Az üzenet vétele – Hogy halljuk meg egymást?

A kommunikációnak két eleme van: vétel és adás.

Az üzenet vétele

Ha nem jut el hozzám a másik ember üzenete, annak egyik oka az lehet, hogy nem tudom fogni az ő „adását”, a hiba tehát az én „vevő-készülékemben” van. Ezt szemlélteti a „süket sógor” adomája:

− Jó napot, sógor!
− Csónakot fódozok.
− Hát az öreg mit csinál?
− Kilyukadt a feneke.
(Kodály Zoltán: A süket sógor c. kórusművéből)

A vétel zavarát legtöbbször nem testi, hanem lelki süketség okozza, ami az egocentrikus beállítottság miatt keletkezik. Vagyis nem a kommunikációs technika, hanem az ember hibás.

Amikor családi házban laktunk, olykor áthallatszott a szomszéd kertből egy idős házaspár beszélgetése. A néni folyamatosan ontotta a szöveget, a bácsi csak néha-néha szúrt közbe egy-egy mondatot. Egy ilyen közbeszúrt mondatra a néni felcsattant:
− Ne szólj mindig közbe! Az ember nem tud tőled szóhoz jutni!

Igen, az egocentrizmus (az önközpontúság) vakká és süketté teszi az embert.

De nézzük át kissé alaposabban, hogy történik az üzenet vétele!

Mi jut el hozzánk a külvilágból? Egyáltalán nem minden, amit tartalmaz a környező világ. Az információnak legalább három szűrőn kell áthatolnia:

Közlés =>

1. Az érzékelő berendezés szűrője => 2. Az érdeklődés szűrője => 3. Ego-szűrő

=> Fogadott közlés

1. Az érzékelő berendezés szűrője

Környezetünk számos jelenségét természetes adottságaink útján nem érzékeljük, mert érzékszerveink nem alkalmasak rá. Fényt, hangot, vagy bármit csak bizonyos intenzitás- és frekvencia-tartományon belül vagyunk képesek felfogni. Más élőlények számára az érzékelhető valóság-tartomány sok esetben nem azonos a miénkkel. A kígyó süket mindenféle hangra (a kígyóbűvölő furulyaszólóját csak mi halljuk), a vakondok a föld felszínén, nappali fényben sem lát semmit. Ugyanakkor a kutya 40 ezer Hz-ig hallja a hangokat (mi csak 20 ezerig). A rádióhullámok (és sokféle sugárzás) felfogásához speciális készülékekre van szükségünk.

Úgy vélem, a Teremtő bölcsessége nyilvánul meg abban, hogy a minket körülvevő valóságnak csak töredékét érzékeljük, mégpedig azt, amire életünkhöz szükségünk van. Az állatok életét megfigyelve ugyanezt állapíthatjuk meg: azt érzékelik, amire szükségük van a táplálékszerzésben, a párkeresésben, a veszély elkerülésében stb. Ha minden információ eljutna hozzánk, nem bírnánk elviselni a ránk zúduló hatalmas ingertömeget. Köztudott, hogy az érzékelési teljesítményben egyéni különbségek is vannak közöttünk. Különbözünk egymástól zenei hallásban, színlátásban, sőt még a szagok megkülönböztetésének képességében is. Tudjuk, hogy az öregedéssel a látás és a hallás gyengülése is gyakran együtt jár.

Ha társunknál ez bekövetkezik, figyelemmel kell lennünk rá; amikor beszélgetünk vele, kellő hangerővel és jól tagolva ejtsük a szavakat.

2. Az érdeklődés szűrője

Az őszibarackfán a katicabogár a gyönyörű gyümölcsöket talán észre sem veszi, az ő számára a fa akkor terem jól, ha tele van levéltetvekkel. Ugyanazt azt erdőt másképp látja a fakereskedő, a vadász, a gombagyűjtő, a botanikus, a romantikus költő és a szerelmespár.

Egy magyar házaspár Rómában tölti a szabadságát. A nő minden híres épületet látni akar, minden múzeumba szeretne betérni; a férj azt figyeli, hogy hol vannak kényelmes, árnyékos padok, és milyen csemegét lehet kapni az utcai árusoknál. Idehaza a feleség azt veszi észre, hogy elhasználódott a függöny és kopott a szőnyeg; férje inkább az autó lecserélésén és a hobby-kert locsoló-berendezésének a felújításán gondolkodik.

Nem tudom figyelmesen végighallgatni azt az előadást, amelynek a témája nem érdekel. Párom beszámolójából sem ragad meg minden részlet; de azért figyelek arra is, ami számomra nem annyira fontos, mert ő maga érdekel.

