a gyermek fejlődését támogatni? Direkt fejlesztő hatásokkal, vagy egyszerűen az optimális körülmények megteremtésével, amelyek között a fejlődés spontán kibontakozhat?

Minthogy lelki folyamatok fejlődésének elősegítéséről is van szó, kézenfekvő, hogy a pedagógiának abból az ismeretanyagból kell kiindulnia, amelyet a pszichológia tárt fel a gyermeki fejlődéssel kapcsolatban.

A pszichológiai kutatás és a pedagógiai gondolkodás kiindulópontja ugyanaz: az emberkép. Az, hogy hogyan és mit kutat a pszichológus, és az, hogy hogyan és mit akar tenni a szülő, vagy a pedagógus, egyaránt az emberképétől függ.

Mielőtt a pszichológiai megfigyelés vagy kísérletezés elkezdődik, a kutató – mint az empirikus tudományok minden más területen is – a kérdésekre hipotéziseket alkot, melyek az illető filozófiai antropológiájából adódnak. A tudományos megfigyelés és kísérletezés kérdés a természethez, melyre a természet válaszol. A válasz: igen vagy nem, azaz a hipotézist igazolja vagy nem igazolja. Ez a visszajelzés végső soron az egész gondolatrendszert – a pszichológiai kutatás esetében a kutató explikált vagy implikált filozófiai antropológiáját, röviden: emberképét – módosíthatja. Ez a tudományos megismerés útja. Minél fiatalabb egy tudomány, annál bizonytalanabb a gyakorlati alkalmazása. A pszichológia – a pszichológián belül a fejlődéspszichológia – túlságosan fiatal még ahhoz, hogy a pedagógiai tevékenységet közvetlenül és
kizárólagosan meghatározza. A pedagógia szerepére és feladatára vonatkozó elképzeléseket a pszichológiai kutatás csak kismértékben befolyásolja, a pedagógiai munkát közvetlenül az emberképből fakadó elképzelések determinálják.

Az emberkép fő típusainak a jellemzői

Az elmúlt évszázadok során (de beszélhetünk akár évezredekről is) sokféle emberkép jelent meg a gondolkodás történetében, és ezeknek megfelelően sokféle pedagógia. Ezt a sokféleséget azonban a könnyebb áttekinthetőség kedvéért leegyszerűsíthetjük három fő típusra. Vannak, akik szerint az ember mechanikus lény (1), mások szerint biológiai lény (2), azaz magasan fejlett állat; végül vannak, akik azt állítják, hogy az ember – ember (3), semmilyen más élőlényhez nem hasonlítható.

E három emberképnek megfelelően háromféle pedagógiai gondolkodásról beszélhetünk: viselkedést formáló (1), ösztönerőket szabályozó (2) és humanista pedagógiáról (3).

1. Ha az ember úgy működik, mint egy gép (Descartes-nál még bonyolult mechanikus szerkezet, a sci-fi irodalomban komputer), akkor minden megnyilvánulása külső hatásra történik. Akkor működik, ha elindítjuk, annak megfelelően működik, ahogyan összeállítottuk; ha azt akarjuk, hogy másképpen működjék, akkor átszereljük. A komputer is azt tudja, amit betápláltunk, úgy működik, ahogyan beprogramoztuk.

A mechanikus emberképből kiinduló pedagógiai gondolkodás természetesen optimista, hiszen az ember eszerint kívülről kezelhető (csúnyább megfogalmazásban: manipulálható, szebben: alakítható).

Ezt a szemléletmódot a XVII. század nagy empirista filozófusa úgy fejezte ki, hogy mindannyian „tiszta lappal indulunk”, az ember olyan, mint a sima tábla (tabula rasa), melyet a környezet ír tele. A nevelés nem más, mint tudatosan megtervezett környezeti hatás. John Locke ismert jelmondata: „Nihil est in intellectu, quod non fuerit in sensu.” (Semmi sincs az értelemben, ami nem volt az érzékekben.)

A XX. század elején a mechanikus emberkép a behaviorista pszichológiában jelenik meg erőteljesen. Az irányzat megalapítója, J. B. Watson, kijelentette: „adjatok nekem öt egészséges csecsemőt, s én kívánság szerint nevelek belőlük orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt vagy akár csavargót és tolvajt.” Ezt a szemléletet szélsőséges formájában az jellemzi, hogy az embernek nem tulajdonít olyan benne rejlő lehetőségeket, amelyek majd kibontakoznak, a viselkedés és a fejlődés kiindulópontja a környezetben van, az ember külső erők hatására cselekszik és fejlődik.

