Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből
Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg
értelmetek megújulásával. (Róma 12:2)
Hogyan gondolkodunk önmagunkról, a többi emberről, életünk értelméről, a világ eseményeiről, életről, halálról?
Fontos kérdések egész sorozatát foglalja magában ez a mondat. Érdemes lenne mindegyiket egyenként föltennünk, mert a válaszok sorsdöntők.
Kik vagyunk mi, emberek? Vagy inkább: kinek, minek tartjuk magunkat? Az anyag egy sajátos szerveződése vagyunk? Mi következik ebből céljainkat, indítékainkat, életvezetésünket illetően? Talán nem következik ebből semmi, minden csak történik velünk külső erők hatására… Vagy Valaki megalkotott minket? Milyen célból? Lenne valamilyen megbízatásunk a világban? Mi az? Lángelmék próbálkoztak a válasszal: Vörösmarty, Madách… Bizonyára mások is.
Mit gondoljunk a többi emberről? Értünk vannak, vagy mi vagyunk értük? Ösztöntárgyak ők, akiknek az a rendeltetésük, hogy kielégítsék a szükségleteinket, vagy ők falnak föl minket?
Van-e értelme annak, hogy élünk? Ki fogja ezt megmondani nekünk, ha mi nem tudjuk kitalálni?
Ki vagyunk szolgáltatva természeti törvényeknek. Nem mi hoztuk létre őket. Közülük jónéhányat sikerült felismernünk, ezeket igyekeztünk kihasználni, így indult fejlődésnek a technikánk. Gyártottunk szekeret, kést, parittyát, látcsövet, telefont, izzólámpát, autót, repülőt, űrhajót, és még nagyon sok mindent. Ettől az lett az illúziónk, hogy a mindenség urai vagyunk. De mindannyiszor csalódnunk kell, amikor összedőlnek a házak, lezuhannak a repülők, és megvénülnek, majd meghalnak azok a társaink is, akiket szerettünk volna még életben tartani.
Igyekeztünk kikutatni a társadalom és a lélek törvényeit is. Egyre több okos szociológust és pszichológust tartunk számon. Tőlük azt vártuk, hogy majd megmondják: hogyan szervezzük a társadalmat, a termelést, a békét, az emberi kapcsolatokat, hogyan segítsük kinek-kinek lelki egészségét és önmaga megvalósítását. De nem szűnt meg a szegénység, egyre több a háború, növekszik a depressziósok száma, szaporodnak az árva gyerekek és a kihűlt társkapcsolatok.
Hogyan gondolkozzunk hát a világ eseményeiről?
Azután: mit gondoljunk az életről és a halálról együtt véve? Meddig terjed a kompetenciánk, ha bármelyiket létre akarjuk hozni vagy szeretnénk megszüntetni?
Valóban sorsdöntő, hogy mit válaszolunk ezekre a kérdésekre, hiszen a sorsunk (lehet, hogy az örök sorsunk?) függ ezektől a válaszoktól. De ehelyett tegyünk fel egy mindezeket megelőző kérdést: Kitől (és mitől) függ az, hogy hogyan gondolkozunk mindezekről (önmagunkról, a többi emberről… életről, halálról)? Tőlünk függ? A génjeinkbe betáplált programoktól? Rajtunk kívül létező szellemi hatalmaktól? Ha nem(csak) tőlünk függ, meddig terjed a mi felelősségünk, amikor válaszokat adunk?
Erre a sok kérdésre nem fogunk közvetlenül és teljességre törekedve felelni ebben a fejezetben. Ezek a kérdések inkább arra valók, hogy ráhangolódjunk a problémákra. Ha ez megtörtént, akkor az alább következő fejtegetések kijelölhetik azt az utat, amelyen haladva az Olvasó maga is rátalál a válaszokra. Értékesebbek és hasznosabbak azok a válaszok, amiket nem készen kaptunk, hanem magunk is megküzdöttünk értük.
