Mi a szerelem?

Hogyan tarthatja tisztán életútját az ifjú?
Úgy, hogy megtartja igédet.
Zsoltárok 119:9

„Sötét verem” – írja Petőfi Sándor. Jaj annak, aki beleesik! Hasonlóképpen gondolkodik róla Balassi Bálint is, mert örül, amikor megszabadul tőle. Egyesek szerint a szerelem romantikus álmodozás, amelyből előbb-utóbb mindenki felébred. Mégis szép a plátói szerelem, amelyben csak vágyakozunk a kedves után, de eszünkbe se jut, hogy testi kapcsolatba is lehet lépni vele. (Létezik ma ilyen?) A pszichológus tudatbeszűkülést és projekciót emleget, amikor a szerelemről kérdezik. A mélylélektan materialista szemléletű hívei szerint egy ősi, állati ösztön szublimációjáról van szó.

Az a benyomásom, hogy korunk „gyakorló” szerelmesei túlnyomórészt ez utóbbi – darwinista-freudista – tanítást követik. Hiszen kortársaink közül sokan magas rendű állatnak, vagyis ösztönlénynek tekintik magukat, és viselkedésüket ehhez az emberképhez igazítják.

A 20. század folyamán az derült ki, hogy egy sokat hangoztatott marxista tételnek (a lét határozza meg a tudatot – és nem fordítva) éppen az ellenkezője igaz. Ugyanis ahhoz igazodva élünk és cselekszünk, amit tudunk önmagunkról és a világról. Aki tudja magáról, hogy ő tábornok, az parancsol a közkatonáknak, és nem kér tanácsot tőlük. Aki féregnek képzeli magát, az nem kezdeményez, nem áll elő ötletekkel, hanem visszahúzódik, és arra vár, hogy mikor tapossák el véglegesen.

Korunk emberképe Darwin elméletéből fakad. Eszerint magas rendű állatok vagyunk, akik a létért folytatott küzdelem során, a természetes szelekció révén fölkapaszkodtunk a törzsfejlődési létra legmagasabb fokára. Szabó Lőrinc szavaival: az ember „tökéletes állat”, akik végig járva a tökéletesedés útját „szívében végig fenevad maradt” (Szún Vu Kung lázadása). Egyszerűbben fogalmazva: az ember is ösztönlény, mint az állatok, akiknek nincsenek hosszú távú terveik, hanem csak közvetlen céljaik vannak: kielégíteni alapvető szükségleteiket. Ezzel magától értetődővé, sőt legálissá minősítettük az önzést. Az emberképből ugyanis értékrend sarjad (mit részesítünk előnyben, mit tartunk fontosnak, miért érdemes küzdeni és dolgozni). Életvezetésünk (döntéseink sorozata) pedig értékrendünk szerint alakul:
[table id=5 /]
A mai ember életében ez az ok-okozati lánc a következő:
[table id=6 /]

Az ösztönlény döntéseit és tetteit az élvezeti elv (Lust-Prinzip) vezérli. A szerelmi vágy – noha konkrét személyre irányul – lényegében személytelen, mert nem arra törekszik, hogy testi-lelki-szellemi kapcsolatot építsen egy másik emberrel, hanem arra, hogy élvezethez jusson a másik nem egy kívánatos tagjával.

Ebben a szemléletben a kedvesem (szerelmem tárgya) = ösztöntárgy. Az ösztöntárgy szerepe az, hogy kielégítse a szükségletemet, például a szexuális éhségemet.

Ha történetesen a kedves Olvasónak abban az örömben lenne része, hogy valaki szerelmes belé, gondoljon arra a freudi értelmezés tükrében: Olyan vagyok számára, mint egy csirkecomb: fel akar falni.

Nyilvánvalók ennek a felfogásnak a következményei:

1. Egy tárgyhoz nincs értelme a hűségnek. Bármennyire finom egy csirkecomb, nagyon unalmas, ha minden nap azt kell enni. Idővel a legjobb ennivalónak is romlik a minősége, kiszárad, megposhad, rágóssá válik stb. Ilyenkor természetesen ki kell dobni, és újat kell beszerezni helyette. Azt hiszem, köztudott, hogy sok kortársunk életében ez a szemlélet érvényesül a társukkal kapcsolatban: nem látnak problémát a szexuális hűtlenségben, a partner lecserélésében, a válásban.