2. Az ember, mint magasan fejlett állat legkifejezettebben a darwinizmusban, majd érintőlegesen, módosult formában a pszichoanalízis képviselőinél jelenik meg.

Fel kellett ismerni, hogy már az állat sem működik mechanikusan. A behavioristák S-R (stimulus–response = inger–reakció) sémája az állat viselkedését sem képes teljesen megmagyarázni. Az ösztönös viselkedést például a táplálékszerzés terén nemcsak a zsákmány megjelenése mint külső inger, váltja ki; fontos a belső szükséglet is. Az éhes állat nem várja meg, hogy a táplálék megjelenjék, hanem elindul zsákmányt szerezni. A viselkedést nemcsak környezeti hatások, hanem belső erők, az ösztönök indítják el, és részben szabályozzák is (mint genetikai programok).

A vágyak kielégítése gyakran társadalmi akadályokba (illemszabályokba, sőt törvényes tilalmakba) ütközik.
A nevelés feladata az, hogy szabályozhatóvá, a társadalmi valósághoz alkalmazkodóvá tegye az ösztönkielégítést. A pedagógus azon fáradozik, hogy hasznosíthatóvá tegye az ösztönenergiákat, amelyek eredeti természetüknél fogva esetleg csak rombolnának.

3. A humanista gondolkodás szerint az emberben cselekvésének és fejlődésének minden lehetősége benne van. A külső tényezők gyakran csak akadályozzák az emberben rejlő lehetőségek kibontakozását. Az eredetileg erkölcsileg is jó embert a civilizáció megrontotta, ezért vissza kell vezetni a természethez (Rousseau). Olyan környezetbe kell helyezni, amely elősegíti kibontakozását (Montessori), amelynek egyébként a tekintélyelvű bánásmód a legnagyobb akadálya, ezért azt teljesen félre kell tenni az útból (Gordon). A pedagógusnak tehát az akadályok elhárításán kell fáradoznia.

Napjainkban a humanista emberkép és humanista pedagógia térhódítását figyelhetjük meg, de azért mindhárom emberkép jelen van a gyakorlatban, pontosabban: a fölvázolt három irányzat legkülönbözőbb variációi, sőt a főirányok átfedése és keveredése is. Mindhárom szemléletmód évezredek óta létezik, hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Az igazság megismerését megnehezíti az, ha a három közül bármelyik gondolkodásmódot kizárólagosnak tartjuk.

Most megkíséreljük kissé részletesebben szemügyre venni a pedagógiai gondolkodás eredetét, másrészt megfigyeljük azt is, hogy mi következik a gyakorlat számára a különféle nevelési irányzatokból.

A fő kérdés ez: mi a nevelés?

Erre a kérdésre a különböző irányzatok különböző válaszokat adnak. Az tehát, hogy mit tartunk a nevelés lényegének, egyrészt az emberképtől függ, másrészt attól, hogy mit akarunk elérni a neveléssel. Különböző korokban és társadalmakban más-más nevelési célok jelentek meg.

1. Mechanikus emberkép és nevelés

A mechanikus emberkép különféle társadalmi elvárásokkal találkozik, ennek megfelelően a különféle viselkedésmintákat tartalmazó személyiség kialakítása a nevelési cél. Spártának katonára, edzett, bátor ifjakra volt szüksége. A klasszikus polgári társadalom szorgalmas, becsületes, törekvő, józan gondolkodású embereket akart nevelni. Nemrég hazánkban is pedagógiai cél volt a „kommunista embereszmény” megvalósítása. Ma leginkább a magas teljesítményekre képes, kreatív személyiség kialakítása a cél.

De akármi legyen is a cél, a viselkedésformálás fő módszere a jutalmazással, illetve büntetéssel, pozitív, illetve negatív megerősítésekkel vezérelt tanulási folyamat. Minden esetben a környezet jutalommal erősíti meg azt a megnyilvánulást, amelyet megtartani vagy kialakítani szeretne; a nem kívánt viselkedést pedig büntetéssel igyekszik kiiktatni.