Korunk emberének szenilis demenciája
Néha az a benyomásunk, hogy korunk embere szenilis demenciában szenved. Francis Schaeffer egyik kijelentése ébreszti fel ezt a gyanút:
Az ember megfeledkezik céljáról, és így elfelejti azt is: kicsoda ő, és mi a jelentősége az életének.[ref]Francis A. Schaeffer: Death in the City (Halál a városban)[/ref]
A szenilis demenciában szenvedő embert ez a megnyilatkozás jellemzi: Elfelejtettem…
Elfelejtette, hogy hol lakik, hogy milyen nap van ma, hogy mikor járt a tenger partján, hogy kik a szülei, hogy mi a neve a házastársának, hogy ő maga mikor és hol született, stb. stb.
Schaeffer szerint az ember három dolgot felejtett el: élete célját, önazonosságát és létének jelentőségét. Az, hogy elfelejtette, azt is jelenti, hogy valaha még tudta.
Vessünk néhány pillantást felejtésünk tárgyaira – de más sorrendben! A felejtési lánc első szeme – véleményem szerint – az önazonosság elfelejtése. A másik kettő ehhez kapcsolódik.
Kik vagyunk mi, emberek?
A Biblia szerint az Istentől való elszakadás előtt ez még teljesen világos volt. „Ember, te a képmásom vagy” – mondta az Úr. „Vagyis engem kell képviselned a teremtett világban, rád bízom a Földet, uralkodj a természet fölött. Ehhez a felhatalmazáshoz áldásomat is adom.” (V.ö. 1Mózes 2:27)
Nyílván nem természetes felejtésről van szó, hanem elfojtásról (Freud nyomán). Az elfojtás azt jelenti, hogy amit nem szeretünk tudni, azt tudattalanná tesszük. A Teremtő ellen lázadó ősi Kígyó lelkülete szállta meg az embert, amikor arra vágyott, hogy maga döntse el: mi jó és mi rossz, hogy ne a Teremtő, hanem önmaga nevében uralkodjék, hogy önmaga istene legyen.
A hatalom, amit a Teremtőtől kapott, valóban hatalmas teljesítményekre tette képessé az embert, de közben azt is elfelejtette, hogy kitől kapta a hatalmat. A demenciát megalomániás téveszmék követték: azt hitte, hogy ő a mindenség ura. „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb.”[ref]Szophoklész: Antigoné[/ref]
Amikor kiderült, hogy az ember mégsem képes istenként működni, önmagáról szóló gondolatai látszólag az ellenkezőbe csaptak át: „Én is az állatvilág tagja vagyok. Persze azért nem akármilyen állat, hanem a többinél magasabb rendű, mert a csúcsra kapaszkodtam fel az evolúciós létrán.” Ez – vagyis a darwini-freudi emberkép – éppúgy elutasítja az ember Istentől kapott megbízatását, mint az „én vagyok a világ ura” téveseszme-rendszer.
Ebből az önazonossági válságból fakad a kétségbeesett kiáltás:
Mi a célja az életemnek? Van-e célja egyáltalán?
József Attila sorai jutnak eszünkbe:
Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.[ref]József Attila: Kész a leltár (részlet)[/ref]
Az első sor a 90. Zsoltár Szenczi Molnár Albert által írt szövegére utal: Tebenned bíztunk eleitől fogva. A költő arról az emberről szól (aki ő maga), aki megvonta a bizalmát Istentől, helyette önmagában bízott. Azután elmondja ennek a következményét: az ember ugyanúgy elhull, mint az állat.
A kétségbeesés fokozódik: annak az életnek, amelyiknek nincs célja, jelentősége sincs. „Élek. De ha nem élnék, az se jelentene semmit.”
Isten igéje azt mondja az emberekről, hogy hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban (Róma 1:21).