2. Ebből a felfogásból ered az is, hogy a párok, ahelyett, hogy örömöt és kielégülést nyújtanának egymásnak, érzelmileg kifosztják, gyötrik, tönkreteszik egymást, míg végül a formálisan fennmaradó kapcsolatukban magányossá válnak. Jól példázza ezt a folyamatot egy vicc. A kannibál siránkozva áll a barlangja előtt: „Jaj, de éhes vagyok, jaj, de éhes vagyok…” Bemegy a barlangba. Amikor kijön, újra siránkozik: „Jaj, de árva vagyok…”

A Biblia emberképe alapvetően különbözik korunk darwini-freudi emberképétől. Isten „ föld porából” teremtett minket, vagyis ugyanabból az anyagból, amiből az élővilág többi tagját. Testünk minden funkciója hasonlóképpen működik a gerinces állatok megfelelő megnyilvánulásaihoz, beleértve a párzás és az ivadékgondozás aktusait is. Ugyanakkor azonban a Teremtő életnek leheletét lehelte orrába, és így lett az ember élőlénnyé (1Mózes 2:7). Nem a törzsfejlődésben elért csúcsteljesítmény, hanem Isten lehelete különbözteti meg az embert az állatoktól.

A föld pora + Isten lehelete = ember

Ez a képlet azt fejezi ki, hogy a test és a lélek szerves, szétválaszthatatlan egységet alkot az emberben, nem egymástól függetlenül működnek. A plátói szerelem, amely igyekszik figyelmen kívül hagyni a másik ember iránti testi vágyakat, nem felel meg a bibliai emberképnek. A Szentírásban testi szerelemről olvashatunk (Énekek Éneke, Példabeszédek 5). De ez a testi szerelem lelki üzenetet hordoz: személyes vonzalmat, kitárulkozást, bizalmat, életre szóló elkötelezettséget. Ugyanakkor idegen a Biblia tanításától a darwini-freudi antropológia is, amely arról akar meggyőzni, hogy csupán szerelmi érzéssé szublimált testi vágy létezik.

Ez a durva materializmus nemcsak a bibliai szemlélettől idegen, hanem minden konzervatív nézettől is. Képviselői talán arra is képesek lennének, hogy Radnóti Miklós „Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét” kezdetű versét fölcseréljék egy operett-dalra: „Vágyom egy nő után”.

Az ókori görög nyelv – az Újszövetség eredeti nyelve – három olyan szót ismer, amelyeket magyarra a szeretet vagy a szerelem szóval lehet lefordítani. De a görög szavak jelentéstartalmai másképpen különböznek egymástól, mint az említett magyar szavaké.

Az érosz testi élvezettel járó szeretetet jelent. Erotikus élményt nyújt az ölelés, a csók és minden szexuális cselekedet. De tágabb értelemben az érosz körébe tartozik az is, ha ízlik az étel, vagy ha élvezettel simogatjuk az ölünkbe bújó kiscicát.

Két és fél éves korában Noémi nevű unokám világított rá legélesebben arra, hogy mit jelent az érosz. Húsvétra egy élő kiskacsát kapott ajándékba. Nagyon szerette ezt a kis jószágot, állandóan a markában akarta tartani. „Ne szorongasd annyit, mert megdöglik” – figyelmeztette az apja. „De én a döglöttet is szeretem” – válaszolta Noémi. Valóban „szerette”, de nem volt tekintettel a kis állat érdekeire.

A görögdinnye ízletes gyümölcs. De ha meghámozzuk, és a tálon hagyjuk, hamarosan erjedni kezd, megszállják a muslicák, élvezhetetlenné válik. Az érosznak is védő burokra van szüksége, hogy ne romoljon el, és hosszú évekig – évtizedekig – élvezhető maradjon.

Az érosz első védőburka a filia. Ez a szó pozitív érzelmekkel telített baráti szeretetet jelent. Akit filiával szeretünk, azzal jókat tudunk beszélgetni, élvezzük egymás társaságát, közös az érdeklődésünk, az alapvető céljaink stb. Nem romlik meg hamar az érosz, ha filiába van burkolva. Ezért boldog, aki elmondhatja, hogy a párja a legjobb barátja.