A nevelésben alapvető hibát akkor követünk el, ha a nevelést csak dresszúrának tekintjük; ez ugyanis azt jelentené, hogy az embert (saját magunkat) mechanikus és reaktív lénynek tartjuk, nem többnek.

2. A biológiai materialista emberkép és nevelés

Tekintsük át a biológiai emberképet! Ez abból a felismerésből született, hogy sem az állat, sem az ember nem csak mechanikusan működik, nem csupán reaktív (azaz a viselkedés nem csupán külső hatásra adott válasz), hanem a mozgató energiák (az ösztönök) is benne rejlenek.

A darwinizmus evolúcióelméletének a legfontosabb mondanivalója a filozófiai antropológia számára: az ember is az állatvilág tagja. Ha minőségi különbségről beszélünk állat és ember között, akkor ez ugyanúgy értendő, mint ahogy a különböző állatfajok között is vannak minőségbeli különbségek, aszerint, hogy a törzsfejlődésben milyen szintet értek el. Nagy minőségbeli különbség van például a kagyló és a gyík között, a gyík és a madár között, a madár és az emlős állat között. Ezekhez képest a csimpánz és az ember közötti minőségi különbség nem is olyan nagy.

Ezek után tekintsük át a biológiai materializmusnak megfelelő pedagógiai gondolkodás összefüggésrendszerét. Az embernek is vannak (mint az állatvilág bármelyik tagjának) alapvető ösztönszükségletei. Ezek ki nem elégítése vagy nem megfelelő kielégítése viselkedészavarokhoz vezet. Ezért a környezet elsőrendű feladata az, hogy tegye lehetővé a gyerek számára ösztönszükségleteinek a kielégítését. Az ösztöntörekvések közvetlen kielégítése gyakran akadályokba ütközik, amelyeket a társadalom normái és elvárásai állítanak fel. Ezért a nevelésnek az is feladata, hogy segítsen a gyereknek megtalálni azokat az ösztönkielégítési módokat, amelyeket a társadalom elfogad. A pszichoanalízis nyelvén: az élvezeti elv (Lustprinzip) alapján működő „ösztön én” törekvéseit az én egyezteti a „felettes én” normáival, hogy lehetőséget találjon az ösztöntörekvés kiélésére. A nevelés lényege tehát az ösztönszabályozás.

A pszichoanalízis különösen a csecsemők és a kisgyermekek nevelése számára adott fontos, új szempontokat. Felfedezte az anya-gyermek kapcsolat jelentőségét a pszichikus fejlődésben, rámutatott a biztonságérzés fontosságára az első életszakaszban. Ebben nagy érdemei vannak a magyar Hermann Imrének. Hermann gondolatait felesége, Hermann Alice alkalmazta a nevelés gyakorlati problémáira. De figyelemre méltó felfedezések születtek a serdülőkori identitásválság természetével és kezelésével kapcsolatban is (Erikson).

3. A humanista emberkép és nevelés

Napjainkban kétségkívül a humanista pedagógia nyer egyre nagyobb teret. A humanizmus alapeszméit már az ókorban megfogalmazták, majd évszázadokkal később kultúrtörténeti korszakként jelent meg; századunk második felében pedig az elgépiesedés, elembertelenedés elleni tiltakozásként eddig soha nem tapasztalt mértékben került újra előtérbe.

A humanista pszichológia alapgondolata, hogy az emberben tevékenységének és fejlődésének minden lehetősége benne van. Ezek a lehetőségek spontán, önmaguktól is kibontakoznak, ha nem állják útjukat környezeti akadályok, például ingerszegény földrajzi és fizikai környezet, elhanyagoló bánásmód. De a legfőbb akadálya a kibontakozásnak az, ha mesterségesen korlátozzuk a gyereket tevékenységében tiltásokkal, szabályokkal.

Az emberben rejlő lehetőségek spontán kibontakozását nevezték el self actualizing-nek (szó szerint: önaktualizálásnak). Nálunk ennek a kifejezésnek a német változata terjedt el: Selbstverwirklichung = önmegvalósítás. Az emberi élet célja, hogy az ember megvalósítsa önmagát, azaz felszínre hozza a benne rejlő lehetőségeket. Ennek megfelelően a nevelés célja az, hogy az önaktualizálást vagy önmegvalósítást elősegítse. Ezt egyrészt úgy éri el, hogy igyekszik minden korlátozást és tiltást kiiktatni a gyermek életéből; másrészt igyekszik a gyermek tárgyi környezetét úgy kialakítani, hogy az serkentőleg hasson a gyermek spontán aktivitására (Montessori-pedagógia), lehetőséget adjon kreativitásának kibontakozására (mai kreatív műhelyek); s igyekszik erősíteni a gyermek önbizalmát, „pozitív énképét” dicsérettel, elismeréssel, bátorítással. A büntetésnek minden formáját kerüli.