A „hiábavalóság” a Bibliában súlyos szó. Nem azt jelenti csupán, hogy „fölösleges”, hanem azt, hogy célt tévesztett = bűnös.
Nézzük meg, hogyan jelenik meg ez a gondolkodásmód az ószövetségi bölcsesség-irodalom egyik kiemelkedő művében, a Prédikátor könyvében, melynek egyik kulcsszava a hiábavalóság. Többször is, hangsúlyozottan azt állítja, hogy minden hiábavalóság. Az alábbiakban – kihagyásokkal – egy hosszabb részt idézünk ebből az írásból:
Ezt gondoltam magamban: Megpróbálom, milyen az öröm, és élvezem a jót! De kitűnt, hogy ez is hiábavalóság.
Majd azt gondoltam ki, hogy borral vidítom magam… Oktalan dolgokhoz fogok, hogy meglássam: jó-e az embereknek, amit véghez visznek az ég alatt egész életük során.
Nagyszerű dolgokat alkottam: házakat építettem, szőlőket ültettem, kerteket és ligeteket létesítettem, és beültettem azokat mindenféle gyümölcsfával. Csináltattam víztárolókat, hogy öntözni lehessen belőlük az erdőben sarjadó fákat.
Szereztem szolgákat és szolgálókat.
Marhacsordám és juhnyájam is több volt, mint mindazoknak, akik elődeim voltak Jeruzsálemben.
Gyűjtöttem ezüstöt és aranyat is: királyok és tartományok kincsét. Szereztem énekeseket, énekesnőket, és ami a férfiakat gyönyörködteti: szép nőket.
Naggyá lettem, és felülmúltam mindazokat, akik elődeim voltak Jeruzsálemben.
Nem tagadtam meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem.
De amikor szemügyre vettem minden művemet, amit kezemmel alkottam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés.
A bölcs ember nyitott szemmel jár, a bolond pedig sötétben botorkál. De arra is rájöttem, hogy ugyanaz lesz a sorsa mindegyiküknek. Azért ezt gondoltam magamban: Ha az én sorsom is az lesz, ami a bolondé, akkor mit ér az, hogy én bölcsebb vagyok? Ez is hiábavalóság! A bölcs is meghal, meg a bolond is.
Minden hiábavalóság és hasztalan erőlködés.
(Prédikátor 2:1-17)
A Prédikátor a nap alatt szemlélődve gondolkodik így. Vagyis a földön állva vizsgálja a látóhatárt. A nap alatt mindent hiábavalóságnak lát, nemcsak az élvezeteket, hanem az alkotást, a gazdagságot, a fáradozást is.
A nap alatt az Istentől elszakadt ember önmaga börtönébe van zárva. A vallomása: „Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.” (Babits)
A hiábavaló gondolkodás jellemzői
A Biblia a hiábavaló gondolkodásnak három jellemzőjét emeli ki:
- rövidlátó;
- erkölcsi ítéletre képtelen;
- szereti a hazugságot: ámítja önmagát és másokat.
Vegyük szemügyre e jellemzőket egyenként!
1. A hiábavaló gondolkodás rövidlátó
Jeremiás próféta az Istentől elfordult, romlott erkölcsű Jeruzsálemet bukott lányhoz hasonlítja:
Ruhája szegélye piszkos, nem gondolt a jövendőre.
Szörnyű mélyre süllyedt, nincs vigasztalója.
(Jeremiás Siralmai 1:9)
Jeruzsálem városa ekkor már romokban hever, elfoglalta és lerombolta a babiloni hadsereg. Vitéz harcosait megölték, a templom kincseit elrabolták, a házakat kifosztották, az asszonyokat megerőszakolták, az előkelőket és az iparosokat fogolyként Babilonba hurcolták. A kihalt utcákon kóbor kutyák és éhező gyerekek kószálnak. Valóban szörnyű és vigasztalan ez a kép.