Az élő hitű keresztyén ember nem ösztönlény, hanem Isten követe az emberi társadalomban. Teste a Szentlélek temploma, ezért ösztönéletét is az Úrtól kapott szeretet irányítja. Szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által – írja az apostol (Róma 5:5). Pál itt az agapé szót használja. Mindig ez a szó szerepel az Újszövetségben, amikor az Isten szeretetéről van szó. Az agapé himnusza az 1Korinthus 13 híres fejezete is. Miközben az élvezeti elv irányítja azok szerelmi életét, akik ösztönlénynek tekintik magukat, a keresztyén ember az agapé-elvhez igazodik a szerelem és a házasság gyakorlatában is.

A bibliai emberképből kiinduló ok-okozati lánc a következőképpen alakul:
[table id=7 /]

Az agapé szó eredetileg közös vacsorát jelentett. Az ókori keleti ember, ha asztalhoz telepedett valakivel, ezzel kifejezte azt, hogy kész elfogadni és befogadni az illetőt, sőt életközösséget vállal vele. Ezért ütköztek meg a farizeusok azon, hogy Jézus együtt evett és ivott a vámszedőkkel és „egyéb bűnösökkel”, mert ezzel azt fejezte ki, hogy vállalja ezeket az embereket. Meg is mondta: értük jött. Ennek fényében az Úr legnagyszerűbb ígérete számunkra az, hogy velünk vacsorázik, ha megnyitjuk számára az ajtót és behívjuk Őt az életünkbe.

Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.
(Jelenések 3:20)

Az agapé elkötelezett szeretet. Nem függ a szeretett személy viszont-szeretetétől, viselkedésétől, hálájától. Az érosszal és a filiával ellentétben, az agapé nem múlik el soha (1Korinthus 13:8). Ezért az agapé olyan, mint egy kemény csonthéj a filia hártyája körül. Egyedül Isten képes agapéval szeretni, és azok, akiket megajándékozott vele.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy Isten azt akarja, hogy az Ő gyermekeinek életében az agapé legyen a kapcsolat, a házasság alapja. Ez először is azt jelenti, hogy a valódi keresztyének nem futó kalandokra vállalkoznak, hanem életre szóló szövetségre lépnek egymással.

Nem hagynak „biztonsági kiskaput” a menekülésre azzal, hogy a házasságot meg sem kötik, hanem csak összeköltöznek, hogy könnyebb legyen a kapcsolat megszakítása „szükség esetén”. Testi kapcsolat létesítésével képesek megvárni a házasság valóban biztonságos fészkét, hiszen az agapé türelmes (1Korinthus 13:4). Nemcsak a saját szükségleteik kielégítését keresik, hanem a párjukét is, hiszen az agapé nem keresi a maga hasznát (1Kor 13, 5a). Készek megbocsátani a másik botlásait, hiszen az agapé nem rója fel a rosszat (1Korinthus 13:5b). Ha zátonyra fut a kapcsolat, nem adják fel, hiszen az agapé mindent remél, mindent eltűr (1Korinthus 13:7).

Azt hiszem, nem szükséges bizonygatni, hogy az agapé-szerelemre csak olyan pároknak van esélyük, akik először Jézus Krisztussal vállaltak örök életre szóló közösséget, mielőtt egymással is egy földi életre szóló szövetségre lépnének. Magyarul: hívő embernek hívő ember legyen a párja. Hiszen, ha nem ugyanazok az értékeik, aligha fognak egymással harmonizálni.

Nem csodálkoznék, ha írásomat olvasva valaki azt kérdezné: Nem túlzás ez? Lehetséges-e agapé-szerelem a mai világban?

Meggyőződésem, hogy emberi erővel soha sem volt lehetséges. A keresztyén élet titka éppen az, hogy a bennünk élő Krisztus valósítja meg. A hitetlen ember Isten számára halott, sodródik az árral, mint a döglött halak. Az élő halak azonban képesek árral szembe úszni.

Reklámok

Társkeresés, párválasztás

Hogy találhatok rá a páromra?