A humanista pszichológusok (mindenekelőtt Maslow) maguk is elismerik, hogy az önmegvalósítás a valóságban kevés embernek sikerül. Ezért elgondolkoztató Graumann (német pszichológus) megjegyzése: „Az ilyen humanizmus embertelenné válik, mert az emberek kevésbé fejlett többségét esetleg kevésbé emberinek tekinti, mert gazdasági, szociális vagy etnikai helyzetük nem ad nekik lehetőséget arra, hogy emberi képességeiket és lehetőségeiket kibontakoztassák.” Kellemetlen a humanizmus számára Allport kritikája is, aki megkérdezi, hogy mi történik akkor, ha valakiben éppen egy gonosztevő személyiségének a lehetősége rejlik, akkor azt kell „önmegvalósítania”?

Humanista gondolkodás és bibliai alapú értékrend

A humanizmus (a pszichológia és a pedagógia terén egyaránt) sok fontos felismeréssel gazdagította ismereteinket, illetve sok hasznos és megszívlelendő gyakorlati útmutatást tartalmaz. Nélküle sem az emberről alkotott képünk nem lenne teljes, sem a pedagógiánk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a humanista pedagógia egyenlő a zsidó-keresztény (bibliai) alapokra építkező pedagógiával. Ezt annak ellenére szeretném hangsúlyozni, hogy a humanista pedagógusok között sok hitvalló hívő ember van (például Maria Montessori is az volt).

Hasonlítsuk össze a humanista, illetve a bibliai gondolkodást néhány szempont szerint: mit tanítanak a tekintélyről, az erkölcsről, az emberről és a nevelésről.

A tekintélyről
A humanista gondolkodás szerint nincs tekintély az ember fölött. Az ember a maga ura. A törvényt is az ember alkotja. Felelősséggel is csak saját magának tartozik, illetve környezete tagjainak. Juhász Gyula költői megfogalmazásában az ember „Istent teremtő csodaszellem.”

A Biblia ennek éppen az ellenkezőjét tanítja. Nem az ember teremti Istent, hanem Isten teremtette az embert. A személyes Isten az ember Ura, aki törvényt adott az embernek, és akinek az ember számadással tartozik. Az Isten tekintélyét elfogadó ember gyönyörködik Isten törvényében (Zsoltárok 119: 35), és boldogan várja a számonkérő Úr megjelenését (Máté 24:45-46).

Az erkölcsről
A humanizmus szerint az ember az erkölcs forrása. Nincs abszolút jó, vagy abszolút rossz. Hogy mi erkölcsös és mi nem, az a társadalomtól, a kultúrától, a többségi döntéstől, sőt (mai világunkat egyre jobban jellemzi ez a gondolat) a szituációtól függ.

A Biblia szerint az erkölcs abszolút és örökérvényű, mert nem az embertől, hanem Istentől származik. Érdemes egy pillanatra végiggondolni, hogy mi az “ősbűn” – Ádám és Éva bűnének a – lényege. Ősszüleink ettek a „jó és rossz tudásának a fájáról”, más szavakkal: az ember kezébe vette az erkölcsi ítéletet (ne Isten mondja meg, mi a jó és mi a rossz, majd én megmondom) abban a reményben, hogy „olyan lesz, mint az Isten” (1Mózes – Teremtés könyve 3:1-5).

Az emberről
A humanizmus aktív és autonóm (Istentől is független) lénynek tekinti az embert, aki eleve jó (erkölcsi értelemben is), akiben minden lehetőség megvan (nem szorul Isten segítségére). Ha sokszor mégis rossznak és tehetetlennek bizonyul, annak vagy a civilizáció az oka, vagy a tekintély tisztelete; mindkettő korlátozza ugyanis a szabadságát és kibontakozását. Az „eleve jó” rousseau-i kijelentést később sokan így finomították: „legalábbis semleges”, de semmi esetre sem veleszületett az ember erkölcsi romlottsága.