Ez a szörnyűség azért eshetett meg, mert a város vezetői és lakói nem gondoltak a jövendőre. Csak a mának, a pillanatnyi haszonnak és élvezeteknek éltek. A király a palota kincseit könnyelműen és dicsekedve megmutatta a babiloni követeknek. Nem figyeltek a messzi északon fekvő birodalom ragadozó étvágyára és rohamos terjeszkedésére. Hiába hoztak a vándorkereskedők aggasztó híreket. Hiába szólt a figyelmeztető prófétai szó. Jeruzsálem úgy járt, mint az a könnyelmű lány, akit megtévesztett a hízelgő szó, megszédített a pillanatnyi gyönyör, nem gondolt jövendő férjére; csak akkor eszmélt, amikor a csábító leteperte a piszokba.
Az ember ma sem gondol igazán a jövendőre. A tudományos őrszolgálat hiába figyelmezteti egyre sűrűbben és egyre hangosabban, a pillanatnyi üzleti haszon miatt nem szűnik a környezetszennyezés, folytatódik az erdők kiirtása, a termőföldek tönkretétele. Nem használ ma sem a prófétai szó, pedig idejében hangzott el:
Teljesen elpusztul a föld, teljesen kifosztják. Az Úr jelentette ki ezt az igét. Gyászol, hervad a föld, elalél, hervad a világ, elalél a magas ég a földdel együtt. Gyalázatossá tették a földet lakói, mert megszegték a törvényeket…
(Ézsaiás 24:3-5)
A fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek nem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban.
(Habakkuk 3:17)
Nem gondol a jövendőre korunk embere akkor sem, amikor kényelmi és anyagi meggondolások alapján nem vállal gyerekeket, sőt megöli a magzatait, amikor fiatal nők meddővé operáltatják magukat, amikor apró „törvényes” lépésekben felszámolja a harmonikus gyermeki fejlődés életközegét – a férfi és nő életre szóló szövetségét, a házasságot. Szörnyű mélyre süllyedt a „megesett lány”, korunk embere.
2. A hiábavaló gondolkodás erkölcsi ítéletre képtelen
Pál apostol saját korát látva, de minden korszak emberére nézve fogalmazza meg az alábbi megállapítást:
Isten kiszolgáltatta őket az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak.
(Róma 1:28)
Az édenkerti tragédia – az Istentől való elszakadás – óta az ember ítélet alatt áll. Azóta öregszik, megbetegszik, majd meghal. De Isten teljes haragja addig nem zúdul rá az emberiségre, amíg Ő maga „védőernyőt” tart föléje. De elveszi a „védőernyőt”, ha az ember ragaszkodik az istentelenséghez. Ekkor Isten kiszolgáltatja az embert a teljes ítéletnek. Ez azt jelenti, hogy átszakadnak az erkölcsi gátak, és az emberek egymást gyötrik és pusztítják. Ezt látjuk napjainkban is: a pokol ide jött, helybe.
Az apostol, mint gyakorlati példát, a homoszexualitást említi (A férfiak… egymás iránt gerjedtek fel kívánságukban 1:27); ha ma írná ezt a levelet, talán a pornográfiáról, a promiszkuitásról, a liberális nevelésről és műsorpolitikáról is szólna. Az erkölcsi romlás gyökere pedig a hazugság és a bálványimádás: Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett (1:25).
3. A hiábavaló gondolkodás szereti a hazugságot: ámítja önmagát és másokat
Az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel.
(Róma 1:25)
Hazugság társadalmi méretekben: manipulált hírközlés, figyelemelterelés, visszatartott információk, félelemkeltés, megalapozatlan ígéretek… A „készlet” ennél bőségesebb.
Személyes életünk keretei között is burjánzik a hazugság szeretete: házastársunk, barátaink és munkatársaink manipulálása, és főleg az önbecsapás praktikái, amiket a freudi pszichológia elhárító mechanizmusoknak nevez (eltagadás, racionalizáció, projekció, agresszió, reakcióképzés). Ezek a lelkiismeret elaltatását szolgálják, ezáltal feszültségmentesítenek, de nem oldják meg a problémát.