A Grimm-mesében királyfivá változik a varangyos béka, akit megpuszilt a királylány. A valóságban azonban ennek éppen az ellenkezője szokott történni: sokan azt élik át, hogy a délceg királyfi – vagy a szépséges királylány – akivel házasságot kötöttek, közös életük során varangyos békává változik.

Hogy lehet ezt elkerülni? Hogy lehet tartós és kölcsönösen kielégítő párkapcsolatra szert tenni?

Nem gondolom, hogy a boldog házasság egyedül a megfelelő párválasztáson múlik. Sőt inkább azt hiszem, hogy a párválasztás az esetek többségében legalábbis nem rossz. Hogy milyen lesz a házasság, főleg azon múlik, hogy a felek ápolják-e és gondozzák-e a kapcsolatukat. (Egyik barátom szerint a házasság olyan, mint a csecsemő: rendszeresen tisztába kell tenni, és etetni kell.) Ugyanakkor kétségtelen, hogy a jó házasság egyik előfeltétele a jó párválasztás.

Kit keresel?

Az első kérdés, amit tudatosítanod kell, az, hogy kit keresel?

A. Sokan, akik elindulnak a párkeresés útján, azt a valakit keresik, aki kielégíti a szükségleteiket.

1. Először is azt várják jövendőbeli társuktól, hogy csillapítsa szexuális éhségüket. Ehhez persze nem feltétlenül szükséges házasságot kötni. Napjainkban ezért nem kevesen nem is vállalják a házasságot, hiszen az sok bajjal, gonddal, felelősség vállalással is együtt jár, hanem egyszerűen összeköltöznek – egy időre. Eközben persze nem veszik észre, hogy alapvető emberi szükségleteik kielégítetlenek maradnak, hiszen nem is tudják, hogy az ember nem csak ösztönlény. Az pedig végképp csalódás-forrás, ha a másik ember ösztöntárgy.

2. Sokan azt remélik választott párjuktól, hogy mellette biztonságban élhetnek – hiszen „erős, meg fog védeni, ha kell; egészséges, jól keres, sok jó tulajdonsága van, és szeret engem.” Ezek a társkeresők azt a régi nótát fújják, hogy…

Nékem olyan asszony kell,
Ha beteg is, keljen fel,
Főzze meg a vacsorát,
Úgy várja haza az urát.

A nóta nők számára készült változata:

Nékem olyan férfi kell,
Aki pénzzel halmoz el,
Tőle lehet gyerekem,
S társadalmi presztízsem.

3. Sokan (főleg férfiak) olyan társra vágynak, akinek a csodálatában fürödhetnek. Idősödő férfiak gyakran beleesnek ebbe a csapdába. Csinszka-effektusak nevezném ezt a jelenséget, mert a kimenetele keserű csalódás: a zsenge ifjú hölgy előbb-utóbb rájön, hogy az általa csodált nagyság közelről éppen olyan nehéz természetű ember, mint a többiek, és a rózsaszín köd szertefoszlik.

B. Vannak, akik a párjuk szemében önmagukat szeretnék látni.

A görög rege szerint Nárcisszusz királyfi vadászat közben meglátta saját tükörképét, amikor lehajolt inni egy forrás fölé. Azelőtt sohasem látta magát (akkoriban még kevés volt a tükör). Annyira el volt bűvölve sajátmagától, hogy beleszeretett
önmagába. A mélylélektan szerint nárcisztikus személyiség az az ember, aki túlságosan el van ragadtatva saját szépségétől, okosságától, kiválóságától.

De a történetnek még nincs vége.

Oscar Wilde, a híres angol meseíró, folytatta a történetet. „Ugye, te is siratod Nárcisszuszt?” – kérdezte a szellő a forrástól. „Igen, én is siratom őt.” „Ugye, milyen szép volt Nárcisszusz?” A forrás csodálkozik: „Szép volt? Én ezt nem vettem észre. Én mindig a fodraimat figyeltem a szemében, amikor fölém hajolt.”

Bárkit választ valaki társul, nem fogja megismerni a másikat, ha még akkor is önmagát szemléli, amikor a másikra néz.