A Biblia azonban azt mondja el az emberről, hogy csak úgy képes eredeti rendeltetésének megfelelően harmóniában élni a Teremtőjével, a természettel, és saját magával, ha Istennel szoros függőségben él. Mihelyst az erkölcsi ítéletet a kezébe veszi és függetleníti magát Istentől, meghal. Azaz megszűnik az lenni, akivé rendeltetett: Isten képe. Az ember hivatása: Isten képét hordozni, Istent képviselni a világban, de ezt szabad akarattal kell vállalnia. A bűneset óta az ember Isten eltorzult képe.

A nevelésről
A humanista pedagógia szerint a nevelés lényege a korlátok tágítása (főleg a tekintélyelvűség visszaszorítása), a kibontakozást elősegítő környezeti feltételek megteremtése, önbizalomnövelés. A fejlődés (az önmegvalósítás felé haladó kibontakozás) önbizalom kérdése.

A Biblia szerint az embernek le kell mondania arról, hogy önmaga ura legyen (meg kell tagadnia magát), és át kell adnia az élete feletti uralmat Istennek. (Itt bibliai helyet nem idézek, hiszen szinte az egész Biblia erről szól.) Ha ez megtörténik, akkor az ember visszakerül eredeti pozíciójába: Istent képviseli a világban.

Az értékrendváltozás (újjászületés) útja:

1. a bűnös egzisztencia beismerése;
2. a megváltás és Isten uralmának (tekintélyének) elfogadása.

Az eredmény: új teremtés. Ez azonban nem nevelés eredménye, hanem, mint minden teremtés, Isten igéje által jön létre. A nevelés fontos szerepe ebben az lehet, hogy előkészítheti és elősegítheti Isten igéjének és Szentlelkének a munkáját.

Az újjászületést nem önmegvalósítás, hanem lelki növekedés követi, amiben szintén része lehet a keresztyén nevelésnek. A lelki növekedés nem önbizalom kérdése, hiszen azon múlik, hogy az ember mennyire veti a bizalmát Istenbe. Aki rábízza magát Istenre, abban Isten lelke megvalósítja azt az embert, akit Ő a teremtéskor eltervezett, s aki egészen biztosan egyetlenegy, a természetben még egyszer elő nem forduló, „kreatív” alkotása lesz Teremtőjének.

A keresztyén pedagógusok szerint viselkedésformáló, ösztönszabályozó és humanista pedagógiára is egyaránt szükség lehet, de minden pedagógiai tevékenység igazán akkor éri el a célját, ha az istenképűség helyreállításán is dolgozik, azaz, ha keresztyén pedagógia. Humanizmussal, önbizalommal csak addig lehet eljutni, ameddig József Attila jutott saját bevallása szerint:

Magamban bíztam eleitől fogva.
Ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek, semmivel se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
József Attila: Kész a leltár (részlet)

A keresztyén pedagógus számára ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ismerje meg a különféle pedagógiai gondolkodásmódokat és azok módszereit, de tartsa meg szilárdan saját keresztény identitását, ne tévessze szem elől a legfontosabb célt.

Mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg. (1Thesszalonika 5:21)

Azt jelenti ez, hogy mindent vegyünk át, ami jónak látszik? Nem. „Mindent vizsgáljatok meg.” A viselkedésformálóktól biztosan megtanulhatjuk a következetességet, az ösztönszabályozóktól a gyermek szükségleteire való odafigyelést, a humanistáktól (például Gordontól) az értő figyelmet. De a következetesség nem sokat ér szeretet nélkül, a szükségletek kielégítése célt téveszt határozott erkölcsi iránymutatás nélkül, az értő figyelmet pedig feltétlenül ki kell egészíteni a követelmények és a szükséges korlátok egyértelmű felállításával.

Van-e keresztyén pedagógia?

A keresztyén pedagógia mindig ott valósul meg, ahol a pedagógus Jézus tanítványa lesz. Tanítvány pedig csak az lehet, aki mindenki másnál jobban szereti Jézus Krisztust.

Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom. (Lukács 14:26)

Szerző: Dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus, családgondozó

Mi baj van a pszichológiával?

Lehet-e bibliai lelkigondozásnak tekinteni azt a munkát, melynek keretében pszichológiai teszteket töltetnek ki, önismereti vagy társkapcsolati játékokat alkalmaznak?

