Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből
Szívembe zártam beszédedet (Zsoltárok 119:11)
Azt mondják: az ember erkölcsi lény. Bizonyára egyetlen más földi teremtménynek sincsenek erkölcsi problémái. Az ember akkor is erkölcsi lény, amikor erkölcstelen. Ha elaltatja a lelkiismeretét, ezt is azért teszi, mert zavarja az, hogy tettei vagy szándékai nem felelnek meg a lelkében őrzött erkölcsi mértéknek.
Igen, az embert zavarja az, hogy erkölcsi mérték van benne, nem szeret tudomást venni róla, eltagadja a létezését is, de ezzel ember-mivoltát is tagadja. Végül elfelejti, hogy kicsoda ő, és elhiszi magának, hogy ő is az állatvilág tagja.
Az állatot – az ösztönlényt – csak az érdekli igazán, hogy a szükségleteit kielégítse. „Az élet célja semmi más, mint jó evés és jó ivás” – halljuk egy operett-dalban, és természetesen még más ösztönös vágyak kielégítése is szerepel a célok között: birtoklás, hatalom, szex. De ezzel az életszemlélettel az ember nem állatiassá válik (ne sértegessük az állatokat!), hanem embertelenné. Nem tudunk állattá válni, mert a Teremtő embernek teremtett minket, hanem csak megtagadni tudjuk ember-mivoltunkat, és ezzel megtagadjuk Istent is.
Embernek lenni – erkölcsi felelősség. Isten felelősséget ruházott ránk, amikor azt parancsolta, hogy „Uralkodjatok a földön mozgó minden élőlényen” (1Mózes 1:28). A Biblia szemléletében ugyanis az uralkodás szolgálatot jelent („Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon…” Máté 20:28); más szóval a vezető szerep: munkálkodás azok érdekében, akik ránk vannak bízva.
Továbbá ez az uralkodás nem önkényuralom, hanem megbízatás. A valódi hatalom nem a megbízotté, hanem a megbízóé; vagyis Isten képét hordozva, Isten kép-viseletében kell uralkodnia az embernek. Ez pedig csak úgy valósulhat meg, ha az ember folyamatosan kapcsolatot tart Istennel, hiszen megbízatásában a megbízó akaratához kell igazodnia.
Az istenképűség és igaz emberség ezt jelenti: Istent képviselve mások érdekében élek és cselekszem.
Az istentelenség és embertelenség jelentése pedig ez: a magam nevében és a magam érdekében élek és cselekszem. A bűn lényege az Istentől függetlenített élet, ami szükségszerűen egymástól is eltávolít minket. Ősszüleink fügefalevelekből összefőzött köténye azt jelenti, hogy megrendült a bizalmuk egymás iránt.
Korunk fogyasztói életszemlélete és értékrendje az „én is állat vagyok”, „én is ösztönlény vagyok” önámítás megnyilvánulása. Nem akarunk hinni a Megbízóban, de el akarjuk hitetni magunkkal, hogy a magunk ura, a magunk istene vagyunk (ezt sugalmazta a Kígyó: „Olyanok lesztek, mint az Isten” – 1Mózes 3:5); ezért jogunk van a természetet a magunk szolgálatába állítani, ahelyett, hogy mi szolgálnánk neki. Őriznünk és művelnünk kellene a Kertet, ehelyett kifosztjuk és tönkretesszük.
Gondolatmenetünket az alábbi sémában foglalhatjuk össze:
Emberkép → Értékrend → Erkölcs
Kissé bővebben: a válaszunk arra a kérdésre, hogy kik vagyunk, mi emberek (ösztönlények, vagy Isten megbízottai) meghatározza az értékrendünket, vagyis azt, hogy mit részesítünk előnyben: közvetlen szükségleteink kielégítését vagy Teremtőnk és társaink szolgálatát. Erkölcsi magatartásunk pedig értékrendünkből fakad. Jézus ezt így fogalmazza meg:
“A jó ember jó kincséből hoz elő jót. A gonosz ember gonosz kincséből hoz elő gonoszt.”
– Máté 12:35
Értékrendünk centrumát a Biblia egy jól ismert, de sokszor rosszul értett szóval jelöli. Ez a szó: szív. A szív nem érzelmeink központja, hanem értékrendünké. „Ahol a kincsetek, ott lesz a ti szívetek is” (Lukács 12:34). A szívben „gyökerezik” erkölcsi magatartásunk – életünk különböző területein:
A “szív” = az értékrend centruma – belőle indul ki minden más:
→ Lelkiismeret (énképem és magatartásom disszonanciája)
→ Önkifejezés (külső megjelenés, társas magatartás, beszéd)
→ Gondolatok (magunkról, másokról, céljainkról, stb.)
→ Indítékok, Tettek
→ Kapcsolatok (önzés, szeretet)
Ezzel ki is jelöltük az etika körüli őrjáratunk következő állomásait. Szó lesz
- a lelkiismeret,
- a beszéd,
- a gondolatok,
- az indítékok, a tettek, és
- a kapcsolatok tisztaságáról.
Előbb azonban tisztáznunk kell az érték – vagy inkább a szív – fogalmát, hogy jól értsük azt is: mit jelent a tisztaság lelki értelemben.
Fejtegetéseinkre Jézus etikájának bemutatása teszi fel a koronát.
Az összefoglaló fejezetben pedig azt a következtetést vonjuk le az elmondottakból, hogy Isten ítélete és az evangélium egymást feltételező fogalmak. Az Istentől való elszakadás miatt szükségszerűen ránk zúdul az ítélet, amit csak Isten kegyelmi beavatkozása képes elhárítani. A kegyelem jelentőségét pedig csak az fogja fel, aki előbb megértette, hogy Isten ítélete alatt áll.
« Tartalom ∙ ∙ ∙ ∙ ∙ A szív: Értékrendünk centruma »
ember, erkölcs, értékrend, etika, istenképűség, szolgálat, természetvédelem, uralkodás
palhegyiferenc.wordpress.com 