C. Sokan olyan társat keresnek, akire rávetíthetik azt az ideális képet, amit önmagukban hordoznak a kívánatos lányról illetve fiúról. A fiú esetleg Csipkerózsikát véli felfedezni az álmatag, de mosolygós kislányban. A lány, amikor meglátja a tüzes szemű, széles vállú legényt, nagyot dobban a szíve: Winnetou – mondja magában önfeledten. Nyilvánvaló, hogy az életet nem lehet végig álmodni, mert Rózsikának szúrnak a tüskéi, „Winnetou” jelleme pedig nem olyan, mint a regényben. Ezek után felmerül a kérdés, hogy kit érdemes keresni, ha a fenti lehetőségek csalódáshoz vezetnek.

Kit érdemes keresni?

Úgy gondolom, azt az embert, akivel szeretet-kapcsolatban élve megvalósíthatod Istentől kapott küldetésedet. Más szavakkal: azt a valakit keresd, akivel a házasságotok Isten lényét (szeretetét) fogja tükrözni az emberek felé.

Tudom, hogy ez a szépen hangzó kijelentés magyarázatra szorul.

Isten azért teremtett minket férfivá és nővé (házaspárrá), hogy Őt kép-viseljük a világban. Ezt jelenti az a bibliai mondat, hogy Isten a maga képmására teremtette az embert (1Mózes 1:27). Ez a cél csak úgy valósulhat meg, ha mindkettőnk értékrendjének centrumában az Úr van, azaz a Vele való kapcsolat a legfontosabb az életünkben. Nem harmonizálhat egymással az a pár, amelynél az egyik „mennyei kincseket gyűjt” (hűséget, türelmet, szeretetet, belső békét stb.), a másik pedig az anyagi jólétért és a minél teljesebb komfortért töri magát. Ezért figyelmeztet az apostol: Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában (2Korinthus 6:14).

Ha az Úré a szívem (ha Ő áll az értékrendem centrumában), abból az következik, hogy döntéseimben, sőt egész életvezetésemben az Ő tetszése szerint akarok élni. Ennek megfelelően annak tudatában választok párt, hogy ez a döntésem egész életre szól. A libegőből menet közben életveszélyes kiszállni. Aki úgy fog bele a házasságba, hogy „ha nem megy, legfeljebb elválunk”, annak nem való a libegő; az jobban teszi, ha a Vidámparkban az óvodások számára működtetett lassú körhintába száll be. Az ugyanis abszolút veszélytelen. Persze nem visz sehová. A társkapcsolatból fakadó megelégedettség és egység csúcsára csak a felelősséggel vállalt házasság „libegőjével” lehet feljutni.

A házasságok az égben köttetnek?

Széles körben elterjedt hiedelem, hogy előre ki van jelölve számunkra valaki, akit meg kell találnunk. Én ezt nem hiszem. Ez az elképzelés nem a Szentírásban, hanem a görög mitológiában gyökerezik. Zeusz kettétört egy cserépedényt, és a két darabot ledobta a földre: „Találjátok meg egymást!”

Ha valóban úgy lenne is, hogy Isten előre kiszemelt számodra valakit, neked az a dolgod, hogy szabad döntésed tudatában, Isten szempontjait ismerve, bibliai értékrended birtokában döntsd el, hogy kivel kötsz házasságot. Döntésed előtt azt kell mérlegre tenned, hogy választottad valóban alkalmas-e arra, hogy együtt szolgáljátok az Urat; valóban azonos-e az útirányotok (mindketten a „keskeny utat” járjátok); tudsz-e alkalmazkodni számodra szokatlan szokásaihoz; férfi létedre képes vagy-e érte végleg és örökre lemondani az összes többi nőről – ha pedig lány vagy, az összes többi fiúról.

Hogyan juthatsz jó döntésre?

„Könnyű volt Ádámnak” – mondta egyszer valaki. – „Neki csak aludnia kellett egy jót, és reggel máris ott állt előtte Éva.”

Én nem egészen így ismerem ezt a történetet. Mielőtt a Teremtő beadta volna Ádámnak az oldarborda-műtét előtt az altató injekciót, társkereső útra küldte őt. Így fedezte fel az egész állatvilágot, de az emberhez illő segítőtársat nem talált (1Mózes 2:20). Pedig bizonyára találkozott aranyos kiscicával, aki dorombolva bújt az ölébe, látott csodaszép tarka tollú madarat, megismerkedett néhány erős, igavonó barommal is. De amikor meglátta Évát, nem gondolt többé a hasznos és kellemes állatokra. Az embert, a másik embert ismerte fel az asszonyban: Ez most már csontomból való csont, testemből való test (1Mózes 2:23).