Néhány bibliai lelkigondozással foglalkozó szerző éles kritikát fogalmaz meg a pszichológiával és a pszichológiára épülő lelkigondozással szemben. Vannak, akik a pszichológiát „csak” veszélyesnek tartják, de akadnak olyanok is, akik az ördög eszközének tekintik.

Magam is pszichológus vagyok, de ismerek más pszichológusokat is, akik élő hitű keresztyének, bibliai módon gondolkodnak az emberi életről és az emberek lelki problémáiról, mégsem dobják a papírkosárba pszichológiai ismereteiket, amikor dolgoznak. Ez a tény arra kényszerít, hogy nyersen és egyenesen feltegyem a kérdést:

Mi baj van a pszichológiával?

Meg kell mondanom: a pszichológiával valóban baj van. Ez a baj részben abból adódik, hogy a pszichológia, amikor meg akarja érteni a lelki jelenségeket, és ennek érdekében kutatásokat végez, meglehetősen különböző antropológiai előfeltevésekre épít, akár kísérletekkel és rendszeres megfigyelésekkel dolgozik (például a behaviorizmus), akár egyedi esetek megfigyelése és elemzése alapján alkot elméleteket (például a pszichoanalízis). Más megfogalmazásban: először válaszol arra a kérdésre, hogy kicsoda az ember, és ezután fog bele az ember viselkedésének, gondolkodásának v. akár lelki zavarainak a vizsgálatába. Mindeközben az embert, akit meg akar érteni, gépnek, állatnak, vagy minden más élőlény fölött álló aktív, autonóm lénynek tekinti, attól függően, hogy melyik pszichológiai irányzat követője. A különböző pszichológiai irányzatok emberképei nem fedik egymást: ha például egy behaviorista szemléletű könyv elolvasása után egy humanista szerző művét vesszük a kezünkbe, az a benyomásunk, hogy nem is ugyanarról az élőlényről (az emberről) szól.

De mégis közös sajátossága az összes pszichológiai emberképnek, hogy egyik sem egyeztethető össze a Biblia emberképével.

A legfőbb pszichológiai irányzatok nagy vonalakban

A behaviorizmus az emberi viselkedés objektív megfigyelésére törekszik. Azzal nem foglalkozik, hogy mi van a viselkedés „mögött”, csak azt nézi és regisztrálja, ami megfigyelhető. Úgy véli, a lelki fejlődés: tanulási folyamat. A viselkedési zavar oka az, hogy valamit rosszul tanultunk meg, hibásan gyakoroltunk be. A megoldás: viselkedésterápia, vagyis a rosszul begyakorolt viselkedéssémák leépítése, és új, jó sémák begyakoroltatása. Ami rossz, azt nem gyakoroljuk, vagy negatív megerősítést alkalmazunk (a köznyelv ezt büntetésnek nevezi); ami jó, azt pozitív megerősítésben részesítjük (magyarul: jutalmazzuk). Jutalmazás-büntetés, avagy: megerősítés-kioltás. Így idomítják az állatokat is.

Kérdés: használjuk-e a jutalmazás-büntetés módszert a gyermeknevelésben? Korlátozott mértékben igen. Ez nem áll ellentétben a Biblia tanításával sem. De súlyosan tévedünk, ha azt hisszük, hogy az ember csupán mechanikus lény, és a tanulási folyamatok alapján megérthetjük a lelki életét és annak zavarait.

A pszichoanalízis az evolúció elméletének emberképét vette át, ami azt jelenti, hogy az ember is az állatvilág tagja, vagyis ösztönlény. Lelkileg is csak akkor működik harmonikusan, ha alapvető ösztöntörekvéseit – főleg szexuális vágyát – kielégíti. A pszichoanalízis felfedezte, hogy vannak nem tudatos lelki folyamatok is. Kellemetlen és fájdalmas élményeinket nem szeretjük tudni, ezért ezeket kiszorítjuk a tudatunkból: elfojtjuk. Ez történik gyermekkorunk fájdalmas lelki traumáival is: a tudattalanba szorítjuk őket. Ezzel azonban nem szűnnek meg, hanem ellenőrizetlenül tovább működnek, neurózist okozva. A megoldás: az elfojtott élmények feltárása, és a betöltetlen szükségletek kielégítése, azaz: pszichoanalízis.