Honnan jönnek a hiábavaló gondolatok?
Az ókori görög eposzokra jellemző, hogy a földi események elbeszélését az istenek körében zajló történetbe ágyazzák. A trójai háború kitöréséről az istenek tanácsában döntöttek.
Számunkra ez irreális elképzelés. Azt azonban minden hívő keresztyén elfogadja, hogy a mi látható (vagy más módon érzékelhető) természetes világunkon kívül – és az érzékszerveink számára elérhetetlen, de műszerekkel részben mégis felfogható természetes világon kívül – létezik egy láthatatlan, még műszerekkel sem felfogható, természetfölötti világ is. Aki hiszi, hogy van Isten, az szükségszerűen hisz ebben a természetfölötti világban is, hiszen Ő ott „lakik”. De ott „laknak” az angyalok is, sőt a Sátán is a démonokkal együtt. A kérdés az, hogy a természetfölötti világból érik-e hatások a mi természetes világunkat; a természetfölötti világ lakói képesek-e hatást gyakorolni ránk, a Föld lakóira. Konkrétabban: Befolyásolhatják-e a gondolatainkat természetfölötti lények, például a démonok (népszerűbben: ördögök)?
Nem kétséges, hogy erre a kérdésre a Biblia alapján igen a válasz. De hogy jobban megértsük a kölcsönhatást, az összefüggést és a közlekedést a két világ között, bemutatjuk röviden az ún. „Síkföld-elméletet”![ref]Walter Nitsche és Benedikt Peters: Damonische Verstrickungen – Biblische Befreiung (Christliche Verlagsgesellschaft, Dillenburg, 1997)
Roland Antholzer: A gonosz erői. (Ethos, 1999)[/ref]
Képzeljük el, hogy létezik egy kétdimenziós világ: olyan, mint egy sima lap. Síkföldet meglátogatja egy háromdimenziós lény, például egy gömb. Amikor a gömb éppen eléri Síkföldet, a sík-lakók egy pontot érzékelnek. Ezután a gömb keresztülszeli Síkföldet; a sík-lakók ekkor egy növekvő, majd kisebbedő kört, végül újra egy pontot érzékelnek.
A valóságot „látták” a sík-lakók? Igen is meg nem is. A pont és a kör nem gömb, de mégis azonos vele. A sík-lakók egymással csak szukcesszíve, részről részre haladva, idői kiterjedésben képesek érintkezni. Egy háromdimenziós lény azonban „felülről”, szimultán át tudja tekinteni az egész Síkföldet.
Ehhez hasonló a viszony a mi háromdimenziós terünk (amelyben élünk) és a végtelen dimenziójú világ között, amelyben Isten „lakik”. Ő szimultán áttekinti az egész világot; mi viszont egymással még az internet birtokában is csak „araszolgatva” érintkezünk. Jézusnak az a kijelentése, hogy Az Isten Lélek (János 4:24), azt jelenti, hogy Ő nincs beszorítva háromdimenziós testbe, ezért nem helyhez kötött (nem Jeruzsálemben lakik és nem a Garizim hegyén, nem ezeken a helyeken kell Őt imádni, hanem lélekben és valóságosan – János 4:24). Nem lokalizálhatók az angyalok és a démonok sem. Ők „látnak” minket, mi nem látjuk őket. Ők képesek hatni ránk, mi nem tudunk hatni rájuk. Ha küzdelembe bocsátkozunk velük, egyenlőtlen a harc a mi hátrányunkra. De az Úr megvédi a gyermekeit velük szemben.