Éva ősanyánk bizonyára szép volt. Vajon Ádám lelkesedését az ajándékba kapott nő külső megjelenése váltotta ki csupán? Nem tudjuk, hogy elbeszélgetett-e vele, mielőtt kimondta, hogy „ez végre emberi lény”. De azt tudjuk, hogy Ádám ismerte Istent – a bűneset előtt még jó kapcsolatban volt vele. Az ajándék minőségét az ajándékozó
szavatolja.

Mi sajnos az Éden-kerten kívül születtünk, bűneset utáni nemzedék vagyunk. Nem látunk olyan tisztán, mint az ártatlanságban teremtett első emberpár. Ezért hosszabb utat kell megtennünk, hogy világosan lássuk: valóban Isten ajándéka-e a másik, azaz létrejöhet-e vele olyan házasság, amely Istent dicsőíti, az Ő szeretet-lényét tükrözi a világ számára.

Néhány személyiség-pszichológiai elmélet szívesen ábrázolja az emberi személyiséget úgy, mintha egymásra rétegeződő burkok alkotnák.

Nyilvánvalóan fontos az első benyomás, amely az illető külső megjelenéséről szól: szép, csinos, jólöltözött, kellemes. Többet megtudunk róla, ha elbeszélgetünk vele.

Beszélgetés közben megismerhetjük szándékait és indítékait is. Ha bizalmas kapcsolatba lépünk, feltárul előttünk a szíve, azaz értékrendjének centruma.

Bartók Béla Leánynéző c. kórusműve is végigvezet minket a megismerésnek e jól bejárt útján. Nézzük meg a 2. versszakot:

Ne nézz a lányka táncos lábára,
Ne hajolj az ő mézes szavára,
Figyelemmel légy indulatára,
Tanulj szert tenni szíve titkára.

Úgy vélem, nem arról akar lebeszélni ez a dal, hogy megnézd a táncoló lány csinos lábát, hanem arra figyelmeztet, hogy az még nem elég a jó döntéshez, ha az illető csinos. Hasonlóképen: nem arra bíztat, hogy ne figyelj oda, amikor beszél, hanem arra, hogy bölcsen hallgasd meg. Az indulatán indítékait és szándékait kell érteni. A szíve titka pedig az, ami a legnagyobb érték számára, amiért dolgozni és küzdeni képes, sőt, ha kell áldozatot is tud hozni.

Amit tudni lehetne előre

Amit tudni lehetne előre, de amiről a legtöbben mégsem vesznek tudomást:

  • Az idő múlásával egyre gyengébb, betegebb, és kevésbé vonzó, sőt öregebb lesz a párod (veled együtt). Ez a tény főleg azokat zavarja, akik a társukban ösztöntárgyat keresnek.
  • Vannak olyan tulajdonságai a társadnak (neked is!), amik csak később derülnek ki.
  • A legtökéletesebb választott sem tökéletes, hiszen ő is az Édenkerten kívül született (akárcsak te).
  • Önmagában a jó házasság (és a jó házastárs) nem tesz boldoggá. A Bibliában található több mint 50 boldog-mondás között egy sincs, amely azt mondaná, hogy boldogok a házasok. A boldogság forrása Isten – illetve a vele való kapcsolat. Természetesen van boldog házasság: két boldog embernek boldog a házassága is.

Záró kép

Egy tréfás kedvű buszvezető a végállomáson sötét szemüveggel és fehér bottal a kezében beült a saját buszába az egyik utas-helyre. Amikor már majdnem megtelt a busz, elkiáltotta magát: „Hát senki sem indítja el ezt a tragacsot?” Fölkelt, a vezetőüléshez tapogatózott és beindította a motort. A rémült utasok hanyatt-homlok menekültek.