A tudattalan lelki tartalmak létezése tény. Feltárásuk és megismerésük hasznos lehet. De súlyos tévedés azt hinni, hogy lelki zavaraink csupán a gyermekkori traumákban gyökereznek. A Biblia azt tanítja, hogy a leli zavarok – és a társas élet zavarai – alapvetően az Istentől való elszakadásban, azaz a bűnben gyökereznek. Lehet, hogy néhány embernek pszichoanalízisre is szüksége van, de mindannyian megváltásra és Isten kegyelmére szorulunk.

A humanista pszichológia felfedezte, hogy az ember nem gép és nem állat, hanem vannak sajátosan emberi szükségletei és képességei is. Legfontosabb sajátossága, hogy „egyedüli példány” (Kosztolányi), ezért minden egyes ember önmagává szeretne válni, vagyis önmegvalósításra törekszik.

A humanista pszichológia, miközben részben tartalmazza azt is, amit a Biblia mond az emberről, tükrözi azt az emberi lázadást is, amiről a bűneset története számol be. Ennek a lázadásnak a lényege: az ember a maga nevében akar uralkodni, nem Isten nevében. Más szóval: a maga istene óhajt lenni, ő maga akarja eldönteni, hogy mi jó és mi rossz, mi erkölcsös és mi erkölcstelen – Isten ne szóljon bele az életébe.

A keresztyén ember Krisztus-központú, a humanista ember-központú. Elég nagy különbség.

A Biblia “pszichológiája”

A Biblia is azt tanítja, hogy az ember nem gép és nem állat, de „porból” lett ő is, mint az állatok, és teste ugyanazokat az anyagokat tartalmazza, mint az élettelen természethez tartozó ásványok. Minthogy a Teremtő „élet leheletét lehelte orrába”, sajátosan emberi szükségletei és képességei lettek, hasonlóak a Teremtő szükségleteihez és képességeihez: például bensőséges és személyes kapcsolatra vágyik, eredetit és személyeset törekszik adni, amikor létrehoz valamit (ezt nevezik kreativitásnak). Mindezekre azért van szüksége az embernek, mert a teremtett világban Istentől származó küldetése van: Őt, a Teremtőt kell képviselnie – az Ő képét kell hordoznia – a világban. A Teremtőtől kapott áldás után Őt képviselve kell uralkodnia a természet felett.

A Biblia emberképe röviden: az ember Isten eltorzult képe. Miközben az emberi test állati test, melynek működése emberi (azaz orvosi) eszközökkel befolyásolható és javítható, vannak mechanikus folyamatai (reflexei és tanulási képessége), vannak testi és lelki alapszükségletei, melyeket ki kell elégítenie, ha testileg és lelkileg egyensúlyban kíván élni – és mindezek emberi (orvosi vagy akár pszichológiai) eszközökkel befolyásolhatók.

Pszichológia és bibliai lelkigondozás

Mindezek alapján úgy vélem, hogy a pszichológiai segítségnyújtás – bármelyik irányzat emberképén alapul is – csak egy „rész-emberen” segít, nem az egész emberen. Az ember alapvető baja adott esetben nem az, hogy pszichésen zavart vagy beteg, de az sem, hogy testileg nyomorék, tüdőbajos vagy rákos (mindez és még sok egyéb baj, de nem a legnagyobb: Jobb neked ha csonkán vagy sántán mégy az életre… Máté 18:8), hanem az, hogy az Élet Forrásától (Istentől) elszakadt, vagyis lelkileg halott állapotban van. Ezért minden bibliai lelkigondozásnak (a bibliai házassággondozásnak is) elsődleges célja, hogy a gondozott ember (vagy emberpár) megismerje Istent vagy közelebb kerüljön hozzá. Ha ez megtörténik, lelki (vagy párkapcsolati) zavara is könnyebben helyreáll.

Kérdés: lehet-e bibliai lelkigondozásnak (vagy házassággondozásnak) tekinteni azt a munkát, melynek keretében a gondozottakkal pszichológiai teszteket töltetnek ki, önismereti vagy társkapcsolati játékokat alkalmaznak? Az én válaszom: Igen, ha a probléma megoldását nem a pszichológiai eljárástól, hanem Istentől várjuk. Ugyanakkor: ha Isten Igéjét csak illusztrációnak használjuk, de a szabadulás vagy a gyógyulás útját az Igéből nem mutatjuk meg, nem beszélhetünk bibliai lelkigondozásról.