Fölmerül a kérdés: amikor gonoszul reagálunk egy bántó megjegyzésre, amikor elhárítunk egy keresztyén összejövetelre és tanításra szóló meghívást, amikor „inkább nem” nyitjuk ki a szívünket és a pénztárcánkat egy bajba jutott ember megsegítésére, a gondolataink milyen mértékben származnak „saját forrásból”, és milyen mértékben sugalmazottak a természetfölötti világból. Biztosak lehetünk abban, hogy a gyilkosságra, öngyilkosságra és pusztításra indító kényszer-gondolatok a „sötétség” világából jönnek. Onnan származnak a bosszú és a „nem tudok megbocsátani” gondolataink is. (Talán érdemes itt megjegyezni, hogy nem minden pszichiátriai tünet ördögi. De az ördögi megszállottság produkálhat pszichiátriai tüneteket is.)
Másfelől néha „magától megnyílik az ég” (Reményik Sándor: Kegyelem), és kibomlik egy addig érthetetlen bibliai üzenet; rossz hírek és rossz diagnózis ellenére elszáll a búskomorság, mintha kisütne a nap; aki már a válást fontolgatta, újra lát reményt házassága megújulására. Ezekben az esetekben is történhetett „sugalmazás” a Lélektől.
Gondolatainkat Isten igéje tisztítja meg
Jézus Krisztus követőjének meg kell hoznia egy Pál apostoli döntést, hogy önmagát, a másik embert, a világ eseményeit, az élet értelmét, az életet és a halált ne a nap alatt, hanem a „nap fölött” szemlélje. Az apostol ugyanis ezt írja:
Foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.
(2Korinthus 10:5)
A végtelen dimenziójú világban lakó Istennek van „rálátása” az életünkre és a körülményeinkre egy számunkra elérhetetlen perspektívából. Ezért Ő eligazítást adhat olyan kérdésekben és problémákban is, amelyek számunkra kuszák és megoldhatatlanok. A kérdés csak az, hogy mennyire bízunk benne.
A 119. Zsoltár szerzője megértette ezt, hiszen ezt írja imádságában: Szívembe zártam beszédedet… Minden gazdagságnál nagyobb öröm, hogy intelmeid szerint élhetek… Igédről nem feledkezem meg. (Zsoltárok 119:11,14,16)
A tiszta gondolkodás jellemzői
A Bibliából megismerhetjük a tiszta gondolkodás jellemzőit:
- a jövőbe néz;
- Jézus Krisztus etikájához igazodik;
- ragaszkodik az igazsághoz.
Tekintsük át ezeket a jellemzőket!
1. A tiszta gondolkodás a jövőbe néz
Mózesről jegyzi fel a Szentírás:
Inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett.
Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott,
mint aki látja a láthatatlant.
(Zsidók 11:25-27)
A jövőt figyelembe vevő életvezetés felelősség-vállalásból fakad. A „megesett lány” felelőtlenül adta oda magát a bűnre. Mózes viszont felelősséget érzett a rabszolgasorsban szenvedő, majd a pusztában vándorló népért; ebből fakadt az, hogy nem kímélte magát, és nem engedett a pillanatnyi előnyök csábításának.
A carpe diem (= élvezd a napot = szakítsd le minden pillanat virágát) a pillanatnyi örömökért élő rómaiak jelszava volt. Ezt az elvet követik ma is sokan, főleg azok, akik nem látnak jövőt maguk előtt. A lángoló szerelem hajlamos „leszakítani a virágot”, mielőtt az termést hozhatna. Az egymáshoz valódi szeretettel ragaszkodó párok azonban nem sietnek, mert van jövőjük: egy életre elkötelezik magukat egymás számára.
A hívő ember mulandó földi kincsek helyett mennyei kincseket gyűjt (Máté 6:19-21); miközben tisztességesen fáradozik annak a városnak a békességén, ahová fogságba vitetett (Jeremiás 29:7), miközben tudja, hogy itt a földön nincs maradandó városa, ezért az eljövendőt keresi (Zsidók 13:14). Mennyei perspektívában lehet eredményesen dolgozni földi ügyekért, mint aki látja a láthatatlant (Zsidók 11:27).