Ha messzire utazom, nem mindegy, hogy ki ül mellettem. Nem szeretem, ha túl terjedelmes az illető, ha rossz szaga van, vagy ha túlságosan bőbeszédű. De sokkal fontosabb, hogy ki ül a vezető ülésen. Vak ember ne vezesse az autóbuszt! Nagyon fontos kérdés, hogy ezen a földi életúton kivel utazol, ki a párod. De a legfontosabb kérdés az, hogy ki vezeti az életedet. Ne tétovázz kimondani: „Vezess, Uram!”

A kommunikáció rejtelmei

Látod-e és hallod-e a társadat?

A fiatal feleség nagy gonddal és izgalommal főzte az első ebédet. A szakácskönyvet tízszer is áttanulmányozta. A legjobb alapanyagokat szerezte be. Munka közben többször is felhívta az anyukáját tanácsért. Végre eljött a tálalás szent pillanata.

Lélegzetvisszafojtva figyelte férje arcát, várta a hatást. De az csak lapátolta a szájába szó nélkül az ételt. Aztán megették a desszertet is, és megitták a kávét. A férfi nagyokat szuszogott, ásított, majd elégedetten ledőlt a heverőre. Még mindig nem szólt semmit. A nő maga elé meredt, sírás fojtogatta. Eltelt egy-két óra, mire a férjnek is feltűnt valami.
– Mi bajod van? – kérdezte a feleségét.
Az ifjú feleség szipogva mondta:
– Nem ízlett az ebéd?
– Miért? Mi volt az ebéd?

Azt mondják, a szerelem vak. Én azt hiszem, még sötétebb vakságban él az a férfi, aki már nem is szerelmes.

A fenti jelenet szereplői fiatalok voltak. A fiatalok többsége még figyel a társára. Az a fájó figyelmetlenség, amit ez a történet mutat be, inkább az idősebbekre jellemző. Az a középkorú asszony, akit észre sem vesz a férje, azért nem sír, mert már belefásult férje közönyébe.

A házastársi szeretet-kapcsolat = folyamatos kommunikáció

A férjnek és a feleségnek folyamatosan van mondanivalója egymás számára, és folyamatosan nyitottak egymás felé. Mindkét fél érdeklődéssel fordul a társához, érdeklődését pedig az a vágy motiválja, hogy társa megkapja mindazt, amire szüksége van. Ezért igyekszik földeríteni, hogy társát mi tenné boldogabbá, mi esne jól neki, mi hiányzik ahhoz, hogy testileglelkileg jól érezze magát. Saját magáról szinte megfeledkezik az ilyen (szeretettől motivált) ember, mert figyelme folyamatosan a társára irányul. Ha mindketten ezzel az attitűddel fordulnak egymás felé, kapcsolatukban megvalósul a testi-lelki egység: nemcsak egy közös cél felé néznek, nemcsak egy ütemre lépnek, hanem mindkettőjüknek csak az esik jól (akár a szexben is), ami a másiknak is. Ha pedig egyiküknek fáj valami (akár testi, akár lelki téren), szenved a másik is.

Vajon létezik ilyen pár?

Az ember természeténél fogva önző és hiú. Még akkor is magát látja, amikor a másikat nézi. Hogy viszonyul hozzám? Mit érez irántam? Mennyire értékel? Milyen embernek tart? Egy tranzakció-analitikus – Thomas A. Harris – szavaival: O.K. vagyok-e nála? Mert ha nem, akkor pocsékul érzem magam a jelenlétében. De ha igen, akkor szeretek vele lenni (talán még feleségül is veszem).

Azt hallom, amit a másik közölni akar?

Schulz von Thun azt fedezte fel, hogy a fogadó beállítódásán múlik, hogy milyen üzenet jut el hozzá egy közlésből. Négy „füle” van az embernek – állítja. Az egyikkel arra figyel, amit a közlő tulajdonképpen mond. A másik „füle” azt hallja meg, hogy a közlő milyen állapotban van. A harmadik „fül” arra figyel, hogy miként viszonyul hozzá az, aki beszél (milyennek tartja őt). Végül a negyedik „fül” azt figyeli, hogy mit kell tennie.

Milyen üzeneteket tartalmazhat egy egyszerű mondat?

Egy házaspár autójában várakozik az útkereszteződésnél, amikor tilosat mutat a lámpa. A volán a nő kezében van.

Egyszercsak megszólal a férj: „Zöld!” Mire a felesége: „Te vezetsz vagy én vezetek?”