Csak azt a beszélgetést élvezzük, amelyben érdeklődésünknek megfelelő témáról van szó. Ezért mielőtt eldönti valaki, hogy megköti-e a házasságot azzal, akivel együtt jár, érdemes mérlegelni, hogy mennyire közös az érdeklődési körük. Amikor pedig már benne élünk a házasságban, tekintsük fontosnak, közös érdekünknek, hogy más irányú érdeklődésével együtt fogadjuk el a társunkat; s mivel ő maga érdekel, érdekel a munkája is, érdekel a múltja, a tervei és az álmai.

3. Az ego-szűrő

Itt már teljes mértékben az emberi kommunikáció problémájához jutottunk. Öntudatunk és én-képünk ugyanis csak nekünk, embereknek van. Ezzel jár együtt az a vágyunk is, hogy mások értékeljenek, ismerjék fel jó tulajdonságainkat és képességeinket. Ha ez a vágyunk nem teljesül abban a közösségben, amelyben élünk, mások társaságát, más közösséget keresünk. A szerelmi kapcsolatok születésében is nagy szerepet játszik a másik embertől érkező pozitív visszajelzés. Szinte kimondhatjuk, hogy kölcsönös vonzalom azokban születik, akik nagyra értékelik egymást, és ezt valamiképpen ki is fejezik egymás felé. Ugyanakkor, amikor kihűl a szerelem, és a másiktól nem érkezik nagyra értékelő üzenet, hajlamosak leszünk az eltávolodásra.

A 20. század elején a szociálpszichológia egyik első úttörője – George Mead – szociális tükörnek nevezte a másik ember irántunk tanúsított viselkedéséből tükröződő ént. Az énkép kialakulásának a szociális tükör a legfontosabb forrása.

Mégsem olyan egyszerű ez a kérdés, mint amilyennek első megközelítésre látszik, vagyis hogy olyannak gondoljuk magunkat, amilyennek mások szemében látni véljük. Ami ugyanis a másiktól jön, azt mi szubjektíven értékeljük, más szóval: az ego-szűrőn keresztül. A forrásnak esze-ágában sem volt (bocsánat a megszemélyesítésért!) szépnek mutatni Nárcisszuszt, amikor az szomjasan fölé hajolt; inkább a királyfi vágya volt az, hogy szépnek lássa magát, és ezzel lehetővé váljék önmaga csodálata.

Az a tükör is teljesen objektív, amelyben a kiscica hatalmas oroszlánt lát, amikor belenéz.

Így történhet meg az a néha tragikus tévedés, hogy valaki azt hiszi: a másik szerelmes belé. Pedig csak szóba állt vele, kedves volt és mosolygott. A tévedést a projekció okozta: a másik magatartásába bele látta azt, ami nem volt benne. Azért látta bele, mert – talán nem is tudatosan – vágyott arra, hogy az illető beleszeressen.

Súlyos tévedést okozó projekció származhat a csökkentértékűségi érzésből is. A saját értékeiben bizonytalan ember elutasításként, rosszindulatú kritikaként értelmezheti a társa megnyilvánulásait (szavait, mozdulatit, arcjátékát), noha erre objektíve nincs oka.

Mindannyian tudjuk – tapasztaljuk –, hogy a beszélgetés csak akkor okoz örömet, ha közben az elfogadás és a pozitív értékelés üzenete érkezik hozzánk társunk közléseiből. Ezért hasznunkra válna, ha járatosak lennénk a kommunikáció kultúrájában, azaz jól értenénk, és nem értenénk félre beszélgető partnerünk metakommunikatív jelzéseit. (Metakommunikáción a beszédet kísérő, nem szóbeli megnyilvánulásokat értjük. Ilyenek a nyomatékok, a hangszín- és hangerőváltozás, a tekintet, a testtartás, a taglejtés stb.) De a leghasznosabb az lenne, ha ki tudnánk iktatni felvevő berendezésünkből az ego-szűrőt.

Ehhez a hétköznapok nyelvén megfogalmazott tanács így hangzik: Ne magadra koncentrálj, amikor a másikkal beszélsz (ne arra figyelj, hogy hogyan néz rád és milyennek tart téged), hanem őrá; ővele foglalkozz gondolatban is! Schulz von Thun ismert sémáját alkalmazva: Ne azt a füledet használd beszélgetés közben, amely azt hallja meg, hogy a társad milyennek tart téged, hanem azt, amelyik arra figyel, hogy milyen állapotban van ő.

A Biblia általánosabban és mélyebben fogalmazza meg ugyanezt a tanácsot a házassággal kapcsolatban:

Rendeljétek alá magatokat egymásnak.
– Efezus 5:21