2. A tiszta gondolkodás Jézus Krisztus etikájához igazodik
Az öntörvényű megalomániás (a magát mindenhatónak képzelő ember) és a fogyasztói életszemléletet képviselő ösztönlény magatartása egyaránt az etikátlanodás felé tart. A korszakoktól és kultúráktól függő erkölcs egyre inkább szituatív erkölccsé válik. Mozgatója az önzés. Az Istentől elszakadt embernek a szeretete is önző. Állíthatjuk ezt? Biztos, hogy nem, hiszen ez a két fogalom (önzés és szeretet) kizárják egymást. De tisztáznunk kell, hogy mit értünk a szeretet fogalmán. Ezt a tisztázást el is végezzük a Jézus etikája című fejezetben. Egyelőre csak ennyit mondunk: itt most nem arról a „szeretetről” van szó, mint amikor valaki szereti a tavaszt, a Mozart zenét vagy a rántott húst. Inkább arra gondolunk, amit az a bizonyos samáriai kereskedő tett, amikor üzleti útját megszakítva elsősegélyben részesített egy kifosztott és félholtra vert embert, elszállította egy szállodába, kifizette az ellátást és a szoba árát – és mindebből semmi haszna sem volt, de vesztesége pénzben, időben és fáradságban annál inkább.
A szeretet nem keresi a maga hasznát.
(1Korinthus 13:5)Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok.
(János 15:13-14)
Legalább a gondolkodásunk igazodjék Jézus etikájához, ha az életünk (döntéseink és tetteink) még nem képesek erre! Legalább ezt tegyük meg, mint első lépést! Egyben vegyük tudomásul azt is (a Biblia felhívja erre a figyelmet), hogy jézusi életet csak Jézussal együtt lehet élni.
3. A tiszta gondolkodás ragaszkodik az igazsághoz
Nem mindig kellemes tudni az igazat. Néha bátorság kell ahhoz, hogy vállaljuk az igazságot és kiálljunk mellette.
Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra.
(Máté 5:6)
A hazugság kábulata sokszor kellemesebb, mint a (sokszor!) fájdalmas igazság.
Egy tizenkét éves kislánynak (nevezzük Zsuzsinak) rákban meghalt az édesanyja. Zsuzsi későn született, elkényeztetett, egyke gyerek volt. Az iskolában sok baj volt vele, ezért egy pszichológusnő foglalkozott vele. Zsuzsi elől titkolták, hogy az édesanyja halálos beteg, majd azt sem mondták meg neki, hogy meghalt. De Zsuzsi a következő napon öngyilkosságot kísérelt meg: bevett egy marék gyógyszert. Amikor ezt meghallottam, felhívtam a pszichológusnőt, hogy közöljem vele: mit tett ez a kislány. Ő rögtön ezt kérdezte: „Tudott-e Zsuzsi arról, hogy az édesanyja milyen súlyos beteg?” „Nem – mondtam – az apa szigorúan megtiltotta, hogy megmondjuk neki.” Erre ő ezt mondta: „A legkegyetlenebb igazság is irgalmasabb, mint a hazugság.” Évekkel később Zsuzsi beszámolt akkori lelkiállapotáról: édesanyja állapotáról tudott is meg nem is. Tudott róla, de nem akarta tudni, ezért elfojtotta ezt a tudást. Anyja halála azonban lehetetlenné tette, hogy tovább hazudjon önmagának; de a szörnyű igazságot nem tudta elviselni.
Az igazság szabaddá tesz titeket – tanítja Jézus (János 8:32).
« A beszéd tisztasága ∙ ∙ ∙ ∙ ∙ Az indítékok és a tettek tisztasága »
palhegyiferenc.wordpress.com 