Ha a feleség a „Mit mond tulajdonképpen” fület használta volna, válasza ez lehetett volna: „Igen, zöld.” Ha arra figyelt volna, hogy a férje milyen állapotban van, ez az üzenet jutott volna el hozzá: „Sietek.” A „Mit kell tennem” fülön át érkező üzenet: „Adj gázt!” Ez az asszony nyilvánvalóan a „Milyennek tart engem” fület használta, amelyen keresztül ezt az üzenetet fogadta: „Nem vagy elég figyelmes autóvezető.” Ettől megsértődött és visszavágott.

Az empátia füle

  • Mi van vele?
  • Hogy érzi magát?
  • Mire lenne szüksége?
Az én-központúság füle

  • Milyennek tart engem?
  • Mit gondol rólam?
  • Mit érez irántam?

Azt hiszem, ennek a „fülnek” a használata jellemzi leginkább a természetében megromlott embert.

Ugyanezt látjuk Schulz von Thun következő példájában is.

A házaspár az ebédlőasztalnál ül. „Mi ez a zöld a levesben?” – kérdezi a férj. A feleség válasza: „Ha neked ez nem ízlik, mehetsz máshová enni.”

Nézzük meg a lehetséges válaszokat a fogadó különböző attitűdjei esetében:

  • Mit mond tulajdonképpen?
  • Milyen állapotban van?
  • Milyennek tart engem?
  • Mit kell tennem?

Ha mindkét fél csak önmagára figyel, ha csak a saját jogait és sérelmeit tartja szem előtt, és ezért nem fogadóképes a társától jövő, annak valódi szándéka szerinti üzenetére, a közlés tartalma nemcsak torzul, hanem kölcsönös kommunikáció egyáltalán nem jöhet létre. „Süketek párbeszéde” – ez a jellemzés illik erre az esetre. Csak adás van, vétel nincs.

Sír az asszony.

– Mi bajod van? – kérdezi a férj.
– Semmi bajom sincs.

Erre a férj megnyugszik!!!

Ha nincs vétel egy kapcsolatban, az azt jelenti, hogy a kommunikáció lefagyott.

Ha egy házaspár életét ez a kommunikációs séma jellemzi, kimondhatjuk rá a diagnózist: A két teljes (test és lélek egységét képező) ember teljes értékű kapcsolata megszűnt. Lehet köztük testi kapcsolat, üzleti kapcsolat, kulturális érdeklődésből fakadó kapcsolat, nemes célért küzdők bajtársi kapcsolata (lehetne még sok mást is említeni) – de mindez nem házastársi szeretet-kapcsolat.

Hogy lehet újra elindítani a „lefagyott” kommunikációt?

A fiatalok is – legalábbis legtöbben – önzők és hiúk. Hogy lehet, hogy mégis élő a kapcsolatuk, szüntelen kommunikálnak, soha nem unalmas az együttlétük Azt hiszem, ennek az a titka, hogy a kölcsönös adás-vétel-kommunikációt a szerelem mozgásba lendíti, és amíg tart (a szerelem), mozgásban is tartja.

„Költő szerelme szalmaláng,
azért oly sebes és falánk”

– írja József Attila írja egyik töredékében. Azt hiszem, nemcsak a költő szerelme, hanem előbb-utóbb minden szerelem ellobban, vagy lassan elhamvad. Egyesek szerint a szerelemnek szeretetté kell átalakulnia. Én nem hiszem, hogy a szerelem át tud alakulni.

De azt gondolom, hogy a szeretetnek valamikor meg kell születnie az ember szívében, a szerelmi lángolás ideje alatt már, vagy később. Ha ez megtörténik, a szeretet fogja mozgásban tartani a folyamatos és kölcsönös kommunikációt a pár életében, mint a mágneses tér a dinamó mozgását.

Hogyan születhet szeretet a természeténél fogva önző ember szívében? Mi adhat reményt elhidegült házaspároknak, akik elveszítették minden reményüket?

A megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.
(Róma 5:3-5)

Isten a társunk iránti szeretetet valóban szívünkbe ülteti. De az olyan, mint a csírázó mag a földben – öntözgetnünk és gondoznunk kell, hogy növekedjék.